A nők helyzete sokat változott az elmúlt néhány száz évben… de mégsem eleget. Ezért egy izgalmas történelmi kiruccanásra invitálunk Kedves Olvasó, amelyben lesz egy kis hiszti, a női testben vándorló méh, divat és érdekes tények a mai és a régen élt női életek közös jelenségeiből. Budai Lottival beszélgettünk…
Budai Lottival három évvel ezelőtt készítettem először interjút. Úgy beszélgettünk a könyvekről és a történelem iránti rajongásunkról, mintha mindig is ismertük volna egymást, így ezt az újabb beszélgetést is nagyon vártam már. A jelenlegi helyzet miatt sajnos csak az online térben tudtunk találkozni, de ez semmit nem vont le az élményből, mert Lotti közvetlen személyisége és persze legújabb könyveinek fő témája még videón keresztül is nagyon izgalmas volt.
-Amikor néhány évvel ezelőtt találkoztunk, akkor már túl voltál második regényciklusodon és éppen hosszabb időre Párizsba készültél. Milyen volt életednek az a szakasza?
-Ez egy nagyon jó időszaka volt az életemnek, csodálatos 7 hónapot töltöttem Párizsban. Fontos tapasztalás volt, hogy az élet mindig akkor küld segítséget, amikor kell és olyan formában, ahogyan a legjobb. Amikor kimentem, lelkileg nem voltam épp a toppon, de kint pont azokon a dolgokon mentem keresztül, amik segítettek abban, hogy le tudjam tenni, amit itthon nem tudtam. Végre meg tudtam tapasztalni a saját talpraesettségemet és el tudtam hinni, hogy képes vagyok bizonyos dolgokra. Nagy magabiztosságot adott az a tudat, hogy olyan helyzetekben is helyet tudtam állni, ami talán sokaknak, és azelőtt nekem is ijesztő lehetett volna. Fantasztikus emberekkel találkoztam, akik közül néhányan szinte családtagokká váltak, mint a 70 éve Párizsban élő fogadott dédnagymamám. Őt most karácsonykor is meglátogattam.
-Mi az, ami a legjobban megfogott az ottani életben?
-Mivel ők mind tudományos és művészeti körökben forogtak nagyon sok téren szélesítették a látásmódomat, amiért nagyon hálás vagyok. A mai napig meghatározó élményem, az is amikor Jutka mamám elolvasta a Borostyánszemű című regényemet és megkérdezte, hogy honnan tudok ennyit a Procope nevű kávéházról, amely Párizs, sőt talán a világ legrégebbi, ma is működő étterme, és ahová aztán engem is elvitt egy lányos vacsorára. De Jutka más módon is meghatározó szereplője az író karrieremnek. Ő mondta egyszer, hogy szerinte azért írok történelmi regényeket, hogy meg tudjam tartani a távolságot a szereplők és saját magam között.
-Ez változott azóta?
-Tény, hogy a történelmi regény számomra egy speciális műfaj. Már, ami a megírását illeti. Amikor megfogan egy ötlet, egy történet a fejemben, mintha egy film indulna be. Megnézem és leírom, amit látok, hallok, leírom a szereplők gondolatait. Azaz bele tudom élni magam az általam látott szereplők helyzetébe és lelki mélységeibe, de ez visszafelé nem működik. Nekik nem tudom átadni az én érzéseimet, amiket én megéltem. Talán furcsán hangzik, de olyan ez, mint egy egyirányú csatorna a szereplőim és én közöttem.
-Melyik karakteredben vagy benne a legjobban?
-A kubai sorozat két lánytestvérről szól, amelyből az első rész (Édes ébredés) az idősebb nővér, Rebecca történetével foglalkozik, és nem tudnám megmondani, mennyire vagyok benne, de az tény, hogy ő a legkomplexebb karakterem. Nála az mutatkozik meg, hogy egy jó emberből mit tud kihozni a sok hazugság és hogyan válhat a körülmények hatására gonosszá. A Rebecca személyiségében megjelenő sötétség mindannyiunkban benne van. A kérdés mindig csak az, ki mit kezd ezzel a sötétséggel. Egyébként ezért is helyeztem a történetet egy koloniális környezetbe, mert mindig is szerettem azt a kontrasztot, amit a nyugati ember egy természeti vallások uralta világba csöppenve megjelenít. Amikor két egymástól ennyire eltérő kultúra találkozik, az sok frusztrációt a felszínre hozhat, többek közt azt is, ha valaki számára nem autentikus életet él. De komplex karakter Ana is, aki a második kötet főhőse (Édes bosszú), és akit jó kislánynak nevelnek, de rájön, hogy nem akar az lenni. Felfedezi, hogy ez a jókislányság mennyire gyerek szerepben tartotta, és hogy gyerekként kezelték azáltal is, hogy hazugságok árán óvni próbálták. Ebből kitörni az egy felnőtté válási folyamat, aminek a végén szabadság vár, de vele együtt felelősség is jár.
-Ez nagyon örök történet…
-Igen, ezek tipikus női történetek…
-2019-ben előrukkoltál egy egészen különleges ismeretterjesztő és tudományos munkával, amelyet aztán tavaly már a folytatás is követett és amelynek a fókuszában a nők állnak. Mi ösztönzött ezek megírására?
-Az első rész egészen egyszerű indíttatásból született: a Rizsporos hétköznapok című blogomhoz az évek során már annyi anyag gyűlt össze, hogy gondoltam, egy ilyen könyvben teret adhatok nekik. De nem vagyok divattörténész, ezt „csak” hobbiszinten űzöm, és ezt le is írom az első könyvem elején. De miután már 6-7 éve aktívan foglalkoztam a témával, és úgy éreztem, hogy van annyi tudás és anyag a fejemben, hogy magabiztosan összeállíthassam egy könyvvé.
Ebből született a folytatás, ami a történet másik fele, és ez már félig meddig személyes élményekből tevődött össze. Az író-olvasó találkozóknál kezdődött, amikor többen kérdezték, hogy legszívesebben melyik korba mennék vissza, és én azt mondtam, hogy
„a szép ruha egy dolog, de semmi pénzért nem akarnék olyan korba visszamenni, ahol a nőket elnyomták és életük minden területét szabályokhoz kötötték – még akkor se, ha gazdag családba születtem volna.”
Ezután jöttek az első kritikák: „ha én is szakértő lennék, akkor nekem is úgy kellene gondolnom, hogy milyen jó lehetett akkor nőnek lenni”. Ezért sok támadás ért a Rizsporos hétköznapok első része kapcsán, és nem hittem volna, hogy divattörténeti berkekben is ennyire le tudják dorongolni az embert. Ekkor rájöttem, hogy nagy zavar van a fejekben a divattörténet és a nőtörténet összemosottságáról, ezért döntöttem úgy, hogy megírom a második részt.
-Miben lett ez végül más, mint az első rész?
-Amellett, hogy ez nem divattal, hanem hétköznaptörténettel foglalkozik, más a felépítése is. Szerettem volna még emberközelibbé tenni, ezért azt találtam ki, hogy a különböző témákon a női életút alapján megyek végig. Ami egyben időbeli felnövés is, azaz például a kislány és a hajadon éveknél hangsúlyosabb az ókor és a középkor lányainak az élete, míg a felnőtt nők mindennapjainál már a XVIII-XX. századok hétköznapjai és eszméi kapnak nagyobb szerepet.
-Te is küzdesz ez ellen a szerep ellen…
-Annak ellenére, hogy mára nagyon sok réteget pakolunk a feminista szóra, nagyon szívesen vállalom. Ahogyan a liberalizmus vagy az individualizmus is alapvetően az egyenlőség és az egyéni értékek kibontakozására törekszik úgy a feminizmus és az emancipáció is pozitív törekvés, ma mégis úgy használjuk, mint egy szitokszót. Sokan azt gondolják, például a feminizmus, hogy a férfigyűlöletről és a férfiak kollektív bűnösségének megtorlásáról szól. Pedig csak egyenlőséget követel, ami persze elég, hogy megijesszen férfiakat, akik nem elég biztosak önmagukban. Nem csoda, hogy degradálják ezeket a fogalmakat.
-Ez a szemlélet mennyiben határozta meg a második részt?
-Amikor a koncepció megszületett bennem, még nem is akartam ennyire hitvallásszerűen írni, de ahogy gyűjtöttem az anyagot – és ez egy nagyon érdekes folyamat volt – bennem is feltörtek bizonyos érzések. Bár ezeknek voltak már előjelei. Például személy szerint engem nem nagyon ért megkülönböztetés, de mégis, amikor áldozathibáztatásról beszélünk vagy férfiak akarják megmondani, hogy a nőknek mit kéne tenniük a testükkel, az életükkel, egy nagyon ősi düh képes kavarogni a lelkem mélyén, amit nem tudok máshogy értelmezni, minthogy valamiféle kollektív tudattalanból származik. Ehhez hozzáadódott, hogy amikor anyagot gyűjtöttem, nem találtam egy olyan témát se, ahol ne találkoztam volna borzalmakkal, ne lett volna benne szexizmus…
Vegyük például a játékbabákat. Az idők során a kisfiúk figuráinak mindig volt valamennyi karaktere, amit egy kard, egy bányászcsákány vagy más eszköz jelenített meg. A lánybabáknak ezzel szemben egyedül a szépség vagy nőiesség jutott, mint fő karakter.
Csinos arc, kerek csípő, nagy mell… hisz egy babának mindig az volt a lényege, hogy a kislányokat felkészítse az anyaságra, azaz a két nem számára nyitva álló lehetőségeket már a játékaik is tükrözték. Ezt reprezentálják a mesék is. Nem mondom, hogy a férfiaknak nem volt megpecsételve a sorsuk már a születéskor, de elméletben legalább megvolt a lehetőségük a felemelkedésre, nem véletlenül szólnak a népmesék sem legkisebb szegénylegényből lett királyokról. Míg a lányoknak még elméleti szinten se adatott meg, hogy megváltoztassák a saját sorsukat. De ezen túlmenően sem tudtam úgy kutatómunkát végezni, hogy a női sors férfiak által való determinálásába, a tőlük megkövetelt örök engedelmességbe és a nők szellemi és fizikális képeségeik vitatásába bele ne futottam volna.
-Ezért megkerested azt, aminek a mai napig relevanciája van? Legalábbis miközben olvastam egyre jobban azt éreztem, mintha az évszázadok alatt nem sok minden változott volna…
-Igen. Tanulni már tanulhatunk, mondjuk ez oké, de már iskolában mondják, hogy úgysem vagyunk olyan jók matekból, mint a fiúk. A többségi társadalom még mindig úgy gondolja, hogy a nő sorsa a reprodukciós képességéhez van kötve. Vagyis a nők sorsa még mindig determinálva van. Sosem gondolnánk, hogy ezt ma is hányféleképpen fejezzük ki, akár csak a hétköznapi nyelvhasználatban is. Itt van például a hisztizés… Lehet azzal dobálózni, hogy a nő hisztizik, csak ilyenkor egy férfi legyen tudatában annak, hogy egy olyan 2-3 ezer éves elméletet szajkóz, amely szerint a szexhez vagy megtermékenyüléshez nem jutó méh vándorol a női testben, káros kipárolgásokat okozva, ami elborítja az érintett nő agyát. Már az ókori görög orvosok is ezzel magyarázták, miért olyan fogyatékos teremtés a nő, hogy gondoskodni kelljen róla.
-A Rizsporos hétköznapok könyv első részében a divat vezet bennünket keresztül a különböző korokon és tökéletesen festi meg ezen keresztül a társadalmi és a gazdasági változásokat, és azt, hogy ezek hogyan hatottak a női öltözködésre. Vajon miért hatottak jobban a női öltözködésre, mint a férfiakéra? A kiszolgáltatottság miatt vagy ennek más társadalmi oka is lehetett?
-Ez egy nagyon eklatáns példája annak, hogy a divat hogyan tükrözheti a társadalmi felfogást, adott esetben az elnyomást. A 19. század elejétől figyelhető meg, hogy a férfi öltözet átalakult azzá, ami nagyjából most is (pantalló, zakó, ing, nyakkendő, mellény) Viszonylag könnyen viselhető praktikus öltözetek, határozzák meg jó 200 éve a férfiak ruhatárát, hiszen nekik a kinti világban, a munka világában kellett helytállni. Ezzel szemben a nők krinolint, fűzőt, turnűröket, sonkaujjakat kaptak, és egy meglehetősen bonyolult öltözködési folyamatot. Bizonyos időszakokban a szokásrendszer megkövetelte a napi öt-hat átöltözést is.
Tehát a női ruhatár nem csak ellehetetlenítette a nők külvilágban való mozgását, de azt is kifejezte, hogy nem is valók oda.
Esztétikailag sem. Például a romantika korának vékony derékrésze, a dekoltázsok, az ideálisnak tartott sápadt arcbőr is a nő törékenységét volt hivatva kifejezni, megerősítve ezzel azt, hogy védelemre és gondoskodásra szoruló teremtés, akinek az otthon védelmében a helye. Ezt a világképet nem csak a divat, de orvosi vélemények, sőt az irodalom is támogatta. Az 1830-40-es évek nőknek szóló nevelési tanácsadó könyvei, regényei is proponálták azt a szerepet, miszerint a nő a házi tűzhely őrzője, akinek fő feladata, hogy kényelmes otthont biztosítson a kinti világban helytálló férjének, akit lehetőleg ne zaklasson butácska kérdésekkel, amikor este hazaér.
-A második részben aztán még részletesebben betekinthetünk a nők hétköznapjaiba, illetve a végén még egy fontos problémát hozol fel…
-A családon belüli erőszakot és az áldozathibáztatás mai megnyilvánulásait elnézve, számomra egészen elborzasztó, hogy hírekben, kommentekben, bírósági tárgyalásokon olyasmik hangaznak el, mint amikkel 16-17. századi peres iratokan találkozni. Mint például, hogy nők miért mászkálnak ilyen meg olyan ruhákban, meg hogy minek sétálgatott a kertben egyedül az elkövetővel… Épp ezért mind a háborús, mind az úgymond békeidőben elkövetett erőszak kapott egy külön fejezetet, hiszen, – ha tetszik, ha nem – a nemi erőszak nem számított rendkívüli eseménynek, az egy nő hétköznapjainak része volt. És egy sötétben, elhagyatott parkolón keresztül sétáló nő ma is annak érzi.
-Hogyan lehetne segíteni, hogy megváltozzon ez a társadalmi hozzáállás?
-Nem tudom még, hogyan lehetne megoldani, de sokat beszélgetek ilyen témákban elmélyült emberekkel és abban mindannyian egyetértünk, hogy nem az a megoldás, hogy a nők felveszik a férfi szokásokat és erőszakos megküzdési stratégiákat sajátítanak el. Ugyanakkor értehető, ha egy nő ezt az utat választja. Van egy baromi nagy kollektív női seb, amire még csak keressük gyógymódot… Ez egy történelmi trauma és ugyanúgy lehet gyógyítani, mint a személyes sebeket. Meg kell érteni, hogy miért alakult ki, és utána már tudni fogjuk azt is, hogy milyen úton tudjuk visszagombolyítani. Én ezért írom a könyveimet, hogy megértésre és a helyzet átlátására ösztönözzem az embereket.
-A következő könyveidben is női kérdéseket feszegetsz majd?
-A Rizsporos hétköznapok harmadik részét talán intimitás történetnek lehetne nevezni, ami elsőre elég könnyednek hangzik, de amelyben több más mellett tabutémákkal is foglalkozom majd a fogamzásgátlási módszerektől kezdve a prostitúció történetén át olyan, a női testet érintő témákkal, amelyekről még ma sem beszélünk. De vágyam egy nap írni nőjogi témákról is, például egy kicsit gatyába rázni, hogy mi is az a feminizmus, kik voltak az első szüfrazsettek, mit köszönhetünk nekik. Jelenleg pedig egy olyan regényen dolgozom, amely napjainkban játszódik és olyan kérdéseket is feszeget, amit ma sok magyar harmincas férfi és nő is tipikus nehézségként élhet meg. Az egyik alapgondolata például az, hogy vajon azért követ-e mindenki bizonyos társadalmi szabályokat, mert azok helyesek, vagy épp csak azért gondoljuk őket helyesnek, mert mindenki azokat követi… És hogy mi zajlik az egyes emberben, ha egy nap épp ezért megkérdőjelezi őket és pláne mi történik a környezetünkben, ha feltesszük magunknak ezt a kérdést.
Itt még további érdekes cikkeket találsz:
