Nehéz témát dolgoz fel a Thália Színházban Szalai Kriszta nemrég bemutatott Ötödik Sally című színdarabja. Több súlyos mondanivalója van, ami nem csak az alapjául szolgáló regény megjelenésekor volt aktuális, hanem még ma is… ha nem aktuálisabb.
Amikor nagyjából harminc évvel ezelőtt kamaszlányként találkoztam a történettel, azonnal megfogott és az egyik kedvenc regényem lett. Hasonlóan volt ezzel Szalai Kriszta színész-rendező is, aki nem csak húsz évig játszotta Sally bonyolult szerepét, hanem rendezőként is közreműködött benne. Most pedig új szereposztásban újra álmodta a történetet. Sok minden más mellett erről beszélgettünk vele.
– Te hogyan emlékszel vissza, mi volt az első élményed az Ötödik Sallyvel kapcsolatban?
– Érettségi után a Tanítóképző Főiskola mellett két évig egy elmegyógyintézetben dolgoztam, ahol sérült gyerekeket és felnőtteket kellett gondoznom. Innen mentem tovább a Színművészetire, ahonnan aztán a Vígszínházba kerültem. Közben 1989-ben megszületett az első gyermekem és azt gondoltam, hogy nem csak felnőtt vagyok, de eszméletlen dolgokra is képes. Közben feszített, hogy túl sokféle elvárásnak kell megfelelnem, nem vagyok szabad és felfogtam, hogy mások attól érzik magukat pozícióban, ha engem (meg nyilván másokat is) egy méltatlanabb helyzetbe hoznak. Akkor találtam rá egy utcai árusnál a könyvre. Emlékszem, annyira gagyi volt a címoldala! De mert Daniel Keyes másik könyve kötelező olvasmány volt a középiskolában, amikor még pszichológusnak készültem, hát megvettem a Sallyt és egy éjszaka alatt befaltam.
– Mi fogott meg benne a legjobban?
– Ahogy hajnalban becsuktam a könyvet azt mondtam, hogy mindenki megküzd a saját maga önelfogadásával és az önképviselettel, s a különböző énjeinkkel – hiszen ezerféle színben pompázunk – különböző helyzetekben és különböző emberekkel nagyon máshogy kell kommunikálni. Mert máshogy kommunikálunk a főnökünkkel, az anyukánkkal, a gyerekeinkkel, máshogy egy támogató és megint máshogy egy agresszív emberrel stb. A betegség része nem igazán érdekelt, csak az, hogy mindenkiben sokféleség lakozik és kemény munka saját magunkat felépíteni. Akkor azt mondtam, hogy ha valamit, akkor ezt kell nekem színházban megcsinálni.
– Már az elején te akartad megcsinálni?
– Eleinte még nem. Hét évnek kellett eltelnie. Addigra már tizenhárom rendezőnek adtam oda a könyvet, de nem tudták elképzelni színpadon, én viszont képszerűen láttam magam előtt az egészet. A tizenharmadik embernél már azt mondtam a férjemnek (Cserna Antal színész-rendező – szerk.), hogy nem magyarázom másoknak, csináljuk meg együtt, és megírtam úgy, hogy az szinte már meg volt rendezve. Nagy szerencsénk volt az akkori Thália Színházzal is: befogadták a darabot. Akkor még nem lehetett engem kiírni rendezőnek, nem fogadták el a női rendezőt.
– Most viszont már hivatalosan is te vagy a rendező. Ráadásul úgy, hogy húsz évig játszottad Sally szerepét. Máshogy látod most a karaktert és a történetet, mint színészként?
– Most már egyértelműen bevállalom, hogy én tudom, mi van minden egyes mondat mögött, és miről szól az egész. Társadalmilag ez egy nagyon fontos darab, mert tükröt mutat. Ha csak arra jövünk rá, mennyire más valaki, ha könnyed és mosolyog, az már jó, de ha még ennél is többre, az már csodálatos. A húsz év alatt volt körülbelül nyolcszáz előadásunk. Mindegyikre úgy mentem be, hogy elmondtam egy belső imát, hogy mindig ott tudjam megszülni a mondatokat és ne daráljam el a darabot. Ha kellett improvizáltam és ettől volt nagyon igaz az egész. Ha történt valami a világban, amiért küzdeni akartam a színpadon keresztül, akkor azt még mélyebbről hoztam, vagy épp üzentem valakinek, akiért megszólaltak a harangok. Most is alakult a darab, kívülről nagyon sok finomságot vettem észre, amit a húsz év alatt belülről nem érzékeltem. A mondatok igazságtartalma vagy mélysége ugyanaz, de attól, hogy nem belülről látom, tudom, hol kell az előadás ritmusát vinni. És változott a világ is.
– Mi alapján választottad ki a szereplőket?
– Másfél évig tartott, mire megtaláltam a végleges szereplőket és újra alkottuk a darabot. Ez egy nagyon érdekes időszak volt. Ősszel még Hajdú Karcsival (Hajdú Károly, színész – szerk.) próbáltam, akibe nagyon beleszerettem. Azt mondtam, hogy ő Cserna Tóni fiatal követője, mert alapvetően az volt a célom, hogy fiataloknak adom át a szerepeket, akik majd viszik tovább. De közben kiderült, hogy más színházi elfoglaltságai miatt egyáltalán nem ér rá. Akkor mondtam Tóninak, hogy segítsen és szálljon vissza. Ő azt hitte, hogy csak megnézi a szöveget és kész, majd, amikor elkezdtem kintről instruálni, csak nézett rám, hogy akkor most neki ezzel dolgoznia kell? (nevet -szerk.). Úgyhogy megint ő lett az orvos, de nagyon átalakult a szerepe és egy nagyon érett orvos lett. Más lett a viszonyuk a fiatal Sallyvel is.
– Mennyire volt hatással a darabra és Rátok, hogy férj és feleségként húsz évig együtt játszottátok?
– A lányom akkor volt elsős, amikor elkezdtük és emlékszem kérdezte tőle az osztályfőnök, hogy van-e köztünk feszültség a munkánk miatt. A lányom meg csak nézett, hogy „mi van?” Annyira harmonikus volt a munkafolyamat, tényleg mintha egy angyalka szállt volna el felettünk. Ez azért tudott húsz évig menni, mert mi is egy nagy egységben voltunk, és nem vittük haza magunkkal. És közben az életünket meg a lelkünket is emelte, hogy ömlöttek be az előadásra az emberek. Most volt egy olyan pillanata a Tóninak, amikor mondtam neki, hogy mélyebbre kell mennie, és ő megmakacsolta magát és mondta, hogy nem, de abban a pillanatban már rá is vágta, hogy jó. Rögtön rájött, hogy ezt most nem a felesége mondja, hanem a rendező, az ő és az előadás érdekében.
– Maximalista vagy?
– Igen (nevet – szerk.). Tóni ismer és tudja is, hogy ilyen vagyok. Amikor 20 év után májusban letettem a darabot, júliusban arra ébredtem, hogy „úristen, ezt a mondatot így kéne, mert az sokkal mélyebb!” Majd rájöttem, hogy már nem fogom játszani. Bármit is csinálok, folyamatosan dolgozom az üzenetén. Többször előfordul, hogy többször megrendezek egy darabot, és mindig más lesz. Soha nem kérem, hogy mindig minden ugyanolyan legyen, mert minden mondatnak van más tartalma. Például Kata is (Pető Kata- színész) teljesen más ember, mint én. Nem kérhettem tőle, hogy úgy csinálja, ahogyan én csináltam, a mélységét viszont kértem.
– Sally szerepére miért éppen Pető Katát választottad?
– Ez egy nagyon hosszú folyamat volt. Volt olyan színésznő, akivel elkezdtünk dolgozni és kiderült, hogy nagyon nem fog működni a szerepben. Aztán volt olyan, akivel elkezdtük, de ő már az olvasópróbán érezte, hogy ez nem fog menni, és olyan is volt, akit ajánlottak, nagyon szimpatikus volt, de kiderült, hogy nem ér rá. Aztán Hajdú Karcsi hívta fel Katára a figyelmemet. Azonnal találkoztunk, és órákat beszélgettünk. Már akkor teljesen világos volt, emberileg ő az, akit szerettem volna. Aztán elkezdtünk dolgozni és kiderült, hogy nagyon-nagyon jól gondolkozik. Olyan ez egy kicsit, mint amikor keressük életünk szerelmét. Én se akartam ezt mindenáron megcsinálni, a másfél év alatt sokat vívódtam, hogy elengedjem-e vagy csináljam tovább. Tudtam, nem az a célom, hogy azt mondják, ezt csak én tudom eljátszani. Mert nem csak én tudom. Csak kevesen akarnak úgy átlényegülni és úgy üzenni ezzel, aminek a magas színvonalát viszont nem engedem el. Ezért tartottam ki. Más lett az előadás, de a mélysége ugyanaz.
– Nekem úgy tűnt, színészként ez egy nagyon nehéz szerep. Ez tényleg így van?
– Iszonyatosan nehéz. Annak idején másfél évig írtam a darabot vagy hat változat készült, de közben már tudtam a szöveget. Ezért voltam nagyon türelmes Katával, neki pár hete volt, hogy megtalálhassa magában Sallyt és a többi személyiséget. Nagyon nehéz megtanulni, hogy éppen melyik szereplő, Sally melyik énje van jelen.
– Van olyan személyisége Sallynek, amelyik a legközelebb áll hozzád?
– Én Sally miatt csináltam meg. Amiatt, a mindenkiben ott rejlő kicsi gyerek miatt, aki azt szeretné, hogy szeressék, hogy figyeljenek rá, és a mindenkiben ott rejlő szorongás miatt. Mindig egy nagyon élettel teli ember voltam, de bennem is itt van Sally. A szorongást el akartam engedni, fel akartam építeni magam és erre szeretnék ösztönözni mindenkit. A gyerekeimnek is azt tanítom, ha valami nem jó, akkor azt mondja el. Mert később lehet, hogy üvöltés formájában jön ki, vagy tönkremehetünk bele, ha ki sem mondjuk. Márpedig, ami nem jó nekem, azt ki kell mondani.
– Sok nehéz téma van a darabban: gyerekbántalmazás, szexuális abúzus, gyermeki és anyai fájdalom. Lelkileg nem nehéz ennyi fájdalmat megrendezni, és újra és újra átélni?
– Amikor összegyűlnek az életben a dolgok, akkor nagyon jó ezt színészként kiadni. De valóban jó pár év után már vártam, hogy nyár legyen és ne kelljen már megint ennyire mélyre mennem. Sokszor iszonyú nehéz újra és újra megélni a legbelső fájdalmakat, bár az is igaz, én akkor már nem a sajátomat hozom ki, csak empatikusan közvetítem. De azért nagyon fárasztó idegi megerőltetés, ezért vártam a nyarakat… aztán persze nyár végén meg az őszt, hogy újra játszhassunk…
– A darab végén számomra nagyon fontos üzenet volt az, hogy szeressük magunkat és a bennünk élő gyermeket. Számodra mi a legfontosabb üzenete?
– Az önszeretet és az önelfogadás miatt indítottam el ezt a darabot. Sokszor nem is vesszük észre, hogy mennyi minden van a szőnyeg alatt, mert már úgy letapostuk, hogy simának tűnik. Egyébként a végét egy igaz történet inspirálta. Amikor kitettem a könyvet, hogy nem várok senkire, megcsinálom a darabot, bekapcsoltam a tévét, ahol Dr Kardos Klára pszichológus egy többszemélyiségű férfiről beszélt. Mint kiderült, a férfit kétéves korában örökbe fogadták, megváltoztatták a nevét, és nem mondták el neki, hogy apukája ütötte-verte az anyját, terhesen is bántalmazta. A gyerek később intézetbe került, aztán börtönben is volt, majd, amikor szabadult, megkereste Kardos Klárát, aki a regressziós hipnózis által visszavitte kétéves korába. A férfi úgy jött vissza a hipnózisból, hogy azt mondta, azt a gyereket mindig vinni fogom magammal. Úgyhogy Klára nagyon sokat segített a darab alakulásában, ő javasolta azt is, hogy irtsak ki mindent, ami nagyon amerikai bestselleres. Csak az emberi és igaz dolgok maradjanak benne, mert valódi gyógyítás csak úgy történhet és akkor fog gyógyítani az előadás is.
Ha tetszett, olvasd el ezt is:
