Valló Péter: „Kell valami, amin egyszerre lehet sírni és nevetni”

-

Valló Péter neve legenda a színház világában. Közel ötven éve van a pályán, szinte az ország minden teátrumában rendezett. Harminc éve a Radnóti Miklós Színház főrendezője, a Vígszínház művészeti tanácsadója, ahol legújabb darabja, a Barátom, Harvey hatalmas sikernek ígérkezik. Ennek kapcsán beszélgettünk.


Mindig nagy izgalommal várom, amikor egy olyan színdarabot nézhetek meg, amelyet Valló Péter rendezett. Már előre tudom, nem csak úgy egyszerűen tetszeni fog, hanem ennél sokkal többet ad majd. Nem tagadom, régóta szerettem volna beszélgetni vele. Ahogy sétálok a Vígszínház felé, már messziről látom. Kissé remegő térdekkel mutatkozok be, majd felmegyünk a művészbüfébe…

– A Barátom, Harvey nagyon aktuális és sok olyan mondanivalója van, amely nagyon fontos a mai kor emberének. Miért pont erre a darabra esett a választás?

– Ennek több oka is van. Miközben harminc-negyven évvel ezelőtt a Vígszínház repertoárján mindig volt klasszikus vígjáték, jó ideje már egyáltalán nem kerültek színpadra ilyen előadások. Másrészről, amióta Rudolf Péter igazgató lett, még nem játszott a saját társulatában. Furcsa volt, hogy bár máshol színpadon van, a Vígszínházban nem. Vissza kellett integrálni. Mivel növendékem volt a főiskolán, várható volt, hogy ez az én feladatom lesz. A harmadik fontos szempont, pedig a covid hatásának ellensúlyozása. A vírushelyzet a színházi világgal is kibabrált, lényegesen kevesebben lettek a nézőtéren, mint korábban. Mindannyian félünk, hogy ez alatt a két év alatt megszokták az emberek, hogy lényegében színház nélkül is van élet. A nézőket valahogy vissza kell csalogatni. Olyan színházat kell csinálnunk, amire kíváncsiak az emberek. Sok mindenen gondolkoztunk, végül erre a darabra esett a választás.

– Ez a színdarab tökéletesen alkalmas arra, hogy visszacsalogassa a nézőket…

– Kell valami, amin egyszerre lehet sírni és nevetni. A Harvey ilyen előadás. Emellett az erkölcsi tanulságán is el lehet morfondírozni. Olyan estét szeretnénk adni a közönségnek, ami után lélekemelkedetten tud hazamenni. Fontos üzenete van a darabnak, amit jó esetben mindenki elvisz magával. A színház mégiscsak nagy ünnep az ember életében. Ezt az érzést szerettük volna visszahozni.

– A hatvanas években is repertoáron volt ez a darab a Vígszínházban, Rudolf Péter karakterét akkor Páger Antal játszotta. Miben lett más ez az előadás?

– Az eredeti Örkény István fordításon alig kellett változtatni, mindössze ott, ahol olyan szavak vagy kifejezések voltak, amelyek furcsa módon ez alatt a hatvan év alatt elfáradtak vagy elkezdtek kikopni a magyar nyelvből. Kováts Kriszta volt a dramaturgom, akivel kortárs darabot akartunk csinálni, ezért maibbá kellett tenni a szöveget. Közben szándékosan szerettem volna a régi vígszínházi hangulatot visszahozni, szép díszlettel és ruhákkal. Ezért ostorozzák is az embert: azt mondják, poros az előadás. De nem ettől poros vagy nem poros valami, hanem attól, ha nincs benne egyetlen épkézláb kortárs gondolat sem. Ez viszont nagyon is aktuális. Páger Antal egy más korízlésben játszotta, mint Rudolf Péter, és a két színész személyisége is különbözik. Ennek a darabnak a fő értékét az képezi, ahogy Rudolf Péter megjeleníti a kicsit kelekótya, de mérhetetlenül rokonszenves Elwoodot.

Valló Péter-Rudolf Péter-nyúl
Fotó: Vígszínház/Dömölky Dániel.

– Rudolf Péterrel régóta szoros a kapcsolatuk. Hogyan emlékszik vissza a kezdeti időkre?

– A Színművészeti Főiskolán Marton László és én voltunk a tanárai. Emlékszem, ott ültem, amikor felvételizett. Volt rajta egy három számmal nagyobb katonaruha – gondolom, éppen katona lehetett. Rettenetesen mókásan nézett ki. De látszott, hogy nagyon eredeti tehetsége van. A főiskola után itt a Vígszínházban folytatódott a közös munkánk, majd a későbbiekben is sokfelé dolgoztunk együtt, több színházban is rendeztem. Nyilván egy ilyen munkánál sokat segített, hogy bizalmi viszony van közöttünk. Nem kellett újra meg újra megküzdeni.

– Önt mi vonzotta annak idején a rendezői pálya felé?

– Annyira más világ volt, hogy már nehéz visszaemlékezni… A Radnóti Miklós Gimnáziumba jártam, ami a szó minden értelmében egy elit pesti gimnázium volt – talán ma is az. Engem az első pillanattól kezdve a humán tárgyak érdekeltek. A szüleim sokat vittek minket színházba testvéremmel, annak ellenére, hogy semmi kapcsolódásuk sem volt a színházhoz. Aztán valahogy ez rám ragadt, és nem sokkal később már a Radnótiban szerveztem egy színjátszókört.

Furcsa módon tizennyolc éves koromban felvettek a főiskolára, holott akkor még kellett hozzá egy másik diploma is. De ez alól olykor kivételt lehetett tenni, és néhányunkkal kivételt is tettek. A hatvanas évek kezdődő Kádár-korszaka nagyon furcsa, zárt szabályrendszerű világ volt, amelyben a színházat szabadnak, színesnek és vonzónak láttam. Más dimenziót jelentett a kicsit falanszterszerű hétköznapokhoz képest, amiben az ország akkor élt. Az akkori tanári kar mérhetetlen bölcsességének köszönhetem, hogy ilyen fiatalon felvettek. Azóta is nagyon hálás vagyok a sorsnak, mert azt gondolom, kevés ember foglalkozik azzal, amit a hivatásának választott, és így szereti, mint én. Nekem ez megadatott. Nem mondom, hogy a vége felé ez ugyanolyan könnyű, mint az elején volt.

– Mi az, amit nehéznek érez most?

– Nagyon sokszor meg kell küzdeni magának a hivatásnak a szeretetéért. Furcsa módon az ember egyre több akadályt lát ebben, és nem szívesen pótolja rutinnal, mert az nem tesz jót. Ezért újra és újra küzdeni kell az újért, de ahogy öregszem és fáradok, ez egyre nehezebb. De azért még próbálkozom vele.

– Nehezebb most színházat csinálni, mint akkor?

– A mozgókép ma már túl telítetté teszi a piacot. Ebben a gagyi szórakoztatóipari robbanásban, amiben élünk, meg kell próbálni megtartani a színháznak azt az elitista sajátját, ami Racine korától kezdve megvolt. A színház csak az elit szórakozásaként tudta túlélni a vérzivataros időket. Ez a fajta hagyományos művészszínház most megint egy kicsit el lett feledve. Ahogy véget ért a brigádnaplós korszak, sokan ki lettek rekesztve a színházból. Az utolsó nagy sokk pedig a covid volt, amelynek következtében a magyar színházművészetnek komoly jegyeladási problémái támadtak. Furcsa módon a nyugati kis színházak hamarabb hozzászoktak, hogy félházzal játszanak. Nekünk ez nehezebb, mert a járvány előtt minden színház tele volt. Ez egy nagyon új és egyben rossz élmény. Reméljük, elmúlik.

– Filmeket is rendezett, de mégse ment el abba az irányba. Miért maradt a színháznál?

– A filmezés nem vonzott soha. Nagyon sokfelé rendeztem színházban, és soha nem éreztem ezt kevésnek vagy hiányosnak. A színház nagy szerelem és szenvedély. Ha az ember megérti, hogy egy nagy történet részese, egy hatalmas dolog egyik munkása, ami igazi és méltóságteljes, és az emberiség egyik legősibb igényét elégíti ki, akkor ez a szerelem nem múlik el. Mondom, ahogy öregszik az ember, a kényelmetlenségek egy kicsit elkezdenek szaporodni, mert szemben a közhiedelemmel ez egy mérhetetlenül fárasztó, sokrétegű készülést, szaktudást igénylő foglalkozás.

Sokan nagyon meglepődnének, ha egyszer csak látnák, hogy egy magamfajta embernek mi mindenhez kell értenie, mennyi mindenről kell döntést hozni, amelyek sok pénzbe kerülnek.

Nagyon sok területen kell otthon lenni. A Barátom, Harvey nem a legjobb példa erre, de például a Karamazov testvérek esetében a rendezőnek egy kicsit Dosztojevszkij szakértőnek is ki kell képeznie magát. Mindig tudni kell válaszolni a színészek kérdésire, nem lehetünk műveletlenek és tájékozatlanok.

Valló Péter- Barátom,Harvey
Részlet a Barátom, Harvey című előadásból. A képen Brasch Bence, Rudolf Péter, Orosz Ákos és Szilágyi Csenge. Fotó: Vígszínház/Dömölky Dániel

– Hogyan látja, mennyire van most átalakulóban a színházi világ?

– Örömteli fejlemény, hogy pár éve elkezdődött egy teljesen új nemzedék megjelenése, akik mintha friss levegőt fújtak volna be a magyar színházművészetbe. Ez nagyon jó dolog. Elteltek úgy évtizedek, hogy csak egy-egy új fiatal rendezés jelent meg… de egy fecske nem csinál nyarat. Sajnos a mostani fiatalok közül sokan elhagyják az országot vagy abbahagyják a szakmát. Miközben ebben az életkorban, amiben én és még egy páran vagyunk, ez a szakma már régen nem rólunk kellene szóljon. Még valahogy azt kellene elérni, hogy a tradicionális kőszínházi műfajokat, amelyeket mi valahogy eltanultunk és csináltunk (nem biztos, hogy mindig ugyanakkora örömmel) ők is tovább vigyék. Akkoriban az embernek mindent kellett rendeznie: operettet, gyerekdarabot, vígjátékot… alkalmazkodni kellett a nézői szokásokhoz. A fiatalok most nem ezt csinálják. De jó, hogy egyáltalán vannak, és bizakodó vagyok, mert látom, milyen sok tehetséges ember van.

– Azok a darabok, amelyeket a legutóbb rendezett valamilyen társadalmi problémára hívják fel a figyelmet, amellett, hogy remekül szórakoztatnak. Mindig fontos volt Önnek, hogy legyen valami elgondolkodtató is egy előadásban?

– A Kossuth-díjam indoklásába is valami ilyesmit írtak bele. Az erkölcsi, társadalmi problémák és tartalmak mindig fontosak voltak számomra. Fiatal koromban még gyakran megelégedtem azzal, hogy „csak” szép és látványos legyen az előadás. A hetvenes években ezek még újdonságnak is számítottak. De a rendszerváltás időszaka óta kifejezetten szeretek a színház lélektani vetületével foglalkozni – ha szabad ezt mondani. Így keresek színdarabot is. A Radnótiban, ahol harminc éve vagyok főrendező, nagyon régóta készültem az Egy csepp méz megrendezésére.

Úgy láttam, hogy kevés színdarabot írtak arról, hogy az ember az lesz, ahová beleszületik.

Ezt a fájdalmas igazságot nehéz lenyomni az emberek torkán, ehhez olyan művészi emelkedettség kell, ahogy Shelagh Delaney megírta. Az emberiség nem képes olyasfajta társadalmi berendezkedést létrehozni, amiben esélye van annak, aki alulról érkezik. Most megint ugyanitt tartunk. Stigmatizálva van minden. Azt gondoltam, hogy az a pesti értelmiségi közönség, akinek ott rendezek, érteni fogja, és lesz min gondolkodnia, ahogy fájdalmasan hazafele bandukol a Nagymező utcán. Miközben próbáltam egy olyan előadást létrehozni, amelyen sokat lehet nevetni is.

– Van még valami, ami hiányzik, amit szívesen megrendezne?

– Azt már tudom, mit rendezek jövőre. A Radnóti Színházban az Álom luxuskivitelben, a Vígszínházban pedig a Macska a forró bádogtetőn című darabot. Ebben a klímában, ami ma Magyarországon van, a legjobb, ha az ember olyan magánéleti gondolatokat hoz, amiben nem terhel rá nagyon erre a megosztott és átpolitizált világra. Szándékosan választottam olyan darabokat, amelyeket nézve nem azon rágódnak a nézők, hová tartoznak, hanem próbálják ezeket a történeteket megérteni és elvinni magukkal.

– Hogyan érzi magát a bőrében?

– Nagyon jó helyzetben vagyok azáltal, hogy két színházban is igényt tartanak a munkámra, azokra a gondolatokra és világlátásra, ami én vagyok. Ez már önmagában nagyon jó helyzet, mert ugyanezzel az erővel lehetnék egy kisnyugdíjas is Rákoskeresztúron. Nyilván akkor is megtalálnám az élet értelmét. De így egy kicsit könnyebben megy, hogy van munkám és szükség van rám. Ebben a korban, ha már ez így van, ne panaszkodjon az ember. De nem is akarok.

– Elégedettnek tűnik…

– Pedig vannak keserveim. Például az, hogy az a közönség, amelynek rendezek, azalatt a fél évszázad alatt, amióta a pályán vagyok, mindig egy kicsivel műveletlenebb lett. Mindig egy kicsit kevésbé értelmes, kevésbé tájékozott, egy kicsit kevésbé érzékeny. Mindig egy kicsit kevesebb hivatkozást ért meg. Ezt az ember rettenetesen szomorúan nézi. Miközben egész életét végig dolgozta azért, hogy a közönség többet megértsen, műveltebb, tájékozottabb legyen.

Szóval ezt akár megélhetjük úgy is, mint egy nagy kudarcot.

De valójában ez nem egy egyenes vonal, hanem egy körkörösség egyik eleme, amelyben most éppen lent vagyunk. Kétségtelen, erre nagy hatással voltak a tévésorozatok, amiket nem nézek, így nem tudom megítélni azt sem, hogy jók vagy rosszak. Valószínűleg én már nem fogom megélni, hogy fönt legyünk, de szerencsére volt olyan időszak, amikor nagyon fönt volt a színházművészet társadalmi beágyazottsága. Mindenesetre az ember nagyon boldog, ha a családja egészséges és mindenkinek van dolga a nap alatt, így végül is nincs okom panaszra.

Ha tetszett, olvasd el ezt is:

Balázsovits Edit: „A negyvenes nő már nem B-oldal”

 

 

FRISS CIKKEINK

Hirdetés

Lájkold Facebook-oldalunkat,
nehogy lemaradj a
legfrissebb bejegyzéseinkről!