Balázsovits Edit: „A negyvenes nő már nem B-oldal”

-

Balázsovits Edit soha nem a könnyebb utat választotta. Bár híres színészcsaládba született, megküzdött mindenért. Nem volt szerepálma, mégis álomszerepeket kapott. Olyanokat, mint Veta Simmons a Vígszínház legújabb darabjában. Szabadságról, bolondságról, kutyákról, és persze színházról is beszélgettünk…

Miközben hallgatom, egyre nyilvánvalóbb, hogy sorsa már élete első pillanatában össze kapcsolódott a színházzal. Úgy ismeri a színészi szakmát, mint senki más, annak minden árnyoldalával és szépségével együtt. És most, amikor a Barátom, Harvey című darab kapcsán beszélgetünk, úgy érzem, ha rövid időre is, de bepillantást nyerhetek ebbe a varázslatos világba.

A Barátom, Harvey egyik főszereplője Veta Simmons az erős nő, aki a színdarabban talán a legnagyobb fejlődésen megy keresztül. Milyen érzés volt, amikor megkaptad a szerepet?

Nagyon boldog voltam. Ez egy könnyed és humoros darab, Veta pedig egy nagyon hálás szerep. Közben mélysége is van, amit én is hozzáadtam a próbák során, de nyilván ez volt a rendezői szándék is. A színdarab alapjául szolgáló filmben Veta karaktere sokkal idősebb, mint én, úgyhogy merem remélni, hogy nem azért esett rám a választás, mert én is olyan idősnek nézek ki. (nevet-szerk.)

Még pályakezdő voltál, amikor Valló Péter először rendezett, méghozzá rögtön az első szerepedben a Vígszínházban. Milyen vele együtt dolgozni?

Igen, ez volt a Háború és Béke.  Még nagyon fiatal voltam, főiskolás…  nagy szó volt, hogy eljátszhattam a Vígszínházban Natasa Rosztovát, olyan nagyszerű színészekkel, mint Rudolf Péter, Alföldi Róbert, Kállai Ferenc, Selmeczi Roland, Igó Éva, Lukács Sándor, ráadásul Szakács Györgyi elképesztő jelmezeiben. Egy álom volt. Ezután hosszú ideig nem dolgoztunk együtt, majd akkor találkoztunk újra, amikor vendégszínészként visszajöttem a Vígszínházba, és beugrottam a Velencei kalmárba Tornyi Ildikó helyére. Valamivel később aztán a John Gabriel Borkmanban játszottam nála egy szerepet. Nagyon szerettem, és csodálatos szereposztás volt. De egy ilyen nagy főszerep, mint Veta Simmons egy ilyen nagy rendezővel hatalmas lehetőség, mert az ember nagyon sokat tud tanulni és magába szívni.

balázsovits
Fotó: Dömölky Dániel/Vígszínház

Nem csak Elwood-ot, hanem az általad alakított Vetát is bolondnak nézik az emberek. Átéltél már hasonlót a való életben?

Van egy tacskóm. Ahogy vele bánok, amiatt biztosan sokan bolondnak néznek. De nekem olyan, mintha ő is a családtagom lenne, mint a másik gyerekem. Ugyanúgy bánok vele, mint egy családtaggal. Rengeteg állattal nőttem fel, gyerekkorom óta nagyon szeretem őket. Nekem legalább annyira természetes az állatokkal való együttélés, mint ahogy Elwoodnak, hogy van egy nyula. Nehéz dolog, hogy ilyenkor az ember bolond vagy sem. Lehet, hogy csak máshogyan csinálja.

Híres színészfamília a tiétek. Hogyan jutott idő és energia arra, hogy mindig állatok vegyenek körül?

Mindig természetes volt, hogy a kiszolgáltatottakon segíteni kell, az állatok meg valahol nagyon kiszolgáltatottak. A nagymamámmal még a beteg madarakat is begyűjtöttük és ápoltuk. Ha nagynénémmel és a mamámmal megláttunk egy kóbor kutyát, azonnal befogadtuk.

Szerinted mennyire határozta meg a sorsodat az, hogy színészcsaládba születtél?

Dinasztiák mindig is léteztek, minden szakmában: cirkuszban, cipészetben, világsztárok esetében is sokszor láthatjuk. A színészet is tud generációkon keresztül menni. Ha az ember ebben nő föl, akkor vagy nagyon szereti, vagy utálja, és minél távolabb megy tőle. Rám nagyon nagy erővel hatott, és szerencsére a megmérettetésben helyt tudtam állni. Azt nem tudom, milyen lett volna, ha tehetségtelennek ítélnek, nem vesznek fel a főiskolára és nem lehetettem volna színész… Annyira ebben a világban éltem.

Milyen volt a gyerekkorod?

A nyolcvanas évek vége más világ is volt. Még nagyon kicsi voltam, de állandóan ott voltam a színházban. Ez volt a természetes közegem, állandóan együtt voltam a szüleimmel és a felnőttekkel: elképesztő rendezőkkel, írókkal, sokszor filmrendezőkkel is. A kultúra nagyon erősen része volt az életünknek. Azt szívtam magamba. Nyilvánvaló volt, hogy ebbe az irányba fogok fordulni. Én ezekkel az emberekkel szeretek együtt lenni, ezt az érzékenységet és ezt a mentalitást értem. Nagyon tisztelem az üzletembereket vagy az orvosokat – a férjem is orvos – de azt a gondolkodást sokkal kevésbé értem. Nem az a világom.

Soha nem okozott problémát, hogy ennyire más világ a szakmátok?

A férjem nagyon nyitott ember. Nekem is tetszik, hogy nem színésszel élek együtt, és szerintem neki is tetszik az én világom. Az egy négyzetméterre eső színészek száma szerintem amúgy is pont elég a mi családunkban. Hálás vagyok a férjemnek, hogy ebből a világból időnként ki tud ragadni engem, és láthatom a valóságot. Így nem golyózok bele a színházba…. ami nem a valóság, hanem annál sokkal-sokkal jobb. Ezért is nagyon könnyű belefeledkezni. A férjem által viszont találkozom az élettel. Ő meg szereti bennem ezt, és mindketten valami mást tudunk adni a másiknak.

Van egy 16 éves fiatok. Vannak színészi ambíciói?

Nincs róla szó. Soha nem mozdítottam ebbe az irányba. Ha valaha színész is lesz, az legyen az ő vágya és az ő döntése. A színészet nem egy könnyű pálya, és ha nincs nagy akarat és szenvedély, hogy az ember ezt csinálhassa, akkor nem kell és nem is szabad csinálni. Ezt a szakmát nagyon kell akarni.

Mi teszi nehézzé?

Egyik pálya sem könnyű, de a színészi pálya szerintem nagyon kiszolgáltatott. Az ember azt a szerepet játssza, amit adnak neki; nem feltétlenül azt, amit szeretne. Folyamatos a megmérettetés, és nagy lelki küzdelem, hogy meg tudjak felelni. El kell érni sok mindent, de utána sem dőlhetsz hátra, hanem folyamatosan bizonyítani kell. Nagyon kell bírni idegileg és biztosan kell állnia az embernek a lábán a magánéletében, mert közben a színpadon az érzelmeiddel dolgozol, és különben nem bírod ki a folyamatos nyomást. Én legalábbis így érzem.  Aztán lehet, hogy ez másnak sétagalopp. Amire későn jöttem rá az az, hogy nagyon introvertált ember vagyok – bár ezt szerintem furcsállná a környezetem, mert vidám vagyok és szeretek beszélgetni. Van egy belső világom, amit nagyon elzárok magamban. Nagy felfedezés az embernek saját maga, miközben ebből élek, és ebből tudok dolgozni.

balázsovits-edit
Fotó: Dömölky Dániel/Vígszínház

Későn érő típus vagy?

Abszolút.

Bánod?

Nem, de kicsit igazságtalan az élet a nőkkel ilyen szempontból, mert egy férfinak és egy nőnek is ez egy nagyon kreatív és jó időszaka. Csak közben ilyenkor már kevesebb női szerep van, és a szerepek többségét is férfiak írták. Most már talán kicsit kezd megváltozni, és egyre több a női író. Már megyünk afelé, hogy egy negyvenéves nő már nem B-oldal. De ennek még változnia kellene. A külföldi sorozatokban egyre többször lehet látni, hogy negyvenes-ötvenes nők játszanak főszerepeket, lényeges karaktereket. Itthon sajnos fáziskésésben vagyunk, de láthatóan van rá szándék. Mindeközben én se érzem magam úgy, mint ahogy 30 évvel ezelőtt egy ennyi idős nő. Remélem, a színházi fiatalok sem röhögnek ki a hátam mögött, és gondolják magukban, hogy „na, a vén tyúk azt hiszi, hogy milyen jól néz ki, közben meg nem”.

Az szomorú lenne…

Semmi sem szomorú. Az élet az élet.

Ilyen könnyen túl tudod tenni magad a dolgokon?

Nem, rettenetesen megszenvedem. De ez van, el kell fogadni.

Jól látom, hogy nagyon jól érzed magad a bőrödben?

Istenien! De a külvilág nem mindig ezt reflektálja. Sokszor találkozom azzal, hogy „ne viccelj, te már ennyi idős vagy!” Rossz, amikor ez szembejön. Nem tudok mit kezdeni vele, mert bár azt nyilván érzem a koromat, de nem érzem, hogy ez gond lenne. Hazugság lenne azt állítani, hogy mindig nagyon jól érzem magam, de mostanában nagyon jó dolgok történnek velem – szakmailag és magánéletileg is. Talán kicsit szerencsésebb lett volna, ha ezek a dolgok mondjuk tíz évvel ezelőtt történnek.

Úgy érzed elmentek melletted szerepek?

Nem csak úgy érzem, hanem valóságosan el is mentek. Ez tény. De ezt is el kell fogadni. Lehet, hogy ez így jó. Nekem soha nem volt könnyű dolgom. Úgy érzem, hogy egész életemben mindig meg kellett küzdenem azokért a dolgokért, amiket elértem. Lehet, hogy nekem ez adatott. Biztos az is benne van, hogy a szüleim nagy színészek, de azért nem fognám erre. Ebben benne van a habitusom, és az is, hogy későn érő típus vagyok, de lehet, hogy az alkatom is predesztinált bizonyos dolgokra.

Milyen voltál fiatalon?

Iszonyú nagyképű. Azt gondoltam, hogy ki, ha én nem. Aztán az élet mindig benyújtja a számlát. De ez a tanulás és a fejlődés része. Ha nem lett volna bennem ez az attitűd, akkor lehet, hogy bele se fogok két ilyen ember mellett. Ez a pálya nem kisnyusziknak való. Ha már a nyulaknál tartunk… (nevet- szerk.) Nem voltak szerepálmaim, mert érdekes módon soha nem azokat a szerepeket kaptam meg, amikről azt gondoltam, hogy az én szerepem lenne. Ebbe egyébként Veta szerepe is beletartozik. Soha nem gondoltam arra, milyen jó lenne, ha eljátszhatnám. Persze az ember gondol az olyan nagy szerepekre, amit elszoktak játszani, mint Júlia vagy a Makrancos Kata. Ezek tényleg elmentek. Pusztán azért is, mert olyan döntéseket hoztam a pályám során, mint az, amikor elmentem a Vígszínházból.

Miért döntöttél úgy, hogy elhagyod a Vígszínházat?

Nem tudom, annak idején miért döntöttem így. Az a pillanat már nagyon messze van az életemben. Akkor azt éreztem helyesnek, és szerintem helyesen is döntöttem. Szabad lélek vagyok, és engem nagyon bezárt akkor a társulati lét, és nagyon kötelezett engem. Ezt nem akartam és nem viseltem el. Máskülönben így rengeteg kollégával találkoztam, akikkel nem találkoztam volna, sok olyan helyen dolgoztam, ahol nem dolgoztam volna. Sokat tanultam tőlük, nem csak a szakmáról, hanem az attitűdről, a hozzáállásról, arról, ahogyan egy másik kolléga létezik egy adott produkcióban. Nem vált természetessé, hogy van öltözőm, öltöztetőm, fodrászom, aki lejön hozzám az öltözőmbe, hogy rám adják a cipőmet, hozzák a vizet. Sokkal nehezebb helyzetekben kellett színésznő legyek, és szerintem jó, hogy így volt.

Kicsit olyan, mintha tudatosan állítottad volna magadat egy nehezebb pályára…

Erre mondom, hogy az alkatom valószínűleg predesztinált arra, hogy megnehezítsem a saját dolgomat. De biztos vagyok benne, hogy így a lelkemben szabad tudtam maradni, és sokkal jobban meg tudtam tanulni a szakmát. Nem voltam finnyás, soha nem néztem le egyetlen műfajt, színházat, kollégát, szerepet. Soha nem voltam elitista.

Ezek után mi hozott vissza a Vígszínházba?

Itt vagyok otthon. Először a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című darabra mentem vissza, és akkor nagyon összeszorult a szívem, nagyon elkezdtek hiányozni a kollégák. Jól esett, hogy odatartozóként üdvözöltek. Most úgy érzem, hazatértem, és már itt szeretnék maradni. Akkor nem érdekelt különösebben a társulati lét, de most nagyon kell nekem és nagyon szeretem. Reméljük, minden jól lesz.

Hiszel a happy endben?

Hát persze. Különben nem kelnék föl reggel. Muszáj hinni benne a végsőkig… Máshogy nincs értelme csinálni.

Itt további érdekes olvasnivalót találsz:

8 lenyűgöző szabadtéri színház a nagyvilágból

 

 

FRISS CIKKEINK

Hirdetés

Lájkold Facebook-oldalunkat,
nehogy lemaradj a
legfrissebb bejegyzéseinkről!