spot_imgspot_img
spot_img

„Úgy döntöttem, inkább én adom az életnek a pofonokat”

-

Article Top Ad (AdSense)

Ritkán fordul elő, hogy valaki az első könyvével azonnal díjat nyerjen. Tóth Júlia Éva nem csak kiváló író, hanem egy igazán bátor nő is, aki mer nagyot álmodni. Most éppen Izlandon él és második könyvén dolgozik.

Egyik kedvenc podcast sorozatomban külföldre költözött emberek mesélnek életükről. Ausztriától Franciaországon át Kubáig mindig fantasztikus sorsok bontakoznak ki a beszélgetésekben. Az egyik alkalommal éppen az Izlandon élő Tóth Julcsival beszélgettek a házigazdák, akinek a története annyira magával ragadott, hogy elkezdtem utána olvasni. Kiderült, hogy nem csak szó szerint a világ végén él, de első könyvével nemrég egy rangos irodalmi díjat is nyert.

– Tavaly decemberben Péterfy Boriról szóló könyveddel életrajz kategóriában elnyerted Az Év Könyve díjat. Nem sűrűn fordul elő, hogy az ember az első könyve ekkora siker legyen… Azért reménykedtél valami ilyesmiben?

– Dehogyis, ne viccelj! Én egyébként is egy árva madár vagyok az irodalom világában, mert nem szokványos dolog, hogy valaki egy ilyen könyvvel indítja el az írói pályáját. Méretét tekintve is nagy formátumú, ráadásul egy olyan előadóról szól, aki népszerű színész és énekes. Ez nagy felelősség volt, mert nem hozhattam szégyent Borira (Péterfy Bori – szerk.) Úgyhogy az volt a terv, hogy durván jól kell megcsinálni. Azt sejtettük, hogy Bori követőtábora miatt szép útja lesz a könyvnek, de azt nem gondoltuk, hogy ennyire népszerű lesz. Azt meg végképp nem, hogy díjat nyerek vele, hiszen ez tényleg az első könyvem. Nagyon megtisztelő, hogy elnyertem.

– Hogyan született meg a könyv ötlete?

– Igazából ez egy szerencsés véletlen folytán alakult így. Akkoriban könnyűzenei területen dolgoztam zenei menedzserként, illetve egy zenei magazin szerkesztő-újságírója voltam, amelybe Bori 50. születésnapja alkalmából szerettem volna egy nagy interjút készíteni vele. Az interjú során meséltem neki, hogy elkezdtem könyvet írni egy zenekarról, de végül különböző okokból kifolyólag nem jött össze. Erre ő egyszer csak bedobta, hogy akkor írjunk róla egy könyvet. Felröhögtem, mert ez már korábban ott volt a gondolataimban. Szerintem félig poénból mondta, de mégis elkezdtük nagyon komolyan venni.

– Milyen volt a közös munka, könnyen összecsiszolódtatok?

– Bori szokta mondani – és teljesen igazat adok neki – hogy nem születhetett volna meg a könyv, ha nem alakul ki köztünk egy nagyon erős kémia, mert azzal számolni kellett, hogy belemászok majd az életébe. Volt köztünk egy automatikus egymásra hangolódás, ami nagyon ritkán alakul ki két ember között. Ez vitte végig a folyamatokat. Voltak ennek különböző stációi, és egy kis időnek el kellett telnie, amikor már azt éreztem, hogy nincsenek köztünk falak.

Nekünk is voltak küzdelmeink, de baromi jó volt a közös munka és azóta is nagyon jó barátok vagyunk.

Szinte naponta beszélünk, teljesen benne vagyunk egymás életében. Irgalmatlan nagy munka volt létrehozni ezt a regényszerű életrajzot, amihez teljesen bele kellett folynom az egész családi és magánéletébe. De mostanra olyan, mintha a családja már az én családom is lenne.

– Sok közös van bennetek?

– Nagyon hasonlítunk Borival, egészen elképesztő hasonlóságok vannak az életünkben, és abban, ahogyan a világot látjuk. Mindkettőnk számára nagyon fontos az önazonosság, és első helyen áll az alkotás és a művészet.  Egyformák az emberi értékeink, mindketten nyitottak vagyunk a világ dolgaira, és minden szituációban merünk bátrak lenni.

azevkönyve_Borikönyv-Tóth Júlia Éva
Fotó: Tóth Júlia Éva

– Ezt érezni a könyv sorai között is. Annyi szabadság árad belőle. Nekem az egyik legfontosabb üzenete az volt, hogy merjünk bátrak lenni…

– Szerintem nincs értelme máshogy élni az életet, mint rohadt bátran. Van az az elcsépelt mondás, hogy aki mer, az nyer… ez nagyon igaz. Azé lesz a főnyeremény, aki képes legyőzni saját magát és átlépni a korlátokon. Ha ezt megtapasztaljuk és útközben saját magunkkal is jóban leszünk, akkor legyőzhetetlenné válunk. Bori rendszeresen mondja, hogy én vagyok a példaképe, mert ő nem olyan bátor, mint én. Nagyon jó érzés, hogy ezt egy olyan nő mondja nekem, akiben annyi erő van, mint a Paksi Atomerőműben. Az én sikereimnek is a bátorság a titka. Merek nagyot álmodni, és addig megyek utána, amíg meg nem dolgoztam érte.

Ez az egy életünk van, és iszonyúan nagy butaság úgy élni, hogy az ember csak áll a lábvízben, nem tud és nem akar kimozdulni a komfortzónából, nem képes szembenézni a félelmeivel, miközben csodálkozik, hogy nem működik az élete.

– Mindig ilyen bátor voltál?

– Ilyenné formált az élet. Olyan életet adott a jósors, hogy mindig sokkal nehezebb volt, mint másoknak, és ez ma sincs másképp. Aztán amikor a könnyebb utak is megnyiltak én akkor is  a nehezebb utat választottam, mert azt gondoltam, ha az egyszerűbbet választom, akkor úgyis vissza fogja pofozni az élet. Úgysem lehet megúszni a munkát, a tanulást, az önmunkát, és a valódi teljesítményt, mert gyorsan kibukik, ha ezeket megspórolja az ember, ezért úgy döntöttem, hogy inkább én adom az életnek a pofonokat és megtolom az életem amennyire csak lehet. Igyekszem tartalmasan, értelmesen, értékesen és izgalmasan élni.

Olyan erősen dolgoznak bennem a céljaim, hogy ez nagy bátorságot és merészséget igényel.

Nekem soha nem volt elég, hogy csak egy munkahelyem legyen és csak egy helyen tanuljak. Mindig azt éreztem, hogy több van bennem, és kutya kötelességem ezt kiaknázni. A harmincas éveimhez közeledve azt éreztem, hogy most akkor teljes gőzzel előre. Éveket szántam arra terápiás környezetben, hogy megértsem, miért ilyen piszok nehéz az életem. Megismertem és kirángattam magamat a rossz beidegződésekből. És ahogy közelebb kerültem magamhoz, egyre bátrabb lettem. És azt vettem észre, hogy a bátorságot mindig honorálja a sors. Közben sokszor éreztem én is, hogy valamit lehet, hogy másképp kellett volna csinálni, de később mindig beigazolódott, hogy jó döntést hoztam.

– Például néhány hónappal ezelőtt, amikor Svédországba, majd Izlandra költöztél?

– Igen (nevet). Ha valaki azt mondja tavaly, hogy idén ilyenkor két másik országban fogok élni, biztos nem hittem volna neki. De aztán a KATA elvétele kihúzta alólam a talajt. Kreatív és alkotó emberként gyakorlatilag az egész pályámat ellehetetlenítette, ezért úgy döntöttem elhagyom az országot. Már egy ideje bennem volt a gondolat, apukám is mindig bátorított, hogy költözzek Svédországba. Ő egy csodálatos festőművész, zenész, és fantasztikusan sokoldalú tehetség volt, különböző hangszereken játszott, gyerekként ő tanított meg zenélni és festeni. Tőle örököltem a művészi vénámat és a művészetek iránti rajongásomat. Amíg élt, sehova nem akartam menni, de amikor tavaly a covid miatt elveszítettem, már nem volt miért maradni.

Most olyan helyen élhetem az életem, ahol nem kell három helyről adóznom, és ahol az állam értékel és örülnek nekem. Imádom Budapestet és nagyon hiányzik, de mostanra már el tudtam engedni. Arra próbálok fókuszálni, hogy olyan életet teremtsek magamnak, ahol békében és anyagi biztonságban élhetek és alkothatok. Amióta elköltöztem, hirtelen lett jövőképem, pár hónap alatt megoldódott az összes megélhetési problémám. Korábban álmodni sem mertem egy saját lakásról, de most kiszámítható az életem. Csak bátorítani tudok mindenkit, aki nem érzi jól magát, hogy változtasson.

– Idén év elején Svédországból Izlandra költöztél. Milyen most az életed?

– Izland egy Magyarország méretű sziget, de itt összesen háromszázezren laknak. Csodálatos helyen élek, ami az alkotás szempontjából a legfontosabb. Hatalmas áldás, hogy a természet, a nyugalom, az óceán és az északi fény vesz körül. Egy teljesen érintetlen területen lakom a semmi közepén az Észak-Atlanti-óceán partján. A hozzám legközelebbi település Vík, 12 km-re van.  Egy kis dél-izlandi vendégház menedzsmentjével foglalkozom. Biztos, hogy nem mindenkinek való ez az élet, hiszen nem mindenki szeret a világtól elzárva élni.

Nekem viszont nagyon jót tesz, pont erre vágytam.

Olyan fizetésem van, ami ugyan itt minimálbér, de Svédországban nagyon jónak számít, Magyarországon pedig elképzelhetetlennek. Az időjárás eléggé szélsőséges, félóránként változik, sokszor egy nap alatt lemegy a négy évszak: egyik pillanatban szakad a hó és orkánerejű szél fúj, tíz perc múlva ragyogó napsütés, aztán jön egy eső, majd megint hó. Mivel az Atlanti-óceán északi részén vagyunk, és nincsenek fák, itt mindig brutális szél fúj, de a Golf-áramlat miatt a hőmérséklet egész évben kellemes. Talán valahol mélyen én is egy viking lány vagyok, mivel gyűlölöm a meleget, és imádom a skandináv országokat, úgyhogy Izlandon istenien érzem magam.

Tóth Júlia Éva-Izland
Fotó: Tóth Júlia Éva

– Jól bírod az egyedüllétet?

– Pont tegnap volt itt az egyik gyerekkori barátom, aki szintén itt él Izlandon és kérdezte, hogy bírom ezt az izoláltságot. Mondtam, hogy rengeteg az írnivalóm, és én tényleg jól tudok egyedül lenni, ráadásul szeretek is egyedül lenni. Az írás amúgy is magányos hivatás. Ezért is akartam Izlandra jönni, hogy tudjak magamra és az írásra koncentrálni. Teljesen más minőség itt elmerülni az írásban, mert a természet hangjain kívül nincs semmi zavaró inger. Nyolc órás bejelentett állásom van, amit 10-18 óra között csinálok, úgyhogy délután, este és hétvégén mindig van szabadidőm. Egyre többet kirándulok az itt élő barátokkal, de leginkább írok, sőt, tulajdonképpen munka közben is írok. Napközben sokat tudok gondolkozni és jegyzetelni, néha hangfelvételeket is készítek, feldiktálom a készülő könyvem szerkezeti részeit.

– Miről fog szólni ez a történet?

– Egy disztópikus történet lesz és valószínűleg jövő nyáron fog megjelenni. A sztori még covid idején futás közben született meg bennem, és olyan, mintha valahonnan fentről küldték volna. Emlékszem, már túl voltam tíz kilométeren, nagyon fáradt voltam, de még messze voltam a lakásomtól. Aztán egyszer csak beúszott a történet a fejembe. Utolsó erőmmel elkezdtem hazasprintelni, hogy minél előbb le tudjam írni. Ez a történet érlelődött bennem tovább, és most már nagyon intenzíven dolgozom rajta. Nem titok, hogy megjelenik majd benne az a harag és düh, amit Magyarország Kormányával kapcsolatban érzek, de elég rendesen benne lesz a klímaválság is. A sztori egy fiktív helyen játszódik, ami igazából bárhol lehet a világon, és egy streaming műsoron keresztül láthatunk rá a társadalom működésére. És nagyon bízom benne, hogy nem válik valóra.

– Nem voltam még Izlandon, de azt gondolom, hogy az a táj tökéletes egy disztópia megírásához…

– A Föld legbrutálisabb csodái vesznek körül. Rengeteget hozzátesz a környezet egy író ember hétköznapjaihoz és a munkájához. Kimegyek a ház elé, és nem látom a civilizációt, csak az abszolút végtelen tájat és az érintetlen természetet. Teljesen megváltozott a működésem. Amikor itt van az ember a semmi közepén, teljesen magára utalva. Megváltozik a fontossági sorrend, minden új értelmet nyer. Nincs meg a korábbi FOMO-érzés, hogy valamiről lemaradok. Sőt, pont fordítva működik: nem kell mindenen rajta tartani a szemem, és nem kell, hogy mindenről értesüljek. Lekerültek az elvárások és a megfelelési kényszer, minden, amit egy klasszikus pörgős városi életben a hétköznapokban tapasztalunk. Nem vagyok egy addiktív típus, de ez a nyugalom és biztonság  ad egy függőség érzést. Az itteni életem csak ráerősít a tudatra bennem, hogy semmi sem lehetetlen.

 

FRISS CIKKEINK

Lájkold Facebook-oldalunkat,
nehogy lemaradj a
legfrissebb bejegyzéseinkről!