Kevés olyan ismert színészpár tudja elmondani magáról, hogy hosszan tartó, boldog házasságban élnek, mint amilyen Szalai Kriszta és Cserna Antal. Kapcsolatuk alappilléreiről, konfliktuskezelésekről és az egymás iránt érzett szeretetről meséltek nekünk.
34 éve vagytok házasok. Mi a titka, hogy ilyen hosszú ideig kitartottatok egymás mellett?
Cs. A.: Szerintem elsősorban a szeretet és a kíváncsiság. Az, ahogy együtt képzeltük el a közös jövőnket. Mindkettőnknek fontos kritérium volt, hogy gyermeket szerettünk volna. És ez a vágy már jóval a házasságunk előtt ott volt mindkettőnkben.
Sz. K.: Folyamatosan helyzeteket és konfliktusokat oldottunk meg az elmúlt több, mint 30 évben, ami nagyon összekovácsolt minket. Az életben nagyon helyt kellett állnunk.
Minden kapcsolatban vannak súrlódások, nézeteltérések. Ti hogyan kezelitek ezeket?
Cs. A.: Bennem mindig volt egyfajta kíváncsiság Kriszta felé. Éppen ezért mindig fontosnak tartom, hogy egy konfliktus helyzetben ne csak tudjak, hanem akarjak is közelíteni a másik nézőpontjához. Vegyem figyelembe az érzéseit, még akkor is, ha máshogy látok bizonyos dolgokat. Mindig törekedtünk arra, hogy mindketten érezzük, hogy bármennyire nem értünk egyet valamiben, a szeretet ott van kettőnk között. Ott van a másik, akihez jó hozzáérni. Csak éppen most feszültséget hozott be az élet. Vagy éppen most egy kicsit elkommunikálunk egymás mellett. Nem úgy értelmezzük a dolgokat, ahogy a másik. Ha tudjuk együtt értelmezni a dolgokat, akkor képesek vagyunk közös megegyezésre jutni és megoldani a problémát. Nagyon fontosnak tartom, hogy egy konfliktushelyzetben mennyire tudunk egymásnak segíteni. A másik félnek meg kell érteni, hogy abban a helyzetben neki mi a feladata. Nem a problémája, hanem a feladata. Hiszen akkor tudunk elindulni valamilyen megoldás felé. Nekem nagyon sokat segít egy-egy veszekedés során, hogy eszembe jut a pillanat, amikor beleszerettem Krisztába. Szerintem nem elég ismerni a másik szokásait, fontos, hogy megértsük azt, hogy a másik akkor és ott mit gondol és érez. Nekem a kíváncsiság segít abban, hogy újra meg újra fel tudjam fedezni a páromat. Tudni szeretném, még mi minden van benne.
Sz.K.: Az ember folyamatosan konfliktusba kerül másokkal. A konfliktus megoldása számunkra mindig is egyfajta tanulási folyamat volt. Először kettőnknek, később pedig a gyerekekkel közösen. Régebben sokkal hevesebben veszekedtünk, vitatkoztunk egy-egy helyzetben. Az, hogy az ember az érveit egy vitában hogyan közli, szintén egy tanulási folyamat. Egy konfliktushelyzetben sosem az a fontos, hogy két ember egója egymással küzdjön. Az együtt töltött idő alatt megtanultuk, hogy a konfliktusok forrása sokszor nem is a másikban kell keresnünk, hanem önmagunkban. Hogy ezt felismerjük, komoly önismeret megszerzésére volt szükségünk. Vannak időszakok és élethelyzetek, amikor embert próbáló feladat a konfliktusok megoldása, de egészségesen meg lehet mindent oldani, kisimítani. Mindig az egyensúly megteremtésére törekszem. Ugyanakkor mindig törekedtem arra, hogy úgy tudjak önmagam maradni, hogy nem kell megküzdeni a másikkal azért, hogy érvényes legyen az, amit én gondolok vagy érzek.
Hogyan szoktátok ünnepelni a házassági évfordulótokat?
Sz. K.: Nem szoktuk megünnepelni. Ugyanis nagyon sokszor élünk meg olyan pillanatokat, amelyek valóban ünnepnek számítanak. Egyszer gondoltam azt, amikor a 25. évfordulónk közeledett, hogy meghívom az összes barátunkat, – akiknek az életünk során sokat köszönhettünk – és közösen ünnepelünk majd. De egyszerűen nem értünk rá. Én nem is az esküvőnktől, hanem attól kezdve, hogy egy pár vagyunk, datálom a kapcsolatunkat, ennek pedig már 38 éve.
Cs. A.: Nekünk a vasárnapok voltak a különleges alkalmak, amikor a család minden tagja végre otthon volt és nagyon jókat tudtunk együtt beszélgetni. Ez többet jelentett számunkra, mint egy évforduló.
Mennyiben változtatta meg a kapcsolatotokat a gyerekek érkezése?
Sz. K.: Sosem gondoltuk úgy, hogy a gyerekek megléte nyűg lenne a számunkra. Mindig is családra vágytunk és családként képzeltük el magunkat. Az egység, ami kettőnk között létrejött, a gyerekek megszületésével kiterjedt rájuk is. A gyerekszobában körbe nézve az volt az érzésem, hogy ez az én kis birodalmam. És a gyerekek nem hogy eltávolítottak egymástól, hanem emelték a kettőnk kapcsolatát. Szülővé válni maga volt a csoda. Nekünk tényleg kiteljesítette az életünket a család. Igaz, hogy plusz feladat volt a gyerekeket nevelni, de valahogy mindig megoldottuk, mert tényleg család akartunk lenni. Sokat segített az is, hogy mi nem szakmai karriert akartunk csinálni. Tettük a dolgunkat és mindig a gyerekek voltak az elsők.
Szerintetek mi az, ami még mindig ugyanolyan vonzó vagy épp szeretni való a másikban, mint amikor megismerkedtetek?
Cs. A.: Nagyon sokszor látom ugyanúgy a Krisztát, mint amikor megismertem és megtetszett. Ugyanannak a vagány és csinos nőnek. A kezdetektől fogva sok közös projektben dolgoztunk már, és mindig nagyon jól kiegészítettük egymást. Nem párhuzamosan futott a kettőnk életútja, és közben a család, hanem egyben.
Sz. K.: Amióta megismerkedtünk, egyszerűen nem volt más jövő képem, csak Tóni és a közös családunk. Sosem volt közöttünk szakmai féltékenység. Boldog vagyok, ha Tóninak jó, ha ő boldog. És neki is az a jó, ha én rendben vagyok, áradok.
Ezt is ajánljuk még:
„Mindig úgy gondoltam a házasságunkra, mint egy szövetségre”
