Behshta Ahmadi 20 éves, családjával nyolc évvel ezelőtt jött el Afganisztánból. Ha ott maradtak volna, már nyolc éve házas lenne, és most a tálibok hatalomátvételét követően nőként nem sok jót remélhetne. A régi és a mostani Afganisztánról, az ottani és a magyarországi életről mesélt nekünk.
Besit (ahogy itt Magyarországon becézik) pár hete egy afgán nőkért rendezett tüntetésen ismertem meg. Bár látszott, hogy nagyon izgul, mégis bátran kiállt a tüntetők elé, hogy felhívja a figyelmet arra, ami a hazájában történik. Inspiráló személyisége azonnal megfogott, ezért mindenképpen szerettem volna jobban megismerni. Második találkozásunkkor eleinte kicsit tartózkodó volt, majd egyre bátrabban és lelkesebben mesélt életéről és arról, ami most Afganisztánban zajlik.
– Mi volt az oka annak, hogy elhagytad Afganisztánt?
– Kabulban éltünk, ahol akkoriban is nagyon sok vallási és politikai probléma volt, apukámat sok fenyegetés és támadás érte. Eredetileg nem Magyarországra készült, csak beragadt és végül itt maradt. Már öt éve élt itt, amikor 2013-ban a bátyáim el tudták intézni a papírokat, hogy édesanyámmal és a húgommal mi is utána tudjunk jönni. Tizenkét éves voltam, amikor megérkeztünk, így épp jókor jöttünk el, mert a társadalmi elvárásoknak megfelelően nekem ennyi idősen férjhez kellett volna mennem.
– Milyen volt akkor a helyzet és az élet Afganisztánban, amikor elköltöztél onnan?
– Nehéz volt, de azért volt sok jó pillanat is. Mivel akkoriban nem voltak tálibok, nem volt annyi erőszak sem, de a szigorú vallási szabályok betartása akkor is nagyon fontos volt. De mindezzel együtt zajlott a mindennapi élet. Bár az országban ez a béke sokszor csak látszólagos volt: volt olyan, amikor esküvőre mentünk és egy kézigránát robbant mellettünk, amelyben a húgom és a két unokatestvérem nagyon megsérültek. Továbbra is sok vallási konfliktus volt, de a tálibok 2001-es kivonulása után sokat fejlődtek a férfiak, egyre többen gondolkoztak már úgy, hogy a lányokat nem kellene ilyen korán (12 éves korban!!) férjhez adni, el kéne engedni őket iskolába és egyetemre. Hála ennek, egyre több női tanár és orvos lett Afganisztánban. Anyukám családja egyébként haladóbb gondolkodású, apukámé inkább régimódi.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
– Milyen volt az iskola, ahová jártál?
– Lányokként nem jártunk olyan iskolába, mint amik itt is vannak. Kisebb csoportos tanítás volt az egyik fiatal lánynál, aki tanár volt. Tudtuk, hogy meg kell tanulni írni-olvasni és angolul, ezért menni kell, de a szüleink mindig féltek, hogy míg odamegyünk, nehogy valaki leöntse savval az arcunkat. Sok ilyen elvakult ember él Afganisztánban, (ahogy Indiában és Pakisztánban is), akik a szerintük túl szép lányokat így csúfítják el. Volt olyan, hogy egy fiú elment megkérni egy lány kezét, aki nemet mondott és később a fiú bosszúból leöntötte a lányt savval.
– A párválasztásban mennyire voltak szabadok a nők?
– Ha egy fiúnak megtetszik egy lány, akkor elmegy a lány családjához és elmondja, hogy meg akarja kérni a kezét. Persze nem egyedül megy, hanem elkísérik a szülei is, és nem is egyszer, hogy a lány családja jól megismerhesse, ki ő, mi a családja, mennyit keres. Anyukám családjában mindig megvárják, hogy a lány mondja meg, mi legyen. Az eljegyzés után már találkozhatnak „kettesben”, de mindig van velük még valaki.
– Mire számítotok most, hogy a tálibok átvették a hatalmat?
– Újra visszatért a félelem, mert gyakran előfordul, hogy elveszik a szülőktől a gyerekeket, a lányokat elviszik feleségnek. Nem lesz zene, nem lesznek szórakoztató és zenés tévéműsorok sem, mert már most mindenhol csak a Korán megy a tévében. Nem lesz semmi… Mindenki fél, nagyon rossz a helyzet, és mostanra elesett az Ahmad Maszúd vezette egyetlen megmaradt tartomány is, Pandzsír, ami Afganisztán lelke volt az utóbbi időben.
Korábban az volt a legnagyobb dolog, hogy mindenki tanulhatott. Anyukám családja részéről az egyik lány unokatestvérem elvégezte az egyetemet, a másik viszont már nem tudta. Most a lányok újra be vannak zárva és félnek. Tudnak angolul, orvosnak és tanárnak készültek, tényleg nagyon sokat tanultak, de most hirtelen minden álmuk szertefoszlott. A tálibok a Mohammed próféta korabeli helyzetet szeretnék visszahozni, azt akarják, hogy mindenki Koránt olvasson és folyamatosan imádkozzanak, a nőket újra be akarják zárni és semmit nem akarnak nekik megengedni, mert azt hiszik, ha meglátnak egy nőt, akkor vágyakozni kezdenek irántuk és ezért a pokolba kerülnek.
– Sok rokonotok maradt ott?
– Igen, rengeteg unokatestvérem, nagymamám, nagypapám… pont aznap akartak elmenekülni, amikor délen a robbantások voltak. Egyik nénikém épp ott volt a helyszínen, nagyon megijedtünk, hogy elveszítjük. Most tudjuk tartani a kapcsolatot, és én azzal gyötröm magam, hogy találjak valami lehetőséget, hogy ki tudjam őket menekíteni onnan. Nincs túl sok remény, mert nem vagyok magyar állampolgár és nagyon sok pénz is kell hozzá. Félek azért is, mert itt nem nagyon fogadják el a menekülteket, és nem tudunk segítséget kérni az államtól sem. De próbálkozunk és nem adjuk fel a reményt.
– Sok éve élsz már itt Magyarországon. Hogyan tudtál beilleszkedni?
– Eleinte nagyon furcsa érzés volt, úgy éreztem magam, mintha egy sorozat szereplője lennék. Csak nézelődtem, csodáltam, hogy milyen szép minden, és milyen zöld a természet. Az én városom is nagyon szép volt, de itt rend van, és ez nagyon tetszett. Miután megérkeztünk két hónapot otthon töltöttünk, aztán ötödik osztályban elkezdtem az iskolát. Még nem tudtam túl jól magyarul, és csak kevéssé értettem mit mondanak, ezért elég nehéz volt az eleje, de próbálkoztam.
Emlékszem, amikor az első napon találkoztam az osztálytársaimmal nagyon csodálkoztam, hogy fiúk és lányok is vannak, mert nálunk ilyen nincs. A padtársam is egy fiú lett, Beni, ami nagyon furcsa érzés volt. Amikor leültünk egymás mellé, mindketten félrehúzódtunk, ő azért, mert én idegen voltam, én meg azért, mert soha nem ültem még fiú mellett. Kezdetben az volt a legrosszabb, hogy sokat piszkáltak… sokat sírtam is emiatt. Azóta javult a helyzet, de időnként még mindig van, aki csúnyán viselkedik velem. De azt látom, hogy az emberek általában kedvesek, és csak ritkán találkozom gonoszsággal.
– Mivel foglalkozol most Magyarországon?
– Idáig ápolónőként és a házi segítségnyújtásban dolgoztam, most készülök az érettségire és beiratkoztam egy autósiskolába. Szeretnék még tovább tanulni és sok minden érdekel, sok mindent szeretnék kipróbálni.
– Egyik szervezője voltál a múlt heti afgán nőkért szervezett budapesti tüntetésnek és nagyon bátran kiálltál énekelni és beszélni a népedért. Milyen érzés volt ilyen fontos szerepet elvállalni?
– Nagyon szeretem a hazámat és az ott maradt rokonaimat. Ahogy beszélek velük, azt látom, hogy nincs remény, és nagyon el vannak keseredve. Amióta ide jöttem, folyamatosan rájuk gondolok és arra, hogyan lehetne kihozni őket onnan, mert mint mindenki más, ők is sokkal jobb életre érdemesek. Nagyon okosak és sokat tanultak, mindig is sokkal jobban és keményebben tanultak, mint én. A bátyám nem nagyon akarta megengedni, hogy elmenjek a tüntetésre, mert féltett, nehogy valami következménye legyen, vagy történjen velem valami, de úgy érezte, hogy ezt meg kell tennem értük.
– Szeretnél visszatérni Afganisztánba?
– Ha elrendezik ott a tálibokat és Ahmad Maszúd lesz az államfő, akkor visszamegyek, de egyébként nem, mert a nőknek ott nagyon szomorú lesz a sorsa.
Ha tetszett ez az interjú, akkor itt további érdekes olvasnivalót találsz:
