Hajdu Tibor: „Olyanná nevelt az élet, hogy így megyek előre”

-

Fiatal és céltudatos, pontosan tudja merre tart és mit vár az élettől. Talán ezért is ő az egyik főszereplője az 1848. március 15-ét feldolgozó filmnek. Hajdu Tibor a Most vagy soha című film kapcsán mesélt nekünk, de nem csak a filmről…


Tibor remek beszélgetőpartner. Már a telefonban sejtettem, amikor megbeszéltük, hol fogunk találkozni. Közvetlen és jó humorú, miközben szenvedélyesen mesélt magáról és az életéről. Órákon keresztül tudtam volna még hallgatni.

A Most vagy soha című filmben az egyik márciusi ifjút, Vidats Jánost játszod, akiről nem sokat írnak a történelemkönyvek. Mit lehet tudni róla, milyen ember volt?
Vidats Jánost úgy próbáljuk ábrázolni, mint a tettek emberét. Az a típus, akik azonnal csinálni akarja, amit elhatározott. Mezőgazdász családból származott, ő volt a logisztikai szervezője a Landerer nyomdában történő sokszorosításnak és a gépek használatának. A film a valós történelmi események mellett fiktív elemeket is beemel, mert valójában sok minden történhetett volna akár így is. Mindezt úgy, hogy a korszellemhez próbál hű maradni, miközben felsorakoztatja azokat a történelmi tényeket, amelyek abban a 24 órában történtek. Petőfi, Jókai és Vasvári mellett ott lesznek a korszak fiatal gondolkodói, mint Sükei Károly, Bulyovszy Gyula, Degré Alajos.

Az, hogy Vidats karakterét én vihetem vászonra, egy nagyon áldásos helyzet. Keveset tudunk róla, de próbáltunk egy markáns karaktert adni neki, és vele együtt próbálunk megmutatni egy olyan csoportot, akik igazából a 21. században is élhetnének. Ők is próbáltak tartozni valahová, és megtalálták egymásban azt az eszmét, amely miatt össze tudtak kapcsolódni. Tüzet gyújtottak az emberekben. Petőfi egy hatalmas rocksztárja volt annak a kornak, de mindenki belerakott valamit a történetben. Fantasztikus érzés, hogy erről egy film készül, és én a részese lehetek.

hajdu tibor
Fotó: Perger Viktória

Mennyire áll hozzád közel ez a karakter, te is a tettek embere vagy?
Alapvetően igen. Tudatosan igyekszem építeni mindent a karrierem szempontjából és a
magánéletemben is. Soha nem vagyok rest megfogni a munka végét, miközben sokat agyalok is a dolgokon. Sokszor nagyon nehéz kikapcsolni az agyamat. Egy másik korban szerintem hadvezér lettem volna. (nevet-szerk.) Szeretem kézben tartani az életemet és az ügyeimet, de szeretek bevonni másokat is, főleg a megvalósítás részébe. Most több projektet is futtatok párhuzamosan: a színház és a film mellett elkezdtem egy fesztivált szervezni a szülőfalumban, Nyírkércsen. Még az alapoknál tartunk, augusztusra tervezzük, addig még sok dolgunk van. Mindenesetre próbálok több lábon állni, a kreatív tervezést és a szervezés részét nagyon élvezem.

Túl sok szabadidőd nem marad…
Éjszakánként nem nagyon alszom, de valahogy mindig megoldom. Autópályán élem az életem Győr, Salgótarján és Budapest között, mert idáig a salgótarjáni Zenthe Ferenc Színház tagja voltam, de a jövő évadtól a Győri Nemzeti Színház társulatát igyekszem erősíteni. Idén a Puskás a Musicalben mutatkoztam be Bozsik szerepében, és játszom a Végítélet napjában, Ferdinándot, Anna vőlegényét. Jövőre is elég sok feladatom lesz. Két évet eltöltöttem Salgótarjánban, nagyon élveztem, mert elképesztő energiákat mozgósítanak arra, hogy az ország egyik legszegényebb részében kultúrához juttassák az embereket. Ennek ellenére most úgy érzem, Győrben van dolgom. Szeretek sokat menni, ezért is választottam ezt a szakmát. Élvezem, hogy egyik reggel itt ébredek, másik reggel meg ott. Amíg bírom, csinálom. Harminchárom éves koromig szeretném tövig nyomni a gáz. Később majd kicsit fékezek is.

2016-ban azt mondtad, hogy „húsz év múlva szeretném, ha gazdag, munkás pályára tekinthetnék vissza.” Azóta eltelt hat év. Hogyan látod, kezd megvalósulni a terved, azon az úton haladsz, amit elterveztél?
Azt látom, hogy igen. Vannak zavaró tényezők, például, hogy senki nem akarja igaznán rajtam kívül, hogy ezt a jóslatot beváltsam. Én akarom a legjobban, és ennek így is kell lennie. A Színművészeti Egyetemen az osztályfőnököm, Zsótér Sándor munkaalkoholizmusa rám is átragadt. Nagyon nehéz ebből kilépni, hiszen sok hasonlóan ambíciózus emberrel vagyok körülvéve, mint a győri igazgatóm, Bakos-Kiss Gábor, akitől szintén azt látom, hogy nagyon sokat dolgozik.

De ilyen volt Börcsök Enikő is, aki folyamatosan színpadon volt, megállás nélkül forgatott, játszott és próbált. Ilyen emberek között élek, ehhez képest létezek a világban. Próbálom túltolni dolgokat, mindig még eggyel rápakolni, feszegetni a határaimat. Visszatérő rémálmom, hogy öt napig nem kell csinálnom semmit, csak ülnöm valami tengerparton. Két napig bírnám ezt, aztán kikészülnék.

Hogyan szoktál nyaralni?
Nem voltam már nyaralni tizenkét éve. Minden évadban van nagyjából másfél hónap, amikor nem próbálok és nem játszom annyit.Olyankor kicsit rosszul vagyok. Most is éppen egy ilyen időszak következik, de most szerencsére forgatunk.

Nehezen viseled ezeket az üresjáratokat?
Megpróbálom elfogadni. Talán most először… de mindig találok valamit, amire rácsúszok. Most ilyen az edzés, heti négyszer lejárok az edzőterembe. De végülis ez is munka, hiszen a testemet formálom, ami később jól jöhet még valamelyik szerephez. Nekem az alkotás az origo, mindent ehhez képest csinálok.

hajdu-tibor
Fotó: Hajdu Tibor

Mikor kezdődött ez a szenvedélyes kapcsolat a színészettel?
Amikor tizenötéves koromban elvesztettem a szüleimet, az unokatestvérem, Bakos-Kiss Gábor elvitt egy színjátszótáborba. Teljesen megfertőzött, innentől kezdve csak az volt bennem, hogy ezt akarom csinálni. A Színművészeti Főiskolán Zsótér még egy lapáttal rátett a színháztól meg az alkotástól való függésre. Amikor vége lett az egyetemnek, hirtelen ráeszméltem, valójában most már én felelek a saját sorsomért. Korábban mindig volt egy osztályvezető tanár, vagy az énektanárom, Kármán Emese, aki elmondta a véleményét. Mindig volt külső behatás, ami meghatározta a döntéseimet. Ennek a sokkhatásnak a birtokában felkeltem egy nap, és azt mondtam: most már minden attól függ, én hogyan dolgozom, milyen kisugárzásom van, szeretnek-e velem dolgozni, jól csinálom-e, amit csinálok, van-e még erőm több munkát vállalni, és hogyan lehetne elérni, hogy felfigyeljenek rám.

Mit tapasztaltál, amikor ezután kiléptél a nagyvilágba?
Ma már nem olyan szintű társadalmi megbecsültsége van a színésznek, mint húsz évvel ezelőtt. Régen sokkal nagyobb tisztelet övezte a színházcsinálást. Ez egy pillanatművészet, aminek van egy bizonyos ideje, nincs meg benne az a fajta gyors tempó, amit a közösségi médiafelületek diktálnak. Ezért az emberek lassúnak érzik, ahogy sok minden mást is, és nem szánják rá az időt. Ez a nagy tragédiája a XXI. századnak, és ezért van ennyi depressziós ember, mert minden másodpercben inger ér minket. Amikor meg véletlenül éppen nem ér egy sem, akkor elkezded azt érezni, hogy nem érsz semmit.

Te is szoktad ezt érezni?
Sokszor igen. De akkor mindig megpróbálok picit befelé figyelni. Mondok egy konkrét példát: az emberek egy könyvben legtöbbször átugorják a leíró részt. Például, hogyan nézett ki a szereplő, milyen környezetben játszódik a történet stb. Mindig csak az akció kell. Már nem figyelünk annyira, nem adunk időt ezeknek a részleteknek, és ebbe globálisan bele fog bolondulni a társadalom. Nem tudom, hogy a társadalmi felelősségvállalás milyen irányba halad, de azt látom, hogy amilyen hirtelen felemelünk embereket, olyan hirtelen tesszük is tönkre. Ebben a nagy kollektív tudatban kezd elveszni az egyén. Igazán nagy probléma az, hogy úgy ejtünk ki szavakat a szánkon, mintha annak nem lenne következménye. Eltűnt az objektivitás, a legboldogabb ember az, akiről nem írnak kritikát.

Hogy állsz a kritikákkal, mennyire érintenek meg?
Rólam nem nagyon szoktak kritikákat írni. De nem is érdekelnek. Szükség van kritikai megfogalmazásra, de nem mindegy, hogyan fogalmazod meg. A szavaknak erejük van. Sajnos a világ arra megy, hogy olyan szavakat használjunk, amelyekre az ember felkapja a fejét. De miért kellene egymásról rosszat mondani? Lehetne az építő jellegű kritika felé menni… de nem az az irány. Sokszor magamon is észreveszem, hogy érzéketlen vagyok. Utólag gondolkodom el, hogy úristen, lehet, hogy ő máshogy értette, mint ahogy én kommunikálni szerettem volna. Nyilván én is gyarló vagyok, és rengeteg hibát követek el. Nem vagyok jó ember, borzasztóan ki tudok akadni, ilyenkor csúnyán tudok beszélni, és bántó vagyok. De néha elgondolkodom, és próbálok tenni ez ellen.

Gondolom, folyamatosan elemzed magad…
Folyamatosan, de ez amúgy nem jó. Miközben nagyon élvezem. Ha mondjuk bemegyek egy csoportba, ahol először vannak együtt az emberek, azonnal kiengedem a csápjaimat, és felmérem ki a domináns és ki kevésbé, ki az, aki domináns szeretne lenni, de valaki elnyomja. Olyan ez, mint a biliárdasztal: a dákóval meglököd a golyót, azok aztán meglökik egymást… és mi is pont ilyenek vagyunk. Soha nem oda adjuk vissza a negatív impulzust, ahonnan kaptuk, hanem továbbadjuk egy nálunk gyengébbnek. Általában azokat bántjuk, akiket nem kéne. Kicsit oda kellene figyelnünk egymásra. Osztályfőnököm azt mondta, nem elég, ha felismered a hibát, azon változtatni is kell, ami egy még keményebb történet.

Te tudsz változtatni?
Nagyon törekszem rá. De én is újra és újra megcsinálom ugyanazokat a hülyeségeket. Szakmában, szerelemben, vitákban… újra és újra. Nehéz a régi berögződéseket kiirtani, de ha a szándék megvan, az már egy apró csosszanás a siker felé. Aztán ez húsz év múlva hogyan fog működni, majd meglátjuk.

Ha már az ismétlődéseknél tartunk: újra és újra történelmi szerepeket játszol, és Vidáts János előtt Kosztolányi Dezső voltál a Frici és Arankában. Mit gondolsz, miért esik rád mindig a választás?
Azt mondta egyszer egy rendező, hogy kortalan az arcom. Akkor nagyon kiakadtam ezen, mert azt értettem ez alatt, hogy kisfiús vagyok, és nem tudják megmondani hány éves lehetek. Pár hét múlva, amikor újra találkoztunk, megkérdeztem, hogyan értette. Erre azt felelte, olyan az arcom, amiről nem tudná megmondani, hogy az 1800-as években létezett vagy a 2020-as években. Bízom abban, hogy ez a kortalan arcom tovább film és színházi szerepekben is mérhető lesz, mert nagyon sok izgalmas történelmi alak van, akiknek olyan életük volt, hogy filmért vagy előadásért kiált. (nevet-szerk.)

hajdu_tibor
Fotó: Lettner Kriszta

De a világ mintha már ezeket porosnak tartaná. A Most vagy soha azért is jó, mert egyáltalán nem poros történet. Az emberek hajlamosan legyinteni a régi korokra, és nem gondolnak bele, hogy most milyen jól élünk. Petőfiék korában ez nem volt egyértelmű, miközben szenvedélyes volt a kor minden pontja. Látjuk, minden összefügg mindennel, és honnan hová vezetett az ő történetük. Ha nem úgy történik, akkor ma máshogy lenne minden. A világot emberi döntések határozzák meg gazdaságilag és politikailag egyaránt, és ezt összefüggéseiben látni a történelmen keresztül úgy, hogy ennek a filmnek részese vagyok, eléggé jó dolog.

Mennyire fontosak számodra a visszajelzések?
Szakmán belül szerintem sokszor elmarad a dicséret, általában a kritikákat fogalmazzák meg. Engem ez nem befolyásol semmilyen irányba. Szeretném a szakmámat a legmagasabb szinten csinálni, emellett pedig vannak számomra fontosabb dolgok ebben az egy életemben! Van egy húgom, akivel most találtunk vissza egymáshoz, és akivel szeretnék minél többet együtt lenni, mert ketten vagyunk mi egymásnak a nagyvilágban.

Hogyan tudtátok túlélni ezt a hatalmas tragédiát, ami ilyen rettenetesen fiatalon veletek történt?
Az életösztön mindent felülír. Borzasztó volt, poklok-pokla. Azóta is minden nap ezzel kelek és fekszem, és szerintem életem végéig fogom cipelni.

Nehéz lehetett ilyen fiatalon elveszíteni a szüleiteket…
Mindenkinek a saját maga fájdalma a legnagyobb. Csak sajnos nem vizsgáljuk, ki miért olyan, amilyen, és ítéleteket mondunk úgy, hogy nem nézünk a dolgok mögé. A covid megtanított egy fontos dologra: csakis kizárólag azokkal az emberekkel vagyok hajlandó foglalkozni, akiket szeretek és akik fontosak számomra. Akiket nem tudok elfogadni, azokat elengedtem, mert hazugság lenne fenntartani olyan kapcsolatokat, amelyek nem igazak, és nem a szeretet miatt alakultak ki. Az, hogy visszataláltam a báty szerepébe fontos dolog, mert amikor elveszítettük a szüleinket, nem tudtam ott lenni a húgomnak, elmenekültem Pestre. De rájöttem, hogy nem szabad válaszokat keresni. Mert nincsenek válaszok. Ami történt, megtörtént. A kérdés az, hogy azokat a példákat, amelyeket magad előtt láttál kikerülöd vagy követed, egy az egyben lemásolod, vagy pontosan a totális ellenétét cselekszed.

Mindig ilyen határozott vagy?
Sokszor megkapom, hogy túlságosan céltudatos vagyok. Hát persze. De nekem így kellett felnőnöm. Az albérletemre nekem kellett összeszedni a pénzt, az autómat nekem kellett megvenni, a jogosítványomat, a telefonomat nekem kellett kifizetni. Mindent magamnak kellett kikaparni. Úgyhogy, ha céltudatos vagyok, akkor e mögött ez van. Ilyenné nevelt az élet. Amikor kijelentem, hogy én márpedig itt és itt fogok tartani húsz év múlva, akkor megteszek minden azért, hogy az úgy legyen.

 

FRISS CIKKEINK

Hirdetés

Lájkold Facebook-oldalunkat,
nehogy lemaradj a
legfrissebb bejegyzéseinkről!