Hogyan határozza meg egész életünket az anyánkkal való kötődés? – A pszichológus válaszol

-

Azt már tudjuk, hogy csecsemőkori élményeink egészen döbbenetes mértékben hatással vannak felnőttkori kapcsolódási mintázatainkra. De hogy lehet ez? Hogyan formálhatják egy felnőtt ember kapcsolódási sémáit gyakorlatilag tudattalan, csecsemőként elraktározott emlékek? Erről beszélgettünk Szili M. Hanna pszichológussal.

A misztikus tudattalan

– B COOL: Sokat hallhatunk mostanság a tudattalanról, ahol csecsemőkortól tároljuk a minket ért emlékeket és érzeteket. Hogyan lehetséges, hogy még felnőttkorban is ezek a tudattalan mechanizmusok irányítják az embert?

Szili M. Hanna: Születésünkkor az idegrendszerben még bőven zajlanak az érési folyamatok, egyszerűen szólva, nem előre huzalozottan és készen jövünk a világra. [Ahogyan a csecsemő koponyáján a kutacs (egy lágyabb, porcos rész, ami azt a célt szolgálja, hogy születéskor a koponya ne repedjen meg és csak később csontosodik össze), úgy az idegrendszer is még kialakulatlan.] A legkorábbi ingereknek is fontos hatása van erre az alakulóban és szilárdulóban lévő idegrendszerre.

Röviden, amit sok olyan korai emlék, amit tudattalannak neveznek, olyan idegrendszeri, vagy akár sejtszintű emlékezetre utal, amihez nem feltétlenül társul emlékkép, de akár valóban el sem jut a tudatosság szintjére. A tudatos működésekért az agy kérgi része felelős, ami születéskor szintén fejlődőben van még, így a hétköznapi nyelven értve emlékek, emlékképek ilyenkor még nem keletkeznek. Ez viszont nem azt jelenti, hogy az idegrendszer ne reagálna a külvilágra, sőt, az őt érő hatásokhoz igazodik folyamatosan.

Szemléltetésképp például; az agy ún. homloklebenyi része (szép idegen nevén prefrontális kéreg) kifejezetten a születés utáni első évben fejlődik rohamosan, és a környezetnek nagyon fontos szerepe van abban, hogy ez a fejlődés, érés hogyan zajlik. A homloklebenyi agykéreg működéséhez kötik hagyományosan (többek közt) a személyiség kifejeződését is, ezért ezt hozom példának.

Hogyan kötődünk másokhoz?

B COOL: Sokat olvashatunk mostanában a különböző kötődési modellekről és elméletekről is. A leghíresebb ilyen elmélet John Bowly nevéhez fűződik, aki az anyát teszi a kötődési modell középpontjába. Mit kell tudnunk erről?

Szili M. Hanna: Mielőtt belekezdünk, szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy ezek az elméletek kb. 40-50 éve alakultak ki. A ‘60-as ‘70-es években az elsődleges gondozó személyének mindig az anyát tekintették (ha volt). Emiatt ezeket az elméleteket sok kritika érte, hiszen figyelmen kívül hagyták az apákat vagy más lehetséges kötődési személyeket. Sok későbbi kutatás bizonyította, hogy amennyiben a csecsemők számára az apa az elsődleges gondozó, ő eteti, ő teszi tisztába és nyugtatja meg, ugyanúgy kialakul a kötődés, mint ha ezt az anya teszi. Az anyai szerep elsődlegességét nyilván a szoptatás erősíti meg, de az apa vagy más partner személye ugyanúgy meghatározó, ő is kapcsolati
mintául és modellként fog szolgálni.

Bowlby először árvaházi gyerekekkel végzett vizsgálatokat, először 1969-ben. Ez a háború utáni időszak, el lehet képzelni, hogy volt alany bőven. Az általános tapasztalatok, és aztán Bowlby kutatásai is azt igazolták, hogy az árvaházban nevelkedett gyerekek esetében felnőttkorban jóval nagyobb arányban fordulnak elő kötődési nehézségek, vagy kötődésképtelenség. Jó tudóshoz illően Bowlby-t is izgatta, mi lehet ennek a hátterében.

Valamivel Bowlby munkásságát megelőzően zajlottak Harlow híres majomkísérletei, amiben az anyjuktól elválasztott rézuszmajomkölykök viselkedését tanulmányozta. Ezek a kismajmok – hasonlóan az emberekhez, gondolta Bowly (is) – hasonlóan gyámoltalanul jönnek világra, mint az emberek és életük első hónapjaiban folyamatos kontaktusban vannak az anyjukkal, és mindent meg is tesznek, hogy ez a közelség fennmaradjon. Kapaszkodnak (ez reflex-szinten a kisbabáknál is megvan), szopnak, és visítanak, ha az anya eltűnne a közelükből. Ez eddig elég ismerős lehet a kisgyerekes szülőknek is.

Harlow kísérlete arra irányult, hogy kiderítse, mi a kötődés alapelve a kölyökmajmoknál. Ezért két “pótanyát” adott nekik; az egyik puha és szőrös volt, mint egy rendes majommama, a másik, drótból készült “pótanyától” pedig táplálékot szerezhettek a kölykök. Az eredeti elmélet szerint a kölyköknek a táplálékot biztosító “pótanyához” kellett volna húzniuk, a tapasztalat viszont mutatta, hogy miután a kölykök a drótanyánál jóllaktak, következetesen mindig visszatértek a szőranyához bújni és biztonságot keresni. A drótanya addig volt érdekes, amíg ettek, egyébként semmiféle kötődést nem mutattak irányában. Később aztán egyik majomkölyök sem volt igazából képes kapcsolatot létesíteni a fajtársakkal, és párosodni sem.

Rézuszmajom és kicsinye
Rézuszmajmokon végeztek először kötődéssel kapcsolatos kísérleteket | Fotó: Kölöknet

– B COOL: Ez az emberek kötődési mintázataival is párhuzamba vonható?

Szili M. Hanna: Bowlby elmélete ezekre az eredményekre alapulva azt feszegeti, hogy valójában az emberek számára is a biztonság az elsődleges szempont a kötődés kialakulásakor. A kölyökmajmokhoz hasonlóan az embercsecsemőknek is szép nagy eszköztára van arra, hogy az anya közelségét biztosítsák; akár sírással, akár kapaszkodással, akár mosolygással. És hát alapból is úgy vagyunk huzalozva, hogy a csecsemő tulajdonságai (dundi, nagy a feje, nagy a szeme stb.) gondoskodást váltsanak ki belőlünk.

“A kötődést tehát kezdetben zömében mélyen belénk kódolt, ösztönös viselkedések irányítják. Bowlby összefoglalóan ezeket “kötődési viselkedésnek” nevezte, és ide értendőek ezek a korai viselkedések is, pl. a sírás, de sok későbbi komplexebb viselkedés is, ahogy például egy egyéves igyekszik szemmel tartani a szülőjét, láthatóan stresszes lesz, ha az túl messzire kerül tőle és megpróbál újra közel kerülni hozzá.”

– B COOL: Milyen szakaszokon megyünk keresztül a korai kötődés időszakában?

Szili M. Hanna: Bowlby négy szakaszt különböztetett meg a korai kötődés kialakulásában, ez nagyjából kétéves korig le is zajlik. A folyamat kezdetén az újszülött még fel sem igen ismeri az anyját; ezt a kötődés előtti szakasznak nevezzük. Az első kb. hat hónap után kezd kialakulni a kötődés, aminek rendkívül fontos eleme, hogy az elsődleges gondozó (nálunk általában anya) jelen van és megbízhatóan reagál a baba jelzéseire. A harmadik szakaszban megjelenik az ún. szeparációs szorongás, amikor a kicsik feltűnően érzékenyen reagálnak a gondozó távollétére. Ez persze nem azt jelenti, hogy egy egy-két éves kisgyerek ne tudna külön tölteni időt a gondozójától, sőt.

Itt van Bowlby elméletének egyik legfontosabb része; a kötődést a termosztát működéséhez hasonlítja. Tehát ahogy a termosztátba be van programozva az optimális hőmérséklet, amihez képest fűti vagy hűti a rendszer a lakást, úgy a kötődés is egy optimális közelségre van belőve. Ha túl messzire kerül a gyerek az anyától, valamelyikük keresni fogja a közelséget, az állandó közelség viszont megint csak nem optimális; hiszen ott az egész tágas világ, amit egy másfél-két éves gyerek alig vár, hogy végig csússzon-másszon, tapogasson vagy végignyaljon.

“A biztonságos kötődés lehetővé teszi, hogy a kicsik bátran felfedezhessék a környezetüket, és azután visszamehessenek töltődni a szülőhöz. A közelség-távolság egyensúly szabályozásában értelemszerűen kezdetben a szülőé a nagyobb szerep és felelősség, de ahogy a gyerek érik, egyre inkább kölcsönössé válik ez a folyamat.”

Ez történik, ha nem biztonságos a kötődés

– B COOL: És hol mehet félre a folyamat, milyen kérdések merülnek fel, ha a biztonságos kötődés kialakulásáról beszélünk?

Szili M. Hanna: A biztonságos kötődés kialakulásához az is kell, hogy mind a kisbaba, mind a szülő tudja, hogy a másik nem csak akkor létezik, ha éppen látják egymást. Vagyis anya akkor is van, ha épp kiment a szobából. Egy kisbabának nem csak ezt a tudást kell elsajátítania, hanem azt is, hogy mire számíthat a szülőtől.  Számíthat-e arra, hogy megfelelően értelmezi a sírást? Hogy akkor veszik karba, amikor arra a babának igénye van? Hogy kap enni, amikor éhes vagy hogy a szülő elérhető közelségben van, ha szükség van rá? Mindezek alapján a kisbaba fejében kialakul egy kép; egy modell a szülő működéséről.

“Mivel egy kisbabának ez a kötődés az első tapasztalata a világról, annak kiszámíthatóságáról és működéséről, ezért igen meghatározó lehet. Az elmélet alapján azok számára, akiknél valamilyen módon sérült ez a korai kötődés, a világhoz, a többi emberhez való kapcsolódása is küzdelmesebb lehet. Akinek a belső kapcsolódási modellje a kiszámíthatatlanságról szól, hogy az igényeire nincs megfelelő reakció, annak később is nehézséget okozhat, pl. hogy bízzon másokban.”

Idegrendszeri szinten pedig valami olyasmiről van szó, hogy a szülő, gondozó révén tanuljuk meg csecsemőkorban az önszabályozást, önmegnyugtatást. Ha anya megbízhatóan meg tud nyugtatni, egyrészt eleve nyugodtabb leszek, másrészt egy megbízható belső modellem lesz, amit alkalmasint akkor is fel tudok idézni, amikor anya nincs ott.

Ez a belső modell nem csak azt tartalmazza, hogy anya jó, és biztosan vissza fog jönni – hiszen mindig visszajön, hanem az is, hogy következésképp nincs mitől félnem. Ez a bizalom segít átvészelni a stresszesebb időszakokat is (egy kisbaba esetében mondjuk azt, hogy mégis csak csúszik az etetés vagy tisztába tétel). Ha viszont nincs jelen megbízhatóan a gondozó, ha nem érti a jelzéseket, akkor nem elég, hogy csecsemőként stresszesebb is leszek, de még egy olyan belső modellem sincs, amivel nyugtatni tudnám magam. Következésképp ha anya elmegy, az a világvége, de ha visszajön, az sem igazán jó.

Édesanya gyermekével
Korai kötődési élményeink rendkívül meghatározóak | Fotó: Freepik

B COOL: Milyen kötődési mintázatokról tudunk?

Szili M. Hanna: Alapvetően négy féléről szoktunk beszélni; ezek egy újabb kiváló kutató, Mary Ainsworth nevéhez köthetőek. A kötődéssel kapcsolatos kutatások kezdetben mindig az anya-gyerek kötődést vizsgálták, a romantikus vagy baráti kötődések csak ez után következtek.

Ainsworth-ék kísérletében figyelték az anya és a gyerek közti kapcsolódásokat, hogy hogyan kommunikálnak (ha kommunikálnak), játszanak kettesben. Ezt követően egy idegen lépett a szobába (innen a kísérlet klasszikus elnevezése: idegen helyzet teszt), és egy darabig hárman voltak. Majd az anyuka kiment, és csak azután jött vissza, hogy a gyerek már eltöltött némi időt az idegennel kettesben. Ainsworth-ék azokat a gyerekeket nevezték biztonságosan kötődőnek, akik az anyával kettesben töltött idő alatt bátran felfedezték a szobát, de vissza is tértek a szülőhöz, kapcsolatban maradtak vele és akár invitálták is játékra. Az idegen érkezésére bizalmatlanul reagáltak, ám idővel képesek voltak alkalmazkodni hozzá, amikor látták, hogy az anya is nyugodt maradt. Az anya távozásakor először stresszesek lettek, visszatérésekor pedig erős örömmel reagáltak.

A további három kategóriába a bizonytalanul (ambivalensen) kötődik, és az elkerülő kötődők kerültek.

  • Az ambivalens kötődés esetén a szülőről kialakított belső modell bizonytalan és kiszámíthatatlan. Ezek a gyerekek “fél szemüket mindig a szülőn tartották”, így kevésbé magabiztosan fedezhették fel a környezetüket. Meglepő módon viszont a szülő távozásakor sokkal inkább kétségbe estek, mint biztonságosan kötődő társaik, és megnyugtatni sem lehetett őket. Az idegenre erős félelemmel reagáltak.

“A szülő visszatérésekor következett az igazi meglepetés; a kicsik – bár kezdeményezték a kapcsolódást a szülővel -, a kapcsolódás létrejöttére elutasítóan reagáltak, akár el is tolták maguktól a szülőt, nehéz volt őket megnyugtatni. Az ambivalens kötődők szülője reagál ugyan a gyerek szükségleteire, de nem feltétlenül jól. Túleteti, vagy túl kevés ételt ad neki, túlvédi, vagy túlságosan is szabadon engedi – általában a saját belső megélései és nem annyira a gyerek szükségletei alapján.”

  • A harmadik típus, az elkerülő kötődők, ennél kiszámíthatóbban viselkedtek; egyáltalán nem keresték a kapcsolatot a szülővel. Mi több, szinte mindegy volt számukra, hogy a szülő van jelen vagy az idegen. Ebben az esetben a szülő kiszámíthatóbban elérhetetlen a gyerek számára; igényeire nem, vagy elutasítóan reagál és gyakran magára hagyja, akár akkor is, amikor a kicsi valamilyen számára bonyolult feladattal küzd.
  • A negyedik kategória későbbi kutatások során alakult ki; ez a dezorganizált kötődők csoportja, akiknek a viselkedésében nincs felismerhető mintázat. Esetükben a szülő bántalmazó, és/vagy valamiért félelmet vált ki a gyerekből. Ebben az esetben is van persze valamelyes kötődés… de itt sajnos azt tanulják meg a gyerekek, hogy olyanokra kell támaszkodniuk, akiktől valójában rettegnek.

Csecsemő szorítja édesanyja kezét
Csecsemőként a gondviselő a viszonyítási pontunk az egész világhoz | Fotó: Freepik

Felnőttként is elkísér

– B-COOL: És ez a csecsemőkorban kialakult kötődési modell hogyan lehet hatással felnőttkori kapcsolódásainkra, például a párkapcsolatunkra?

Szili M. Hanna: Ha bármelyik leírást olvasva azt kezdtük érezni, hogy hú…, én pont így vagyok amúgy a szüleimmel, vagy a párommal, vagy hogy hú, ismerek egy srácot/lányt, aki pont így viselkedik a kapcsolatában, az nem véletlen. A kutatók maguk is pontosan ezt érezték, és – a korai kötődést alapul véve – el is kezdték kutatni a felnőttkori romantikus kötődést.

Nem lesz nagy meglepetés, mert a felnőttkori kötődési stílusokat pontosan ugyanezen kategóriák mentén osztjuk fel. Tehát van biztonságos, elkerülő és ambivalens kötődés. Ezeket a kategóriákat a kutatók sokféle módon igyekeztek körülírni, többek közt az elkerülő viselkedés és a szorongás mértéke, vagy a magunkról és a másikról kialakított kép jellege alapján.

  • A biztonságos párkapcsolati kötődésben a szorongás és az elkerülés alacsony szintje jellemző (nem 0), mind magukkal, mint a párjukkal szemben pozitív kép él a fejükben, mindkettejüket megbízhatónak és elérhetőnek érzik. Ugyanúgy magabiztosak az intimitásban, mint a saját autonómiájukban. (Gondoljunk a biztonságosan kötődő babákra, akik szabadon felfedezik a környezetüket, aztán visszatérnek a szülőhöz, töltődnek a kötődésből és együtt is játszanak.)
  • Az ambivalens kötődés párja a felnőttkori aggodalmaskodó (preoccupied) kötődés; ebben az esetben az elkerülés mértéke alacsony, a szorongásszint viszont igen magas, és az egyén folyamatosan a kapcsolatával van elfoglalva, rendszerint megkérdőjelezi magát. Ebben az esetben a másikról kialakított kép pozitív, az önmagról alakított viszont erősen negatív lehet. A további két kötődési stílusban közös, hogy az elkerülés jóval magasabb szintű, mint a másik két esetben. Ezt elképzelhetjük úgy is, hogy valaki egyáltalán nem keres kapcsolatot, de úgy is, hogy ha már benne van, távolságtartó marad, elzárkózik és nehezen elérhető.
  • Az elkerülő kötődési stílusú emberek énképe sokszor pozitív, a másokról kialakított viszont negatív (megint csak idézzük fel a szobában egyedül játszó kisgyereket, aki épp azt tanulja, hogy csak magában bízhat meg igazán). Ezek az emberek erősen függetlennek mutatkoznak, az intimitást viszont kerülik (hiszen azt a modellt hordozzák, ami szerint hiába fejezik ki igényeiket, a másik úgysem reagál).

“A negyedik; felnőttkorban bizalmatlan vagy félelemmel teli kötődések nevezett kategória azokat jelöli, akiknek sem magukról, sem másokról nincs pozitív képe – sőt. Bizalmatlanok, erős szorongás jellemzi őket, elzárkóznak a társas kapcsolatoktól. Fontos viszont azt hangsúlyozni, hogy nem lehet a korai kötődési stílussal magyarázni az egész személyiséget. Ez túlságos leegyszerűsítés lenne, amit véletlenül sem szeretnék sugallni.”

– B COOL: Felülirható-e sérült kötődési mintázatok hatása valaha, és ha igen, hogyan lássunk hozzá?

Szili M. Hanna: A kötődési stílus is változhat az évek során. Változhat akár azért, mert a szülő elérhetőbbé válik, és valamiképp a gyermekkor későbbi évei alatt kompenzálni tudja a korai élményeket. Kitörölni nem tudja, de egy hosszú, pozitív kapcsolat minden esetben formálja, átalakítja a korábbi mintázatokat. Pozitív változást hozhatnak a gyermekkorban később megjelenő szociális közösségek; iskola, barátok, és igen, akár egy-egy párkapcsolat is. És végül, de nem utolsó sorban, a terápiás kapcsolat célja is bizonyos szempontból az is, hogy korrigálja a kötődési nehézségeket.

Boldog pár
Új kapcsolódási tapasztalataink felülírhatják a régi sérüléseket | Fotó: Unsplash

Végeztek olyan kutatásokat, ahol csecsemőkortól húsz éves korig vizsgálták a kötődési minták alakulását, és az alanyok legalább 30%-ánál változást tapasztaltak. Egy másik kitétel pedig az, hogy a kisgyermekkori kötődési stílus nem feltétlenül hat ki minden kapcsolatunkra. Gyakori például az, hogy valaki a barátaihoz biztonságosan kötődik, egy párkapcsolatban viszont egyáltalán nem. Akit érdekel, a neten találhat kötődési stílus teszteket magyarul (Kötődési Stílus Kérdőív) vagy angolul (Attachment Style Inventory) is, de ha valaki azt érzi hogy extrém nehézségei vannak a kapcsolódásban, intimitásban, akkor valószínűleg érdemes konzultálni egy szakemberrel, ha nem is terápiás, de önismereti jelleggel.

– B COOL: Hogyan tudja az édesanya elősegíteni csecsemőkorban, hogy a gyermekben a biztonságos kötődés alakuljon ki?

Szili M. Hanna: Alapvetően a gondoskodás középpontjában a csecsemő van, nem az anya. Tehát a gyereket akkor érdemes megetetni, amikor éhes, akkor megnyugtatni, ha frusztrált, akkor segíteni neki, ha elakadt és láthatóan nem tud egyedül megküzdeni valamivel. Sokan a saját érzéseikre reagálnak, amikor a gyerekükre néznek, azt gondolják, hogy a gyerek stresszes, amikor valójában ők stresszelnek (következésképp aztán a gyerek is stresszes lesz, és bele is kerültünk a 22-es klasszikus csapdájába). Vagy mondjuk akkor etetik meg, amikor a gyerek egyáltalán nem éhes. Hallottam olyan extrém nevelési elveket, hogy a gyereket nem szabad felvenni, amikor sír, mert különben nem lesz önálló. A ló túloldala pedig a túlóvás.

Tökéletesen nem lehet csinálni, és nem véletlenül került be a pszichológiába az “elég jó” anya fogalma. Az “elég jó” anya nem tökéletes, de nem is rossz. Nem tévedhetetlen, de képes a tévedést felismerni és korrigálni. Legelső sorban pedig szerető, és gyerekét képes önmagától különálló autonóm lényként kezelni, akinek ugyan néha pontosan ugyanazok az igényei, tulajdonságai, szokásai, mint a szülőnek, időnként viszont teljesen mások.

Anya és fia
Fontos, hogy mindig a gyermek igényeire reagáljunk | Fotó: Babaszoba

Az az igazság, hogy tényleg minden gyerek más. És azért is mondom, hogy a kötődés önmagában nem elegendő magyarázat, mert nagyon sokat befolyásol az is, hogy milyen ez a baba. Temperamentum alapján beszélünk például különböző csecsemőkről; és vannak nehezebb és könnyebb gyerekek. Ez bizonyos szempontból már a születés pillanatában megvan, vagyis lesz olyan baba, akinél hiába csinál a szülő papíron mindent jól, akkor is sírósabb lesz. Közben meg vannak olyanok, akik mellett konkrétan elmasírozhat a vörös sereg és akkor is békésen alszanak.

Szóval azt is érdemes figyelembe venni, hogy a kötődést az is befolyásolja, hogy milyen a babák és a szülők közti összeillés. Hülyén hangzik, tudom, hiszen hogyan ne illene össze egy kisgyerek a saját szülőjével. De van ilyen; bizonyos dolgokra, a saját belső rendszereink, tulajdonságaink, személyiségünk, érzékenységünk stb. alapján jobban, könnyebben rá tudunk hangolódni, míg másokra jóval nehezebb; ez a saját gyerekeinkre is igaz.

“Szóval meg kell ismernünk a saját kisbabánkat, gyerekünket és nem indulhatuk ki abból, hogy tudjuk mi a jó neki, pusztán azért, mert mi vagyunk a szülei.”

Érzelemkezelés gyerekeknek mindfulness-gyakorlatokkal

KIADVÁNYAINK

 

FRISS CIKKEINK

Hirdetés

Lájkold Facebook-oldalunkat,
nehogy lemaradj a
legfrissebb bejegyzéseinkről!