Az ingyenes programok hátulütője a sok ember, ezesetben kifejezetten a sok gyerek. A történet egy 18×24 méter széles korcsolyapályáról szól, ami felér egy katasztrófaturizmus helyszínével.
Mindig különlegesek azok a téli napok, amiket szorosan magához ölel a Nap. Ilyenkor zsibbad az arcom a hűvös szellőtől, de közben melegen simogatja a Nap sugara. Nem csak szimplán szeretem ezt az időt, de mindig próbálom a lehető legjobban kiélvezni.
Ez a kis történet is egy ilyen napon játszódik. Egyik barátnőmmel elhatároztuk, hogy napközben ellógunk egy órára az élet által megkövetelt kötelezettségeinket hátrahagyva. A helyszín kiválasztásakor a Szentlélek térre esett a választásunk, ahol szomorúan konstatáltuk, hogy karácsony után szinte azonnal eltűnik az ünnepi hangulat a városból. A kellemes illatokat árasztó bódékat, az ünnepi díszeket és fényfüzéreket már csak az emlékeink vetítették a térre. Szerencsére a korcsolyapálya még teljes valójában ott állt és várt ránk. Túl nagy erőfeszítés lett volna még azt is odaképzelni.
Megbeszéltük hát, hogy egy kis időre magunk mögött hagyjuk a biztonságot nyújtó, stabil talajt és az életekkel játszó, csúszós jégen élvezzük ki ezt a különleges napot. Nem sejtettük, hogy valóban a túlélőösztönünkre lesz szükségünk. Nem dédelgettünk magunkban olyan jóleső, de hamis gondolatokat, hogy rajtunk kívül senki másnak nem jut eszébe aznap, abban az időben korcsolyázni egyet Óbuda egyik ingyenes jégpályáján. Viszont arra sem számítottunk, hogy az ország minden tájáról pont ezen a napon fogják összeszedni az összes 4 és 12 éves kor közötti gyereket, hogy azon a 18×24 méteren, harci lendülettel korcsolyázzanak egyet.
A pályát hosszú percekig néztük. Minden lassított felvételben történt, hosszúakat pislogtunk. Hagytuk, hogy a szemünk megszokja a vadul csapkodó hullámot, amiből idővel kirajzolódtak az emberformák. Barátnőmmel összenéztünk és mindketten pontosan tudtuk, hogy épeszű ember ennél közelebb nem menne a korcsolyapályához, de azt is tudtuk, hogy ki kell használni ezt a különleges napot, amihez hasonlót lehet, hogy hosszú hetekig nem fogunk újra tapasztalni. Egymásra bólintottunk, jelezvén, hogy készen állunk a behatolásra. Megszólalni nem volt érdemes, hiszen egy sikításokból és üvöltésekből épült burokba kerültünk.
A hütte jellegű, korcsolyabérlést biztosító, hosszú fapadokkal körberakott faházikóba lépve újra megkérdőjeleztük a program- és helyszínválasztásunkat. A zsivaj burok magjába tévedtünk, aminek különlegessége, hogy próbára teszi a lehető legtöbb érzékszervet. A hangzavar és tömegnyomor mellé párosult az a lábszag, amiről tudjuk, hogy nagyon sok… nagyon sok izzadt talpról kellett összegyűjtenie a kíméletlen esszenciát. Minél gyorsabban próbáltuk felcsatolni a korcsolyánkat, hogy a tömegből kimehessünk a még nagyobb tömegbe.
Nem élek a túlzás eszközével, ha azt mondom, hogy állni, maximum totyogni lehetett a korcsolyapályán, de ez önmagában nem éri meg a történet elmesélését. Ott kezdődtek igazán a bajok, amikor a tömeg részévé váltunk, egy furcsa lényként közösen hullámoztunk, mentünk körbe-körbe a pályán. Ebből a masszából néha levált egy elesett kisgyerek. Ilyenkor a csöppségek a lehető legtermészetesebb módon csak ültek, feküdtek a jégen. Kezüket, lábukat csillagpozícióba kifeszítették, mintha arra várnának, hogy mikor fog végre valaki áthajtani rajtuk egy éles korcsolyával. Minden második lépésem egy testrész kerülgetéséről szólt vagy valaki útbaigazításáról, hogy mindenki annyi ujjal távozzon, amennyivel érkezett.
Szerencsére a jégpálya hófehér maradt, nem dekorálta ki senki egy kis pirossal. Ennek ellenére egy igazi kiképzést kaptunk. Megtanultunk ezernyi inger mellett, csupán kreatív, de semmiképp sem esztétikus lábmozgással testrészeket kikerülni. Elmondhatom, hogy sosem mentettem még meg ennyi gyerek életét röpke háromnegyed óra leforgása alatt. A trauma persze utolért, hiszen aztán napokig mini, védtelen tenyereket láttam, akárhányszor csak becsuktam a szemem. Legközelebb csak sétálunk egyet.
