A hét COOL embere: Mózes András, színész

-

A színház legfontosabb feladata a szórakoztatás, de van, hogy ennél sokkal többet ad: gondolatokat ébreszt és hatására eltűnődünk emberi kapcsolatainkon és viselkedésünkön. Mózes Andrással, a Közelebb című darab egyik főszereplőjével szerepekről, színjátszásról, és az apaságról is beszélgettünk.

Egy hatalmas fának dőlve várom a színház előtt Andrást, aki épp most végez egy színdarab próbájával. Kisvártatva sietve befut és elnézést kér a pár perces késésért, majd a kellemesen meleg őszi időben leülünk beszélgetni a szomszédos kávézó teraszára.

– Már gyerekként is színész akartál lenni?

– A nagymamám szerint nagy bohóc voltam, és mindig szerettem a középpontban lenni. Ezt már az általánosban érezték rajtam a tanáraim, pedig soha nem volt feltűnési viszketegségem, csak szerettem magam körbevenni emberekkel és sztorizni. Aztán ott indult el az egész, amikor a szüleim kinéztek nekem egy gimnáziumot, ahol három szakra lehetett jelentkezni: sport, dráma és művészet. Gyakorlatilag mind a háromra beadtuk és rábíztuk az életre. Persze a dráma osztályban vettek fel, de azért még ezután is tapogattam, hogy hol a helyem.  A gimi legvégén, amikor már a felvételi beadási határidő utolsó napjai voltak, akkor döntöttem csak el, hogy beadom a Kaposvári Egyetem színművészeti szakára. Nem tudom, hogy miért ilyen sokára határoztam el magam, hogy félelem volt-e vagy nem volt jó rálátásom magamra vagy ez valami önértékelési dolog volt, hogy kevés lennék-e oda… pedig a tanáraim végig támogattak és tudták, hogy egy kicsit csodabogár vagyok.

– A Kaposvári Egyetem után a Vígszínházba kerültél, majd onnan jöttél a Thália Színházba. Miért pont a Thaliát választottad?

– Nagyon izgalmas és termékeny időszak volt a Vígszínházban, nagyon jó volt belelátni egy ilyen hatalmas színház életébe, de azt éreztem, hogy elveszek ebben az épületben és nem feltétlen terem ott nekem babér. A Tháliába Csányi Sanyi hívott át, aki látott két vizsgadarabban, ő mondta, hogy kell nekik fiatal színész és próbáljuk meg. Nagyon örültem a felkérésnek és az elejétől egyértelművé vált, hogy annak ellenére, hogy végig kell járni a ranglétrát – ami persze nem volt ellenemre – itt van fejlődési lehetőség.

– Annyira, hogy idén már nyolc darabban játszol és szinte csak főszerepeket.

– Mostanra érett be a dolog – ez már a nyolcadik évadom itt. Pont a Közelebb című darab volt az egyik rácsodálkozás a főpróba héten, hogy ebben már férfit játszom, pedig még kölyök voltam, amikor ide érkeztem.

– És nem is akármilyen férfit játszol benne, hanem Jude Law karakterét, aki az azonos című filmben játszott szerepével feladja a leckét…

– Természetesen ismerem és szeretem is nagyon a filmet, de próbáltunk nem abból kiindulni, hanem inkább a szöveg szikárságából és nyersességéből. Ezért ezt a részt könnyen el tudtam engedni és bízom benne, hogy a nézők, akik szeretik a filmet szintén el tudnak ettől vonatkoztatni. Nekünk muszáj volt eltávolodni a filmtől és még progresszívebbé és fiatalosabbá tenni a darabot, amitől még élőbb lett. Kellett a film után egy picit más szemlélet és szerintem nagyon jót tesz neki, nagyon jól működik.

közelebb-mózes-andrás
Mózes András és Tóth Eszter (Dan és Alice szerepében)

– Tényleg érezhetően más volt. Nekem az volt az érzésem, hogy sokkal mélyebben leástatok az emberi pszichében, mint a film.

– Én is azt gondolom. És nem nagyképűség azt kijelenteni, hogy Horváth Csaba rendező és a csapat túlnőtt a darabon, annak ellenére, hogy ez egy nagyon erős anyag. De vannak benne itt-ott közhelyek, és ha ez egy kizárólag kisreál megvalósításban lett volna színre víve, akkor nem lenne ennyire szuggesztív. Így sokkal plasztikusabb, élesebb és lényegre törőbb és kifejezetten jót tesz neki Csaba fizikalitása és ez a fajta közlésmód: itt nincsenek felesleges mozdulatok, mindennek jelentősége van, amit a darabban csinálunk.

– Megcsalás, árulás, bűntudat… Mennyire tudtál ezekkel az érzésekkel azonosulni és mennyiben tudtál meríteni a saját életedből?

– Ez egy fontos kérdés ennél a darabnál. Szerintem mindenki számára egy értékelhető és egy mindennapjainkban jelen lévő témáról kaphat betekintést a néző, legyen az kamaszkorú vagy idősebb. De nagyon fontos hozzá az az adalék, hogy jót tesz, ha az embernek van élettapasztalata és vannak karcok az életében és tapasztalt hasonló dolgokat. Szerintem majdnem mindannyian átmegyünk hasonlóan szélsőséges érzéseken főleg, ha szerelemről vagy párkapcsolatról van szó, és ez az egyik leginkább olyan téma, amely kortól függetlenül el tud vinni minket egy pillanat alatt, és emiatt képesek vagyunk sokszor így „lealpáriasodni” – és még ha nem is mondjuk ki, de a fejünkben ott motoszkál minden ilyen gondolat.

Én is éltem át nagy szerelmeket és szakításokat, de ami nagyon fontos ebben a darabban, az az, hogy a szerelemről, mint klasszikus témáról nem klasszikus módon beszél, hanem sokkal emberibb a lelkülete. A szereplők nem jó vagy rossz emberek, hanem keresik a talajt és ezekben a helyzetekben teljesen emberi válaszokat adnak – ami olykor jó olykor rossz, de semmiképp nem egy előre átgondolt rosszindulat vagy gonoszság van a dologban, hanem a zsigeri, ösztönös dolgok.

– Dan sokat változik a történet során. Te milyennek látod a karakterét?

– Szinte rögtön tudtam vele azonosulni. Kronológiában is nagyon jól van felépítve az ő „lélekvándorlása”: az első jelenetben még egy önértékelési problémákkal küszködő fiatal férfit látunk, egy feltörekvő írót, aki kvázi a szakmáján belül mozog, de annak az alján, mert nem egy elismert író, és aki ráadásul egy olyan szerelemben van, amiben nem érzi jól magát. Ekkor ismeri meg Alice-t, akiből elkezd táplálkozni, mert valamilyen szinten tényleg felzabálja – és direkt ezt a nyers szót használom, mert szerintem mindannyian ilyenek vagyunk. Minket is az emberi kapcsolataink visznek előre, van, aki lehúz, felemészt, és van, aki táplál, előrevisz, támogat.

Ehhez képest a második jelenetben egy jobban pozícionált embert látunk… ez annyira éles váltás, hogy tökéletesen megmutatja, hogy mennyire a munkánk, az emberi kapcsolataink és az az egzisztenciánk határoz meg minket, és ha az egyik borul, akkor még mindig ott van a másik, de ha mindegyik borul, akkor nagyon nagy bajban vagyunk, és egy pillanat alatt széthullhat minden.

Mózes András-GubásGabi
Mózes András (Dan) és Gubás Gabi (Anna)

– Alice élete is milyen máshogy alakulhatott volna, ha nem veled, vagyis Dannel találkozik.

– Szerintem ez nagyon fontos tényezője a darabnak, mert arról is beszél az anyag, hogy ha nem így történnek a dolgok, ahogyan, akkor vajon azt az embert ugyanilyennek ismerjük meg, mellette vajon ugyanígy végződik a sorsunk? És hogy milyen fontos, hogy ki mellett élünk és kiből táplálkozunk, mert egész máshogy alakulhat az életünk. Alice csak szeretni akart és szeretve lenni, de a többieknek ez nem volt elég. Mindenkinek volt egy pont, ahol dönthetett volna másképp és az életünkben is mindig van egy pont, ahol dönthetünk másképp és választhatunk egy másik utat. Soha nem élvezzük a jelent, szinte soha nem is látjuk ezt a periódust, amikor élvezhetnénk, hanem mindig a múltba vagy a jövőbe kacsingatunk.

– A színház mellett több filmben is szerepeltél. Mit ad neked az egyik és a másik?

– Egyszer egy nálam okosabb embertől hallottam erről egy jó dumát: azt mondta, hogy a film a szerető és a színház a szerelem. Én is valami hasonlót érzek, és azt, hogy színház nélkül nem lennék meg… film nélkül talán igen. Ami ugyanakkor borzasztóan érdekel, és amiből még sokat kell még tanulnom. Amikor ott vagyok, még közel sem érzem magam olyan biztonságban, mint a színpadon. Viszont ezért is izgat nagyon, mert nincs benne nagy rutinom, nem jönnek olyan könnyen a dolgok. Öt évvel ezelőtt a Pappa Pia egy nagyon jó hangulatú film volt, de egy erőltetett munka is, amiből sokat tanultam. Azóta jó pár év eltelt, és szeretném, ha ezek gyakrabban fordulnának elő, de ez a szakmánkon belül is egy nagyon szűk szakma, nem dobálják csak úgy a forgatókönyveket.

– Most azért van egy elég szélsőséges indulatokat kiváltó film, amelyben te is szerepelsz. Erről mit lehet tudni?

– Igen, felkértek az Elk*rtuk című filmre, aminek nagyon örültem, bár a témája miatt nyilván volt bennem félsz. A politikai krimi műfaj máshol már egy működő dolog, de nálunk még gyerekcipőben jár, és ezért vágtam bele én is nagy érdeklődéssel, mert régóta vonz ez a műfaj és nem szerettem volna kihagyni.

Zayzon Zsolt- Mózes András - Közelebb
Zayzon Zsolt és Mózes András a Közelebb című darabban

– Szereted magad új helyzetekbe sodorni?

– Azt gondolom, hogy a harangnak néha meg kell szólalnia, és nekünk színészeknek néha ki kell rángatni magunkat a komfortzónánkból. Persze könnyű ezt mondani és lehet, hogy valaki csak azt látja, hogy nyolc éve itt vagyok a Tháliában, de szerintem ezt nem évekhez kell kötni. Amíg inspirál, előrevisz és vannak újabb ötleteim, addig nem az intézmény határoz meg, hanem az ötleteim és az azon belüli fleixibilitásom.

– Ha már újabb ötletek: 2017-ben rendeztél egy darabot, ez volt a Grönholm-módszer. Gondolkodsz még rendezésen?

– Alapvetően színész vagyok, nem vallom magam rendezőnek, de egyre inkább vágyom a sokszínűségre és szeretnék a szakmán belül más ágazatokat is kipróbálni. Amíg van erre igény, addig szívesen részt veszek ilyenekben. Ezért jövő tavasszal, április 2-án jön majd a Killer Joe, ami még tőlem is távolabb álló műfaj, de látom benne az izgalmat és a kihívást, és azt, hogy ezzel be lehet csalogatni még több fiatalt a színházba, mert olyan lesz, mint egy Tarantino-film. Remélem ezzel majd fel tudjuk venni a versenyt a Netflixes sorozatokkal és el tudjuk érni, hogy azt érezze egy fiatal néző, hogy ezt még úgy nézném újra és újra.

– És az mennyire mozdított ki a komfortzónádból, hogy néhány hónapja apuka lettél?

– Azóta fordult velem egy nagyot a világ, egy sokkal mélyebb léleksíkra vitt el, és ezt nagyon élvezem. Most meg már nem is tudom elképzelni, hogy milyen volt, amikor nem voltam apa. Valahogy úgy tudom elképzelni, hogy nem volt semmi dolgom. De ez édes teher és nagyon élvezzük. Nyilván a munkámat csinálnom kell, de amint kilépek a színházból, már 100%-ban apa vagyok és ott vagyok velük. Ezt mindig így szeretném működtetni, mert így kell.

– Mit szólsz majd hozzá, ha a kislányod egyszer csak előáll azzal, hogy ő is színésznő is akar lenni?

– Mostanában pont felmerült bennem ezt a téma… régen nem értettem, amikor az idősebb kollégák azt mondták, hogy nem örültek vagy nem örülnének, ha ezt felvetnék a gyerekek, mert engem nem értek olyan sérelmek a szakmámban. De ha fiam lenne, akkor biztos sokkal kevésbé félteném – a nők kiszolgáltatottabbak ebben a szakmában, de talán nem is csak ebben, hanem mindenhol. Egy férfi még mindig hangosabb és könnyebben tud figyelmet keríteni magának…

Itt további érdekes olvasnivalót találsz:

8 lenyűgöző szabadtéri színház a nagyvilágból

 

FRISS CIKKEINK

Lájkold Facebook-oldalunkat,
nehogy lemaradj a
legfrissebb bejegyzéseinkről!