Valaha átfutott már a fejeden, hogy nárcisztikus gyereket nevelj? Nyilván nem, hiszen senki nem akarja, hogy a cseperedő gyermekéből nárcisztikus felnőtt váljon.
Ha azonban nem ismered fel a gyermeked felé irányuló viselkedésedet, lehet, hogy megnehezíted a felnőtté válás folyamatát és hozzájárulsz ahhoz, hogy a gyermekedből olyan felnőtt váljon, aki képes bántani másokat és akinek nagyon fáj, ha szembesülnie kell a valósággal.
Senki nem születik nárcisztikusnak.
Tehetségesnek születni kell, a nárcisztikus ember viszont azzá válik. Nehéz elképzelni, de a nárcizmus néha a nevelés mellékterméke, amelyek jelen voltak a gyermek korai fejlődési éveiben. Mi, szülők hatalmas szerepet játszunk abban, hogy gyermekünket egy jövőbeli nárcisztikussá alakítsuk.
A gyerekek általában olyan viselkedéssel nőnek fel, amelyet az otthon dinamikája határoz meg. A bolygó bármelyik kultúráját vagy társadalmát is nézzük, gyermekeinket erősen befolyásolja a kultúrájuk, meghatározza az értékeiket, a szülőktől megtanulják, hogyan lépjenek kapcsolatba más emberekkel, és azt is, hogyan lépnek kapcsolatba velük és testvéreikkel a szülők. Ha valamelyik szülő nárcisztikus, a gyerek alkalmazkodhat a szülő viselkedéséhez, és így maga is nárcisztikus tulajdonságokat vehet fel. Ilyenkor előfordulhat, hogy a gyerek hálátlan vagy nemtörődöm lesz csakúgy, ahogy nárcisztikus viselkedésű szüleitől látta.
De hogyan tudjuk elkerülni, hogy gyermekünkből nárcisztikus felnőtt váljon?
Ok nélkül ne értékeljük túl gyermekünk képességeit!
Ne mondjuk nekik, hogy hercegek vagy hercegnők, hogy mindenki felett állnak. Azaz egészen kiskorukban indokolatlanul ne növesszük hatalmasra gyermekeink egóját. Inkább tanítsuk meg nekik, hogy ne mindig magukkal foglalkozzanak. Erre a legjobb módszer mi magunk vagyunk: gyermekünk szeme láttára segítsünk másoknak, akiknek szükségük van rá, legyünk részese társadalmi felelőségvállalásoknak. Bátorítsuk őket is, hogy tegyenek valami hasonlót, például segíthetnek bevásárolni az idős nagymamának. A gyerek olyan, mint egy szivacs, magába szív mindent, örökké figyeli és magában értékeli, amit szülei tesznek, és végül ezek lesznek számára az örökérvényű igazgságok, amelyekhez egy életen át tartja majd magát. Ez nekünk szülőknek pedig egy remek lehetőség, hogy megtanítsuk gyermekekeinknek az empátiát, amely az egyik legértékesebb és legfontosabb, amit adhatuk nekik. A gyerekek így kilépnek a komfortzónájukból, megtanulják, hogyan szolgáljanak másoknak, akik kevésbé szerencsésnek születtek, és pozitív módon befolyásolják majd a világot.
Senki nem tökéletes. Alkalmazd az építő kritikát!
Ne ringassuk gyermekeinket abban a hamis hitben, hogy ők a legjobbak mindenben. Ha azt mondjuk nekik, hogy mindenben a legjobbak (anélkül, hogy ennek bármi alapja lenne), azzal olyan gyermekeket hozunk létre, akik később nem lesznek képesek elfogadni a konstruktív kritikát. Gondoljunk arra, amikor kikerülnek a munka világába: főnökeik lesznek és együtt kell működniük másokkal. Valószínűleg egy csapat részei lesznek. Ahelyett, hogy azt tanítanánk meg nekik, hogy mindig a mi megerősítésünkre várjanak, hogy „ő legegeslegjobb a világon”, inkább fókuszáljunk arra, hogy egy szilárd alapot adjunk nekik, hogy elérjék a fejlődésük legmagasabb fokát. Ahogy minden más ember, a gyermekünk is biztos nagyon sok mindenben szuper… de nem mindenben.
Ha valamiben jók, akkor bátorítsuk és támogassuk, de nem kell lufi méretűre növelni az egójukat. Ha nem jók valamiben, akkor ösztönözzük őket, hogy egyre jobbak és jobbak legyenek, de anélkül, hogy kritikáinkkal a földbe döngölnénk őket. Higgyünk a képességeikben, de nem mondjuk nekik, hogy milyen jók valamiben, ha ez nem igaz.
Ne várjuk el, hogy tökéletes legyen.
Ne kritizáljuk a gyereket azért, mert nem tökéletes vagy nem olyan, amilyennek mi elképzeltük. A gyerekek hibáznak. A felnőttek is hibáznak. Találjuk meg inkább azt, hogy miben tehetségesek és hagyjuk kibontakozni. Néha a gyerekek zsenije akkor bújik elő, amikor lehetőséget kapnak arra, hogy kifejezzék magukat. A rejtett nárcisztikus anyák vagy apák gyermekei gyakran számolnak be arról, milyen szigorúak és igényesek voltak a szüleik. Lehet, hogy a gyerkőc nem remekel a suliban, de nagyon ügyes a konyhai dolgokban és mindig szívesen főz… Lehet, hogy nem jó matematikából, de senkit nem érdekelnek olyan szenvedélyesen az állatok, mint őt… Segítsünk nekik fejlődni, de ne hasonlítsuk össze más gyerekekekkel, és a képességeikkel. Lehet, hogy későbbi sikereiket annak köszönhetik majd, hogy a szüleik támogatták és ösztönözték, hogy azt csinálják, amihez tehetségük van és ami szenvedélyesen érdekli őket.
A szeretetünket ne kössük feltételekhez!
Gyermekeinknek tudniuk kell, hogy mindig számíthatnak a szeretetünkre, a támogatásunkra és a védelmünkre. Ez az egészséges szülő-gyermek kapcsolat dinamikája. Ha a gyerek viselkedése felborító, mondjuk meg neki, hogy mit eredményezett a viselkedése, és hogy ezért vállalnia kell a felelősséget. Biztosítsuk a szeretetünkről és próbáljuk megérteni, hogy mi váltotta ki a viselkedését.
Nézzünk tükörbe!
Álljunk oda a tükör elé és kérdezzük meg magunktól: „Nárcisztikus vagyok?” Ha a lehető legjobbat szeretnénk a gyermekeinknek, akkor ezt nagyon fontos kideríteni. Nézzünk utána, melyek a nárcisztikus ember fő jellemvonásai és kezdjük el edzeni magunkat. Ugyan nem minden nárcisztikus képes a változásra, de egyesek képesek lehetnek a váltásra. Mindannyian azt szeretnénk, hogy gyermekünk egy jól funkcionáló felnőtt legyen, aki nem ismétli meg a szülei hibáit. Ezért érdemes magunkon is javítani.
Egy nárcisztikus ember mindig a szülei szeretétől fog függeni, soha nem lesz független és nem lesz képes jól funkcionáló emberré válni a társadalomban. Szülőként fontos, hogy önállóságot, önbecsülést és feltétel nélküli szeretetet adjunk a gyermekeinknek, és nagyon fontos megmutatni nekik, hogy mennyire szeretjük őket, és hogy mindig van lehetőség a fejlődésre. Így gyermekünkből egy egészséges felnőttet nevelünk, aki képes a felelősségvállalásra és megtanulja, hogyan lehet növekedni és eligazodni az életben.
Itt további érdekes olvasnivalót találsz a témában:
Hogyan határozza meg egész életünket az anyánkkal való kötődés? – A pszichológus válaszol
