Kelen Anna: „Nem akarom őt túlszárnyalni”

Kelen Anna művészettörténész, a Virág Judit Galéria munkatársa. A művészetek világa már kicsi gyermekként elvarázsolta, és fiatal kora óta részt vesz a galéria életében. Nagy hatással volt rá édesanyja, Virág Judit, akitől az évek során a szakmát is megtanulta. Édesanyjával egyike azon kevés nőknek, akik Magyarországon aukciót vezetnek. Kelen Annával beszélgettünk árverésekről, festményekről, családról.

Pezsgővel a kezemben belépek a Kongresszusi Központ hatalmas színháztermébe. A zenekar éppen rákezd egy újabb jazz számra, ami egycsapásra a húszas-harmincas évek világába repít. Nagy a készülődés, ismét remekművek kerülnek kalapács alá a Virág Judit Galéria téli árverésén. Lassan mindenki elfoglalja a helyét. Visszafogott fekete ruhájába Anna már a színpadon áll, majd néhány perc múlva elkezdődik az árverés. Sorra jönnek egymás után a nagyszerű alkotások, Rippl-Rónai, Gulácsy, Mednyánszky, Vaszary… Ámulattal figyelem az eseményeket, a levegőbe emelkedő táblák ritmusos táncát, a pillanatról pillanatra változó számokat és a milliókért gazdát cserélő alkotásokat. Másnap a galériában találkozunk Annával.

– Gyerekkorod óta ott voltál anyukád mellett az árveréseken, amelyeket most már te vezetsz, és egyre több feladatot veszel át tőle. Hogyan emlékszel vissza a kezdeti időkre?

– Mindig nagyon tetszett, amit anyukám csinált. Már gyerekkoromban jártam vele árverésekre, galériákba, elkísértem mindenfelé, együtt készültem vele az árverésekre. Nagyon imponált az egész világ és amit csinált. Otthon is több festmény volt, és sok-sok album, amelyeket sokat bújtam, de anyukámmal is rendszeresen lapozgattuk. Az árveréseket gyerekkoromtól kezdve végig dolgoztam vele, és amit aktuálisan éppen az adott életkoromban meg lehetett csinálni, az mind csináltam.

– Mikor lett egyértelmű, hogy ezen a vonalon mész tovább, hiszen korábban egészen mást tanultál?

– Társadalomtudományt tanultam és a bölcsészkarra is jártam. Az egyetem alatt több helyen is gyakornokoskodtam, sok helyen kipróbáltam magam majd, amikor már az egyetem vége felé jártam, motoszkálni kezdett bennem, hogy itt is kipróbálhatnám magam egy évre. Kíváncsi voltam, hogy működhet-e, és van-e egyáltalán érzékem, tehetségem hozzá. Ez idővel kiforrta magát, és közben elvégeztem a művészettörténetet.

– Anyukádtól vetted át a stafétát, és nők talán csak ti ketten vagytok ebben a szakmában. Nehéz nőként érvényesülni ebben a szakmában?

– Anyukám kitaposta nekem az utat. Szerintem neki még sokkal nehezebb volt, ma már sokat változott a világ. Neki küzdelem volt, de ő is a férjével, Törő Istvánnal együtt hozta létre. Ez valóban egy férfias világ, amiben huszonévesen nem igazán nem vettek komolyan. Volt, hogy a biztonsági őrhöz előbb mentek oda egy kérdést feltenni, mint hozzám. Néhány kereskedő, akikkel kapcsolatban vagyunk megesik, hogy még mindig úgy szólítanak minket, hogy „Annuska, Juditka, meg Törő úr” (nevet-szerk.) Ez sokat elmond… de azért változott a helyzet már itthon is.

– Anya és lányaként milyen együtt dolgozni?

– Most már akkora a galéria, hogy igazából megvan mindenkinek a maga feladatköre. Nyilván vannak néha súrlódások, mert más generáció vagyunk, de ezeket mindig meg tudjuk oldani. Szerencsére jól tudunk együtt dolgozni, egyikőnk sem egy nehéz természet, nem szoktunk veszekedni sem. Nekem ő a megfellebbezhetetlen szaktekintély, nem akarom őt lenyomni vagy túlszárnyalni. Mostanra sokkal kevesebbet jár be, de ez nem jelenti azt, hogy ne tartaná rajta a szemét a galérián, már csak azért is, mert Istvánnal ők hozták létre, és nagyon szereti csinálni.

– Nem volt nehéz felnőni hozzá?

– Dehogynem, és még mindig nem nőttem fel. (nevet-szerk.) De huszonnégy éves korom óta itt vagyok, és ahogy haladtunk az elmúlt tizenkét évben beletanultam, fokozatosan végig jártam minden szakaszt. Azt sajnálom, hogy nem tudtam hosszabb időt eltölteni egyetlen külföldi galériánál sem. Jó lett volna akár Franciaországban vagy Angliában is kipróbálni magam, de ez kimaradt, mert elég hamar született gyerekem.

– Ki a kedvenc festőd?

– Nagyon szeretem a XIX. századot is, és egyre jobban a kortárs műveket, de a nagy kedvenceim a XX. század első felében alkottak: Vaszary, Rippl-Rónai, Aba-Novák, Mednyánszky, Patkó… Óriási teljesítmény, amit ők akkor létrehoztak, de elmondható a kortárs alkotókról is.

– Karácsony előtt néhány nappal volt 71. téli aukciótok. Mi alapján választjátok ki a kalapács alá kerülő műveket?

– A profilunkba azon festők művei tartoznak, akik a legkiemelkedőbbek a XIX-XX-XXI. századi magyar művészetben. Minden festőnek vannak jó és kevésbé jó korszakai és igyekszünk csak a kiemelkedő minőségűeket választani. Ezeket jó szívvel és felelősségteljesen tudjuk ajánlani az ügyfeleinknek, és ha esetleg néhány év múlva vissza szeretnék hozni, akkor újra jól el tudjuk adni.

– Volt már olyan, hogy belefutottatok egy hamisítványba?

– Olyan még nem volt, hogy hamis kép került volna aukcióra. De sajnos mindenki hibázhat, ilyenkor a legfontosabb, hogy vállalni kell érte a felelősséget. Rengeteg hamis képet hoznak be, de csak akkor megy aukcióra egy kép, ha teljeskörű szakmai konszenzus övezi. Mi magunk is vállaljuk a felelősséget, de mindig konzultálunk restaurátorokkal, külsősökkel, és az adott kép aktuális monográfusával együtt mindent megteszünk, hogy elkerüljük ezeket a helyzeteket. Ennek ellenére volt, hogy probléma lett, de akkor azt a képet visszavontuk az aukcióról. Az aukció nagy előnye, hogy transzparens, és már azt megelőzően a kiállításon mindenki láthatja az alkotásokat, és így senkit nem érhet kár.

– Hogyan szoktál készültök egy-egy aukcióra?

– Nagy munka úgy megrendezni, hogy egy élményt adjon és hiteles is legyen. A felkészülés több szálon fut és általában három-négy hónap, amely során hat-hétszáz képből választjuk ki azt a kétszázat, ami aztán árverésre kerül. Először egy fizikai anyagvizsgálat van és egy elméleti kutatás, amikor könyvtárakban, katalógusokban nézünk végig, hogy az irodalomban van-e nyoma a képnek. Egyúttal restaurátorokkal, külsős szakértőkkel és az adott kép monográfusával együtt megvizsgáljuk, hogy eredeti vagy hamis. Ennek során megnézzük a hordozót, a vásznat, festéket. Közben készül a katalógus, amiben ezeket az információkat feldolgozzuk és az adatokat publikáljuk. Minden árverés előtt két hétig lehet látni a galériában a kiállítást az aukcióra bocsátott tárgyakból, de az sem mindegy, hogy ilyenkor melyik kép hol kap helyet, mert nem lehet egy Mednyánszky mellé akármit tenni. Illeszkednie kell korban, mert a kiálltás egyben egy korrajz, egy tükör is az adott korszakról.

– Mennyit változott az árverések világa az elmúlt néhány évtizedben?

– Nem sokban tér el a korábbi évektől, de amióta a covid hatására online aukciók is vannak azért több minden megváltozott. Felgyorsult a folyamat és más lett az aukciók hangulata. A covid hozta online aukciók elkerülhetetlenek voltak már, ebbe az irányba tartottak a nemzetközi tendenciák is. Nem lehet az árral szemben úszni, úgyhogy nálunk is ez egy szükségszerű fejlesztés volt, már sokkal korábban meg kellett volna lépni. Amikor jött a teljes leállás, akkor végre volt idő ezt újra gondolni, és Magyarországon mi vezettük be elsőnek az online aukciókat. Saját felületet hoztunk létre, ahol licitálni lehet.

– Gondolom, ennek sok pozitív hatása volt…

– Ez egy fontos lépés volt, és sok falat lebontott. Jelentősen megnőtt az ügyfélkör az ország minden tájáról és kinyíltak a nemzetközi piacok. A fiatalokat is sokkal jobban vonzza, hogy így vásároljanak. Korábban azt gondoltuk, hogy azért nincs szükség az online térre, mert ez egy kicsi ország, és senki nem vesz látatlanban képet. De aztán kiderült, hogy ez nem így van. Ugyanakkor kicsit ambivalens érzés, mert ez mind nagyon jó, kényelmes és kitágítja a lehetőségeket, de elveszi magának az árverésnek az élményét. Korábban ez egy hatalmas esemény volt, amelyet anyukám teremtett meg. Míg akkoriban nyolcszáz vagy ezer ember jött el egy árverésre, manapság sokkal kevesebben.

– Azáltal, hogy több lehetőség van az online aukciókban változott a közönség vagy a vásárlói kör?

– Pár éve nagyon megváltozott. Sokáig az idősebb korosztály adta a fő vásárlóerőt. Mivel ehhez szükséges bizonyos tőke megléte, nyilván még mindig a negyven pluszos korosztály van túlsúlyban, de egyre több a harmincas vásárló. Ők nagyon elkötelezettek, céltudatosak, tájékozottak, mindennek utánanéznek. Inkább a kortárs műveket keresik, amelyeket most egyre nagyobb érdeklődés övez. De még mindig a klasszikusok képviselik a legnagyobb értéket. Nemzetközi szinten is Leonardo da Vinci a csúcstartó, de a kortárs művészet nagyon zárkózik fel.

– Más a magyar piac, mint a nemzetközi?

-Az az érdekes, hogy nem nagyon. Arányaiban nagyon hasonló, ugyanúgy a 60-70-es évek művein van a fókusz. Külföldön a legdrágább kortárs Jackson Pollock, itthon a Keserű Ilona, Mauer Dóra, Bak Imre… Tehát nagyjából ugyanaz a stílusirányzat, csak még mindig van egy kis lemaradásunk, illetve nagyon nagy az olló a kortárs és a klasszikus között. Az Egyedült Államokban a 60-70-es évek művészei kétszáz-háromszázmillió dollár között kelnek el, itthon ez nem így van. Van most egy 110 milliós Keserű Ilona alkotás, ami kiugrónak számít, de általában a legmagasabb az 50-60 milliós ár, ami persze nagyon sok pénz, de összehasonlítva a két-háromszázmillióval, azért nem ugyanaz.

– A legutóbbi aukción is kalapács alá került egy olyan Rippl-Rónai festmény, amely évtizedekig lappangott, és hosszú évtizedek után került elő. Hogyan tud előkerülni egy ilyen műtárgy: kaptok egy fülest vagy tudatosan keresitek?

– Ez mind lehetséges. Van olyan, hogy tudunk a képről és mi megyünk utána. Régi katalógusokban még fel vannak tüntetve a tulajdonos nevek és azon keresztül el lehet indulni. Alapvetően ismerjük már az itthoni nagy gyűjteményeket, gyűjtőket, leszármazottakat. Ami a nagy felfedezés lehet még, az a külföldre származott magyar festmények, mint ez a Rippl-Rónai is, amit a háború idején vittek ki a magyar tulajdonosok. A mostani generáció már nem kötődik hozzá annyira érzelmileg, így ezek a nagy képek újra haza kerülnek. Sokszor van olyan is, hogy ismernek és ezért keresnek meg minket, de olyan is, hogy megpróbálunk utánamenni és kinyomozni, hol lehet egy adott kép. Ez nagyon izgalmas, és akár évekig is eltarthat.

– A katalógust lapozgatva látni, hogy mennyi izgalmas történet van egy-egy festmény vagy műtárgy mögött is, de melyik festményt volt a legemlékezetesebb megszerezni?

– Az egyik egy Kádár Béla kép, amit Los Angelesből hoztunk haza, és az tényleg nagyon izgalmas volt. Egy ismerős ismerősén keresztül eljutott hozzám egy fotó azzal, hogy nem tudják mi lehet a festmény, de mintha magyar lenne az aláírás. Ez olyan fantasztikus élmény volt, mert a kép teljesen átértékelte az egész Kádár Béla életművet. Elkezdődött egy nagyon hosszú tárgyalási folyamat, aminek az első állomása az volt, hogy egyáltalán beengedjenek a los angeles-i otthonukba megnézni a művet. Végül elmentünk és láttuk, hogy a tulajdonos nemzetközi gyűjteményében ott volt a Fiatalok című kép is.

Aztán volt egyszer egy Patkó Károly kép is, ami különösen kedves nekem, mert róla írtam a szakdolgozatomat. Ő egy 20-30-as években élt festőművész, és az életművének a legfontosabb képe éppen egy lappangó kép volt. Egy korabeli katalógusban ugyan volt egy fotó róla, de nem tudtuk hol van. Egyébként ez egy hatalmas, kétméteres alkotás. Aztán egyik alkalommal Bécsben találkoztunk valakivel és kiderült, hogy ott van.

– Melyik részét élvezed legjobban a munkádnak: a nyomozást és a festmények felkutatását, a szervezést, vagy az aukciókat?

– Nagyon szerencsés vagyok, mert ez tényleg nagyon változatos munka. A magam részéről legjobban az utánajárást szeretem, a képek felkutatását, a katalógusokban keresgélést… Minden darab más, mindegyiknek saját története van. Olyan, mint egy puzzle: össze tudod rakni a kis darabkákat, és a végén kijön egy nagy kép.

– Régi álmotok vált valóra karácsony előtt, amikor a Rippl-Rónai kép minden képzeletet felülmúlva 300 millió forintért kelt el. Mit jelent ez számodra és hogyan érzed most magad?

– Jelenleg egyfajta korszakváltás figyelhető meg, ezért ez várható volt. Évek óta tendencia, hogy Rippl-Rónai és Vaszary kiemelkedő művei egyre magasabb árat érnek el. Ezzel a rekordárral A geszti kastély kertjében a második legdrágábban eladott kép lett Magyarországon, és a második, amelyik elérte a háromszáz milliós határt. A kép azért is nagyon különleges, mert a történetében benne van az egész magyar XX. század. Első tulajdonosa, Spitzer Hermann textilkereskedő volt, Rippl-Rónai jó barátja, aki több festményét is megvásárolta. A képek túlélték a második világháborút, majd a textilkereskedő halála után özvegye bizonyos festményeket a Magyar Nemzeti Galériának adományozott, de ezt magával vitte külföldre. A festmény sok megpróbáltatáson ment keresztül, mire hazatérhetett, és most az új tulajdonosánál ismét méltó helyre került, itt Magyarországon.