Újra teljes gőzzel beindult a színházi élet, egymás után jönnek a jobbnál-jobb darabok, amelyeknek köszönhetően egy kicsit a színészek lelkébe is bepillanthatunk. Mint most egy klassz beszélgetés kapcsán Gubás Gabi életébe.
Bármiben is láttam idáig Gubás Gabit, mindig nagyon hatott rám a játéka: volt, amikor megkönnyeztem és volt, amikor szinte végig lebénított a feszültség, amely a történetből áradt. Ilyen az a darab is, amiben legújabban játszik, és amelynek kapcsán érzésekről, fájdalmakról, és emberi drámákról beszélgettünk.
– A hosszú hónapok szünete után milyen érzés újra játszani?
– Munkásan telt már a nyár is, szerencsére beindultak az előadások, sok nyári megkeresés is érkezett, de nincs az a felhőtlenség, hogy ez örökké így tud maradni, ott van mindig a fejünk felett, hogy újra bármikor előfordulhat. Ez benne van a pakliban, de azért reménykedünk, addig meg ugyanúgy tesszük a dolgunkat. Sok bemutatót kellett elhalasztani, ezeket most repertoárra kerültek, amit nem tudtunk bepróbálni, azokat mutatjuk be most. Ilyen volt például a Közelebb című darab is, amit tavaly kellett volna bemutatni. De most minden színház így van, próbálja a csúszásokat bepótolni – teljes gőzzel próbál mindenki. Ha van beugró próba, akkor hősiesen vesszük át egymástól a szerepeket és igyekszünk minél szélesebb palettán fogadni a nézőket.
– Mennyit változott a színház ez alatt a majdnem két év alatt, visszatért a közönség?
– Most, hogy a jó idő kezd alábbhagyni és jönnek az esős őszi idők az emberek nem a kinti szórakozást választják, ezért most már vannak szép házaink, bár nyilván nem olyan, mint a covid előtt, amikor szinte verekedtek a nézők a jegyekért. De már szájról-szájra megy a hírünk, hogy itt jó színházat látnak és érdemes eljönni kikapcsolódni hozzánk.
– Az előbb említett Közelebb című darabnak október legelején volt a bemutatója. Bár ez eredetileg is egy színdarabnak készült, de legtöbbünknek talán mégis a film jut róla eszébe, amelyben Julia Roberts alakította az általad megformált Annát. Mennyire szeretted ezt a filmet annak idején?
– Igazából akkor láttam először ezt a filmet, amikor megtudtam, hogy lesz ez a darab. Persze hallottam róla, de valahogy mindig elkerültük egymást. Azt viszont tudtam, hogy nálunk egy egész más anyag fog születni, csak a viszonyrendszereket tartottuk meg. Nagyon más lett a szövegkönyv is, és a Perczel Enikő dramaturggal is sokat dolgoztunk rajta. Nagyon izgalmas munka volt, és azáltal, hogy többször le kellett állnunk a próbákkal sokat érlelődött bennünk a darab. Érdekes volt így megélni a próbafolyamatot. Furcsa volt, hogy az ember elindul, mint egy hosszútávfutó és a végén nincs cél, de aztán azt gondoltam, hogy a jó oldalát is lehet nézni. Ezáltal nagyon izgalmas lett, egy igazi kis műhelymunka és jó volt megismerni Csaba (Horváth Csaba, rendező) világát is, akivel most dolgoztunk először együtt.
– Miben lett volna más az előadás, ha nincsenek a megszorítások és a leállások?
– Eredetileg Pindroch Csaba játszotta Larry szerepét, csak időközben Zsolt (Zayzon Zsolt) átvette, és hősként három hét alatt beugrott egy olyan szerepbe, ami még nem volt teljesen kész. Nagyon más lett vele az előadás, Csabival már nem is tudnám ezt elképzelni, biztos, hogy vele egy másik Closer (Közelebb) lett volna.
– Te milyennek látod Anna karakterét? Azonnal tudtál azonosulni vele?
– Inkább az volt a gond, hogy amikor a szövegkönyvet megkaptam, még nem volt annyira jól megírva maga szerep. Nekem nagyon tanulságos volt ez a darab vagy inkább egy másfajta megvilágításban kezdtem látni a viszonyrendszereket. Annának nem sok lehetősége van az érzelmi kitörésekre, de két-három alkalommal ő is megmutatja, hogy ott van benne az a sok érzelem, csak le van fojtva. Sok titkot kellett megfejteni és oda kellett pakolni, hogy meg tudjam mutatni az érzékenységét. Anna talán a legmélyebb karakter, aki nem engedi felszínre az érzelmeit: ő megélni, túlélni és továbbmenni akar, amihez neki mindig van a fejében egy jövőkép. De közben meg kell tapasztalnia ezt a négyük közötti állandó adok-kapokot, amelyben nagyon sok sérülést adnak egymásnak. De ő ebbe beleállt – annak ellenére, hogy ez nem az ő karaktere, hiszen ő nem tolvaj – és engedett az ösztöneinek, és felengedte magában azt, amit amúgy mindig próbált elnyomni.
– Te is ilyen zárkózott vagy?
– Van egy ilyen mentalitásom nekem is, én is szeretem magamban tartani a fájdalmamat és eldolgozni vele. Aztán amikor feldolgoztam akkor már jobban tudok beszélni róla, de amíg munka van vele, az nálam is mindig belül zajlik.
– Ez nem nehéz a környezetednek?
Akivel meg kell beszélnem azzal megbeszélem, de nincs szükségem több emberre. Nem az a típus vagyok, aki minél több embernek elmondja, hogy mi emészti. Nekem ez nem segít, mert szétforgácsolódom tőle. Azzal intézem el, akivel le kell játszanom a meccset.
– Mennyire volt rád hatással Julia Roberts játéka, vagy inkább a saját életedből merítettél inspirációt?
– Mindig bele kell tenni a saját életünket és megéléseinket, a színészet erről szól. Ha megkínál valamilyen feladattal az élet, megkeresem, hogy miért kaptam. Nincsenek véletlenek. Anna is nyújt nekem, Gubás Gabinak valamit, és az én tapasztalataimmal és megéléseimmel én is adok Annának, ez egy kölcsönös szimbiózis. Amikor egy karaktert kihordok magamban, az olyan mintha egy gyereket hordanék ki és mindig izgalmas a vajúdás. Amikor egy ilyen darabot játszunk, amikor a magunk érzéseiből és fájdalmából játszunk, és akkor nekünk ez szenvedés, hogy vegytisztán odarakjuk mi is magunkat. De tudom, hogy ez mind azt a célt szolgálja, hogy aki megnézi, az kap egy lenyomatot és segít neki kapaszkodót adni az életébe, hogy ne kövessen el hasonló hibákat és neki ne kelljen hasonlót átélnie. Ez lehet egy tükör is, ami megmutatja a tanulságot.
– Ez a darab tényleg nagyon ilyen, és nagyon mélyre ás az emberi lélek bugyraiban…
– Mi nagyon megszenvedünk vele, ez nem biztos, hogy a közönségnek látszik, de nyilván nem is ez a cél. De azáltal, hogy létrehozzuk, megnyitjuk a lelkünket és fájdalmas sebeket tépünk fel, amihez mindig az ad erőt, hogy másnak jó lesz. Bár én – ahogy mondtam is – nem szoktam beszélni a fájdalmaimról, de egy ilyen szerep által mégis csak ki tudom élni magamból. Valószínűleg, ha nem lennék színésznő, akkor betegebb ember lennék. Így meg kutyakötelességem, hogy odarakjam magam és ez egy nagyon felszabadító érzés.
– Szinte végig forr a szereplők között a feszültség és a szexualitás. Mennyire hat rátok ez a színpadon?
– Ez nagyon érdekes, mert amikor olvastuk a szövegkönyvet, akkor iszonyúan hatott ránk is az anyag. Egyébként a fotóspróbán szoktuk érzni, hogy ha a fotós közönséget elvarázsoljuk – akik szintén a munkájukat végzik ilyenkor – akkor nagy baj nem lehet. Most pont ezen a próbán volt egy baki, ami remélem soha többet nem fog előfordulni, de legalább kiderült a hiba. Mert a színház egy nagyon törékeny pillanat: olyan, mint egy szappanbuborék, ami pillanatok alatt ki tud durranni, de amellyel csodát lehet tenni. Ezért óvni kell minden behatástól, és erre vannak a próbák, hogy a belső koncentrációnkat minél jobban megtartsuk, hogy megmaradjon ez a buborék és meg tudjuk mutatni két ember kapcsolatát, amely ezáltal bevonzza a közönséget is a történetbe. Amikor csinálod olyan, mintha a Mount Everestet másznád meg: már tudod, hogy hová kell feljutnod és ehhez hová kell tenned a lábad, hogy aztán a másik sziklát is elérd, és mit kell csinálnod, hogy ne ess le. Lépésről-lépésre csináljuk és ettől nem úgy hat ránk, mint a közönségre, mert mi csináljuk, mi adjuk nekik. Ettől izgalmas a színészet…
– A férjed és a gyerekeid meg szoktak nézni a színpadon?
– A gyerekzenekaros koncertjeimre rendszeresen elkísértek, viszont a 14 éves fiamat most kezdtem invitálni, hogy nézzen meg felnőtteknek szóló darabokban is. Nyáron megnéztek a felnőtt koncertemen is és nagyon tetszett neki, még pólókat is árultak a barátaikkal és nagyon szívesen jött el nyáron a Tháliába is a nyári előadásokra, de ezt a darabot még azért nem fogom megmutatni neki.
– Hogyan élik meg, hogy az anyukájuk színésznő és mindig más bőrébe bújik?
– Ebben szocializálódtak, de most legalább látják, hogy ha elmegyek dolgozni, akkor mit csinálok. Láttam a fiamon, hogy nem cikinek fogott fel, hanem nagyon büszke volt, és ez nekem is nagyon jó érzés volt. Azért volt bennem egy félsz, hogy mi lesz, ha lát engem és izgultam, hogyan fogja ezt venni. De aztán láttam a szemében a csillogást és a büszkeséget.
Itt még további érdekes olvasnivalót találsz:
