Pindroch Csaba és Verebes Linda a magyar színészvilág egyik legismertebb házaspárja, akik a magánéletben és a munkájukban is társak, és közben híresen jó házasságban élnek. Pindroch Csaba mesélt nekünk több, mint húszéves kapcsolatukról és egymás iránti elkötelezettségükről.
– Több, mint 20 éve vagytok együtt, 17 éve vagytok házasok. Hogyan indult a kapcsolatotok?
– Huszonhárom évvel ezelőtt a Jóisten úgy keverte a lapokat, hogy egy bulin találkozzunk az Új Színházban. Akkoriban mindketten nagyon sűrű életet éltünk, rengeteget játszottunk. Fél évvel a megismerkedésünk után, amikor már Linda is szingli lett, újra egymáshoz sodort minket az élet, és elkezdődött a közös történetünk.
– Könnyen összecsiszolódtatok?
– Szerintem ennek a folyamatnak soha nincs vége, azóta is megállás nélkül csiszolódunk egymáshoz. Ez egy folyamatos munka, és szerintem csak hisszük, hogy a másikból csiszolunk, miközben nem is belőle, sokkal inkább magunkból. Mindenesetre az a cél, hogy minél nagyobb felületen érintkezzünk.
– A gyerekek is elég sokat formálnak rajtunk. Mit gondolsz, titeket hogyan változtatott meg a szülőség?
– Mivel sokat vagyunk a gyerekekkel, lassan elmaradoztak a kiruccanások és megritkultak a baráti találkozások. Persze ez valószínűleg a vidékre költözéssel is együtt jár. Az évek során úgy alakítottuk ki az életünket, hogy elsősorban a gyerekekre koncentrálunk, a házunk egy része is olyan, mint egy komplett óvoda. Ha majd jönnek az unokák, még nekik is egy játszóparadicsom lesz. Tizenhárom éve mesefilmeket nézünk, Bogyó és Babócát olvasunk… így művelődünk mi. Persze engem mindig leállítanak a gyerekek, hogy inkább ne meséljek, mert nem vagyok olyan jó színész (nevet).
– Négygyerekes szülőként nehéz nem anyának és apának lenni. Mit csináltok, hogy néha „csak” Linda és Csaba legyetek?
– Nagyon jól érezzük magunkat egymással, és a baba érkezése előtt is sok mindent csináltunk együtt: például futottunk, együtt jártunk edzeni… Mindig igyekszünk megadni magunknak és egymásnak az énidőt, de néha annyira lekötnek a gyerekek és a közös jelen logisztikája, hogy észre sem vesszük, ha nem foglalkozunk magunkkal. A húszéves évfordulónkon három napra elmentünk Bécsbe, majd, amikor hazamentünk megmondták a gyerekek, hogy többet lehetőleg ne menjünk sehová. Ami viszont abszolút a mi időnk az a színpad. Ott mindketten ki tudjuk élni magunkat. Tulajdonképpen mi ott pihenünk (mosolyog)
– Nem csak a családban, hanem a munkában is társak vagytok: közös darabotok van, egy közös műsorotok a Családi kör, és több előadásban is feldolgoztad a házasság témáját. Szerinted mi a házasságotok titka?
– Nálunk is rengeteg öröm és rengeteg nehézség van, mint minden házasságban, de az jó, hogy ezeket együtt éljük át. Azt nem tudom, mi a titkunk és igazán soha nem is azt néztem. Inkább azt nézem mindig, hogy ez hol romolhat el. Szerintem az alkalmazkodás a legfontosabb, és hogy az ember néha engedni tudjon az egójából. Tudni kell magunkba nézni és bocsánatot kérni. Mindig is úgy gondoltam a házasságunkra, mint egy szövetségre. És ez nem a lemondásról és az elfojtásról szól, hanem az alkalmazkodásról, és arról, hogy kihozzuk egymásból a legjobbat. Mi egyfajta szimbiózisban élünk. Mint az egyik ecetfa, ami ránőtt az egyik fenyőfánkra, ezért a múltkor ki akartam vágni, de Linda azt mondta, hogy ők így élnek együtt, ők egy ilyen pár. Úgyhogy maradt…
– Sokat tanul az ember a házasévek alatt…
– Mi együtt létezünk Lindával, de szerintem ez nem tanulás, hanem összeérés. Kialakul valami, amitől közös nevezőre kerülünk. Nem olyan, mint az iskolában, mert itt egymást és önmagunkat tanuljuk meg. Szabályrendszereket tanulunk és fogadunk el. Ez kőkemény meló, és sokan szerintem ott buknak el, hogy amikor jönnek a problémák katapultálnak. Nálunk ez nem fordulhat elő, mert tudjuk, hogy nem szabad olyan helyzetet teremteni, hogy elfordítsuk a tekintetünket egymástól. Erre nagyon vigyázunk.
