A musicalek és az operettek világából ismeri őt az ország, ám néhány éve a könnyű zene területén is kipróbálta magát. Dolhai Attila színpadi próbáival párhuzamosan építi sikeresen rockzenei karrierjét, melyről őszintén mesélt nekünk.
Hogy jött az életedbe a rockzene?
D.A.: Gyerekkorom óta imádom ezt a stílusú zenét. A színházhoz is a rockzene vezetett. A mai napig beleborzongok, ha meghallom a gitár hangját. Kis srácként az volt az álmom, hogy Buddy Hollyhoz hasonlóan a gitárral a kezemben fogok kiteljesedni. Mielőtt színészi pályára léptem, részt vettem tehetségkutatókon, felléptem pinceklubokban a gitárommal, ám valahogy nem jött igazi lehetőség, hogy rockzenei karriert fussak be. Én viszont többre vágytam annál, hogy hobbi szinten zenélgessek. Volt bennem egyfajta küldetéstudat. Ezután jött a színház az életembe. Elkezdtem statiszta szerepeket vállalni, azután beiratkoztam a Színház – és Filmművészeti Egyetemre, és rájöttem, hogy az éneklés jobban megy, mint a gitározás, ezért végül ebbe az irányba indultam. Az álmomról persze még akkor sem mondtam le. Mindig kerestem a lehetőséget a színházon belül, ami visszahozza az életembe a rockzenét. A musicalek zenéi segítettek aztán ebben.
Mit gondolsz, gitárral a kezedben jobban ki tudsz teljesedni a színpadon, mint nélküle?
D.A.: Az elmúlt 20 évben megtanultam énekesként teljes mértékben kiteljesedni. Azonban most jött el az idő, hogy gitárral a kezemben is ugyanolyan bátran ki tudok állni a színpadra. A színházi lét megtanította számomra, hogyan álljak ki, mert mindig volt valaki, aki kívülről látta és menedzselte a dolgokat. Láthattam, ahogy elindul valami és lesz egy kézzel fogható eredmény. A könnyűzenében ez nem volt meg. Hiányzott az egységérzet. Hogy tartunk valahonnan valahová. A kiteljesedéshez az kevés, hogy a kezemben gitár van. Ahhoz banda is kell.
Frontemberként a zenekarodban most mégis te töltöd be a „rendező” szerepét. Mennyire érzed nehéznek, hogy neked kell összetartanod az egészet?
D.A.: Bevallom, az elején nem volt könnyű. Szerencsére a színház világából át tudtam hozni rendszereket a könnyűzenei műfajba. Például a zenekaromban a sima session zenészekből alkotótársak váltak. Úgy gondolom, akkor lesz jó egy zenekar, ha mindenki ugyanannyira akarja. Nem szólistát akarok, hanem bandát. Hiszen a színházban vagyok eleget szólista, de a zenekar más. Ott elképesztő közösségi élmény van. Ha valamit változtatni szeretnél a színpadon előadás közben, a banda azonnal reagál rá, együttesen tudunk működni. A zeneszerzés sem csupán egyvalakié, hanem mindenki hoz valamit bele a bandából. Kiváló csapatmunka, amelyet szerencsére nem csak az én vágyaim hajtanak. Szeretünk együtt muzsikálni.
A dalszövegeket is együtt szerzitek, vagy ez csak a te kiváltságod?
D.A.: Alapvetően én, de legtöbbször mindig van egy-egy mondat inspirációként a többiektől, ami elindít nálam egy gondolatot, amikor dalszöveget készülök írni. Általában meghallgatom zenésztársak véleményét, akár jó, akár rossz valami. Szerencsére, ha esetleg nemet mondok egy ötletre, nem akarnak minden áron meggyőzni a saját véleményükről.
Általánosan elmondható, hogy a rockzene a lázadást és a szabadság iránti vágyat közvetíti. Számodra is ezt jelenti?
D.A.: Van benne igazság. A szabadság érzését mindenképp visszaadja, hiszen a ritmus biztosan sokakat magával ragad. Ugyanakkor a színházi szerepeimben is igyekszem mindig azt megjeleníteni, ami viszi magával az embereket. Például a Jekyll és Hyde c. darabban a néző azért tud azonosulni az általam játszott negatív főhőssel, mert meg tudom mutatni, milyen az, mikor az ember rejtett lénye egyszer csak kiszabadul. Megadom nekik az élményt, hogy ők is átérezzék, milyen az, amikor az ember szabad akar lenni. Ugyanez igaz a rockzenére is. Van egy összekapcsolódás a közönség és az előadó között. Így aztán kölcsönös az érzés, hogy a zenén keresztül mind kiszabadulunk egy kis időre a saját életünk mókuskerekéből, elfelejthetjük a gondokat és csak élvezzük a pillanatot.
Hogyan tudod összeegyeztetni a rockzenei karriered a színházi szerepléssel?
D. A.: Abból a szempontból könnyen, hogy a legutóbbi albumom, a Genezis dalai már megírt szövegek. Ezekkel a számokkal többnyire nyáron, fesztiválokon lépünk fel. Egy kész produkcióról van szó, amelyhez nincs szükség heti rendszerességgel próbára a bandával. A zenekar tudja. De ott van a fél éve indult a Dolhai Klub is, amit direkt azért hoztam létre, hogy aki a színház mellett kíváncsi a munkásságomra, az havi egyszer lehetőséget kapjon rá, hogy részt vegyen egy rajongói esten. Arra hónapról hónapra készülni kell. Szerencsére meg tudom oldani a színpadi próbák mellett, hogy a zenekarral együtt is tudjunk próbálni. Azt azonban hozzá kell tenni, hogy az alkotó munka nagy része január-februárban zajlik. Olyankor kevesebb színházi szereplés van, tehát jut idő bőven a dalszövegírásra és a zene komponálásra.
Tehát a rajongói estek valójában rockkoncertek?
D.A.: Így is mondhatjuk. (nevet) Remek alkalom arra, hogy zenéljünk. De nem feltétlenül csak rockzenét. Mindig más a téma, ami köré épül az adott este. Ezeken az esteken az általam nagyon szeretett dalokat éneklem el. Az volt a célom, hogy a rajongóimmal ne feltétlenül a színháznál találkozzunk és beszélgessünk. Az emberek ritkán kérdeznek csak úgy maguktól, mindig kell valami apropó hozzá. Így aztán kitaláltam, hogy létre kell hozni egy produkciót, amelyben ráadásul meg kell találni azokat a pontokat, ahol interakciót tudunk kiváltani az emberekből. Közönségtalálkozó, de nem a hagyományos értelemben vett fajtából.
Hol talákozhatnak veled a zene rajongók legközelebb?
Április 16-án lesz egy koncertünk a Muzikum nevű helyen, ahol a Genezis album számait hallhatják, valamint néhány rock-klasszikus eléneklésével én magam is kiélem majd a rockzenész énemet. Nagyon várom már, és remélem, sokan eljönnek majd. Szóval várok mindenkit sok szeretettel.