Vicsápi Natália nyolc évvel ezelőtt elveszítette mindenét. Addigi élete romokban hevert, de ő nem tört össze, hanem elindult az önismeret útján. Kidolgozott egy módszert, hogy segíthessen az embereknek, hogy többé ne a félelem vagy megfelelési kényszer vezérelje őket életük során.
Nem egyszer rajtakaptam már magam, hogy azért nem csinálok meg valamit, mert félek. Félek a kudarctól, félek, hogy hibázok, félek attól, hogy mit szólnak majd az emberek. Minden alkalommal megijeszt a felismerés. Ezért is volt számomra nagyon érdekes és inspiráló ez a beszélgetés Vicsápi Natália önismeret tanító és tudatosság nagykövettel.
– Nem könnyű felismerni a változás szükségességét. Téged milyen események vezettek el a változáshoz? Hogyan ismerted fel, hogy nem a jó úton jártál?
– Hosszú éveken keresztül nagyon racionális emberként éltem az életemet. Mindig megvoltak a céljaim, tudtam, hogy ezekért mit kell tennem és hogyan kell elérni. Teljesen a materiális világban éltem. Közben anya és feleség voltam, de csak valamiféle kipipált feladatnak tekintettem erre. Amit szerettem és igazán megéltem, az a munkám volt. Itt állítottam fel a nagy célokat, és mindig el is értem ezeket. Harminc éves koromra Szlovákia második legnagyobb nyomdaipari vállalkozását vezettem. Ezután egy új korszak köszöntött az életembe. Harminchárom éves voltam, amikor először éreztem, hogy megremeg a talaj a lábam alatt. Ez éppen akkor volt, amikor karrierem csúcsán voltam és megnyitottuk az utolsó nyomdarészlegünket. Mindig azt gondoltam, hogy ha idáig eljutok, akkor egyszer csak hatalmas boldogsággal tölt majd el.
Emlékszem, a megnyitó ünnepségen fent álltam a színpadon…. és nem jött semmi. Mérhetetlen ürességet éreztem, és nem tudtam mi jön most. Nagyon megijedtem. A korábbi magabiztosságom szép lassan átfordult bizonytalanságba. Két évre rá pedig elveszítettem a nyomdámat. Több olyan problémát is meg kellett oldanom, ami már nem tette lehetővé, hogy azzal foglalkozzak, amivel ténylegesen kellett volna. Egyik reggel aztán úgy ébredtem fel, hogy nem tudtam elmenni dolgozni. Ez volt az a pillanat, amikor elindultam az önismeret útján. Korábban is hallottam már erről, de amíg nem szorított eléggé a cipő, addig nem vettem le. Kellett a pofon, hogy elinduljak.
– Azt hiszem ez a legtöbb embernél így van. De mit gondolsz, mi lehet ennek az oka?
– Addig még van erőnk, amíg a külvilágban van eredmény és visszaigazolás, hogy jól csináljuk. Nekem is teljesen máshol voltak az értékeim. Azt gondoltam, hogy az az igazi érték, amit én felépítek. De muszáj volt elveszítenem, hogy rájöjjek, hol van az igazi érték: a gyerekeimben és a családomban. Természetesen működhet ez együtt, de meg kell találni az egyensúlyt. Nem lehet a család terhére vállalkozni, és azt sem, hogy csak a gyerekekkel foglalkozol a vállalkozás terhére.
– Mik a jelei annak, ha nem jó úton járunk?
– Ilyen figyelmeztető jelek például egy vállalkozó esetében a kiégés, amikor nincs kedve bemenni dolgozni, nincs kedve utazni. A betegségek és a párkapcsolati problémák, illetve a gyermekeinkkel való kapcsolat is jelzi, ha nem jó úton halad az életünk. Vagyis először a külvilágban történnek a dolgok, ezeket meg akarjuk oldani. Aztán jönnek a visszajelzések az emberektől vagy a testünk jelezni kezd. Gyakran olyan emberek vesznek körül bennünket, akikkel hasonló dolgok történnek, mint ami ránk vár, csak hajlamosak vagyunk azt mondani, hogy ez még nem az enyém, ez nem az én feladatom. De a sors elénk rakja ugyanazt a sztorit. Hosszú és fáradságos munka eljutni odáig, mire az ember felismeri. A jelek nagyon szépen ott vannak mindig előttünk. Eleinte kisebbek, majd egyre nagyobbak lesznek. Valójában az utolsó pillanatig képesek vagyunk kapaszkodni a meglévő helyzetünkbe, és próbáljuk megoldani. De nem megoldjuk, csak levesszük róla a figyelmet.
– Talán nem is mindenki jut el a tudatosság ezen pontjára…
– Azt szoktam mondani, hogy nem élhet mindenki tudatosan. A tudatosság csak az erős emberek kiváltsága. Azoké, akik végig tudnak menni ezen az úton. Nincs varázspálca, amivel új útra léphetünk, nekünk kell tenni érte. Nekünk kell szembenézni azzal, hogyan jutottunk el idáig, mi az, amit belerakunk, hogy kilépjünk a gödörből. Büszke vagyok magamra, amikor azt mondtam, hogy ha az eddigi gondolkodásom veszteséghez vezetett, akkor valamit nem jól csinálok. És addig mentem, amíg nem fordult 180 fokot az életem. Ebből tudtam aztán újrakezdeni.
– Azt gondolom, hogy nagyon sokan félelemből cselekszenek vagy éppen nem cselekszenek. Mit gondolsz, miért van ez így, és hogyan lehet kilépni ebből a csapdából?
– A rögös és a másik út között egy különbség van: a régi rögös úton a félelem a motivátor. Ott húzódik a háttérben, ott van a szőnyeg alatt, amit nem akarunk tudomásul venni. Nem akarjuk, de attól még ott van. Valójában ez a félelem motiválja a cselekvéseinket.
– Honnan jön ez a félelem?
– Az egy generációs félelem. Mégpedig azért, mert a szüleink nem úgy neveltek bennünket, hogy tíz centivel a föld felett teljes elfogadásban éljünk, és élvezzük az életet. De már ők is valamilyen félelemmel élték az életüket. Ez egy generációs dolog, ami már a fogantatás pillanatában öröklődik, és egészen addig, amíg rá nem jössz, amíg konkrétan szembe nem nézel vele egy szakember segítségével, addig nem tudsz félelem nélkül élni.
– Ezzel szemben milyen a másik út?
– Az új úton a szeretet és az elfogadás az alap. Sokszor megkérdezik tőlem, hogy mi változott, mert valójában ugyanúgy nézek ki, mint azelőtt. Pedig óriási különbség van a belső érzelmekben, amikkel élem az életem. Régen a büszkeség, a düh, a bizonyítási vágy, a sajnálat, az aggódás volt bennem. Most az alázat, a szeretet és az elfogadás vezérel. Ugyanúgy elérem a céljaimat, csak teljesen más a mögötte lévő motiváló erő. Ha a félelem magját vetjük el, akkor olyan virág nyílik, amelytől továbbra is félünk. Ha a siker, a nyugalom és a szeretet magját, akkor az fog nyílni belőle.
– Ez nagyon sok munkával jár…
– Itt jön a képbe a NATI METHOD. Az időt nagyon fontos dolognak tartom, nem szeretem elfecsérelni, ezért több egymásra épülő lépcsőfokot dolgoztam ki. Az első egy csoportos program, amely során megismered önmagad. Ennek során egyre mélyebbre és mélyebbre megyünk, hogy megtudjuk, kik vagyunk és mi a küldetésünk. A program végére remekül látják az emberek a félelmeiket, és azt is, milyen szokásokat hoztak a szülőktől, és hogyan építették be az életükbe. Kiderül, hogy nem a saját útjukat járták, hanem egy nagy hátizsákot cipeltek magukkal.
Ezután jön a második lépcsőfok, ami egy egyéni konzultáció. Ennek keretében átvesszük, hogy mi az, ami problémát okoz és min szeretne változtatni. Az ezután következő harmadik lépcsőfok egy csoportos elvonulás. Ekkor az élet minden területén végig megyünk. Csupa olyan feladatot kapnak, amellyel észreveszik, hogy mi az, amit beleraknak a munkájukba, az emberi kapcsolataikba, majd megmutatom, hogyan tudnak düh, sajnálat, kételkedés és aggódás nélkül élni. A negyedik lépcsőfok akkor jön el, ha eldöntötték, hogy szeretnék az életüket tudatosan élni. Egy újabb elvonulás alkalmával felállítjuk a célt, és választ kapnak arra a kérdésre, hogy miért születtek erre a világra, mi az új küldetésvízió, és az ehhez kapcsolódó új cél.
– Jól érzem, hogy az lenne a cél, hogy már szülőként tudjunk tenni az ellen, hogy a gyerekeinknek majd ne kelljen ilyen problémákkal szembenézniük?
– Így van. De csak tudatos szülő tud tudatos gyereket nevelni. A szülőknek kell végig menni ezen a folyamaton. A gyerekek tudatosan születnek. Te is, én is, elvárások nélkül jöttünk a világra. Nem születünk dühösen, hanem mindent elfogadunk úgy, ahogy van. Egyetlen dolog kell: a szeretet. Ezt adtuk és ezt is kaptuk vissza. Amíg a szülő nem tudatos, és amíg nem rakja le a hátizsákját, addig nem ő sem tudja átadni a tudást, és nem tudja a gyermekét a tudatosságban megtartani. Amíg a szülő félelemben él, és nincs elfogadás saját magával szemben, addig átadni sem tud a gyermekének. A mi generációnk az első, amelynek már van lehetősége elmenni ilyen programokra. A mi generációnknak kell megcsinálnia a munkát, hogy a gyermekeinknek egy jobb életük legyen.
– Két gyermeked van. Ők hogyan élték meg az életednek (meg az életüknek) ezt a szakaszát?
– A fiam hét, a lányom tizenegy éves volt, amikor elindultam az önismeret útján. Látták, hogy min megyek végig, mindig őszintén beszéltem velük erről. Amióta látták a példát, hogy lehet másként is csinálni, azóta azt is látják, hogy nem kell félni a veszteségtől. Látták, hogy mekkorát buktam, de lett egy új anyukájuk. Megmutattam nekik, hogy mindenből fel lehet állni. Azok a fiatalok, akik elindulnak a tudatosság útján, így nevelik majd a gyermekeiket. Ez az igazi erő, amivel a változást el tudjuk érni. Ahelyett, hogy a világban közös ügyek lennének és együttműködés, az emberek csak harcolni tudnak egymás ellen. Ahhoz, hogy ez változzon, szükség van a tudatosságra és az elfogadásra. Ez az én küldetésem. Azért kelek fel minden reggel, hogy a gyerekeink egy sokkal tudatosabb világban élhessenek, és etikusan együttműködve tudjanak egymás mellett élni. Erről a világról álmodom…
Itt további érdekes olvasnivalót találsz:
5 egyszerű módja, hogy becsempészd a mindfulnesst a mindennapjaidba
