A híres színészházaspár Gryllus Dorka és Simon Kornél Janikovszky Éva: A lemez két oldala című örökérvényű drámájában most először szerepel majd együtt. Ennek kapcsán beszélgettünk velük házasságról, munkáról, de arról is, hogy mi minden történt velük ebben az évben.
Mivel Dorka és Kornél épp covidosak voltak, nem tudtunk személyesen találkozni és online készítettük az interjút. Így viszont a technikának hála ott lehettem velük otthonukban, ahol igazi családi hangulatba csöppentem bele. Egy napsütötte pénteki reggel „találkoztam” velük és gyermekeikkel: az egyéves Áronnal és a kilencéves Somával, akiket szerencsére egy cseppet sem zavart, hogy a szüleiket faggatom.
– Janikovszky Éva: A lemez két oldala című örökérvényű drámájában mindketten szerepeltek majd december 29-én, ráadásul most először játszotok együtt. Milyen érzés nem csak kollégaként szerepelni egy darabban?
– Gryllus Dorka: Mivel itthon felveszünk egy papa-mama szerepet, ilyenkor jó egy kicsit visszatérni a másik személyiségünkbe. Amikor a gyerekkel vagyunk, akkor abban funkcionálunk, úgyhogy most meg is beszéltük, hogy az előadás előtt csinálunk valami őrültséget és elmegyünk együtt vacsorázni. (nevet – szerk.).
– Simon Kornél: Sokszor láttuk már egymást a színpadon, de a gyerekek miatt az a szerencsés, hogy ha az egyikőnk játszik, akkor a másik itthon van. Ezt egy ideje így csináljuk. Persze van egy szakmai kíváncsiság bennünk, és azért izgulunk is a másikért, főleg amikor egy kicsit fontosabb szerepről van szó. A próbafolyamat is hatással van ilyenkor az emberre és óhatatlanul átragad a másikra ez a fajta emelkedettség. Néha vannak nehezebb időszakaink, de szerencsére ezek nem a feszültségekről szólnak, hanem inkább fáradtak vagyunk. Viszont amikor hazajövünk, akkor odafigyelünk arra, hogy ne kelljen még valamit feltétlenül átolvasni.
– GD: Nehézség inkább az időtlenségből szokott lenni. Mivel mindketten szabadúszók vagyunk a dolgok sokszor kiszámíthatatlanok, és így nehéz tervezni. Ami bejön valami, azt akkor gyorsan csinálni kell, és ilyenkor gyakran összecsúsznak a „gyorsanok”. De szerencsére az idők során azért már elég olajozott lett a gépezet.
– Igen, az idő talán a legnagyobb ellenségünk…
– GD: Igen, és azt is mérlegelni kell, hogy kié a fontosabb feladat, ki hová megy, kinek mi a dolga és mit is kéne megcsinálni itthon. Nyilván, ahol a pasi dolgozik, a nő meg viszi a háztartást ott le van osztva minden, nálunk minden nap minden poszton váltogatni kell a szerepeket. De most covid van, senki nem jön ide, mi nem megyünk sehova, úgyhogy ez most bizonyos szempontból leegyszerűsít mindent. De ha szabadon választható lenne, azért akkor sem választanám ezt a két hét bezártságot, és valljuk be, olyat se mondanánk soha, hogy akkor két hétig senki nem jön ide… szóval ez most egy érdekes tapasztalás.
– Kornél te már több alkalommal is szerepeltél Tollár Mónika rendezésében ebben a darabban. Észrevettél valamilyen hasonlóságot a saját életed és Janikovszky által megfogalmazott jelenetek kapcsán? Nektek is vannak ilyen lemezeitek, amiket újra és újra feltesztek?
– SK: Szerintem Janikovszky nagyon sarkít, mert azt a fajta embertípust fogalmazza meg, akinek semmiféle önképe vagy önreflexiója nincs. Mi hosszú ideje igyekszünk azon, hogy tudatosan lássuk a világot, magunkat és a másikat is, Janikovszkynál viszont azt a típust látjuk, aki zsigerileg azt gondolja, hogy nekem mindent lehet, a másiknak meg nagyjából semmit. Ezek a lemezek azonban azért jók, mert szembesítenek minket és tükröt tartanak.
Én abban bízom, hogy a mi életünkben ezek a dolgok hamarabb megtörténnek, persze így is vannak olyan pillanatok, amikor rájövünk, hogy ezt tényleg máshogy kellett volna csinálni. De mindketten igyekszünk, hogy negyven felett ne kelljen ezeket a nulláról kezdeni, mert az problémát jelentene, ha csak most kapnánk a fejünkhöz, hogy „hú basszus, hogy éltünk idáig”. Ugyanakkor iszonyú dolog néha szembesülni ezzel a „kettős könyveléssel” és hosszú idő felismerni, tudatosítani és változtatni rajta. Ezért gondolom azt, hogy időben el kell kezdeni, hogy az embernek legyen ideje jól élni a másikkal.
– Mindig ilyen tudatosak vagytok?
– SK: Nem mindig sikerül, de nagyon igyekszünk. A titok talán az, hogy nem szabad feladni a próbálkozást.
– GD: Csak akkor vesztettél, ha most próbáltad utoljára.
– SK: Az az egyetlen titok, hogy addig kell próbálkozni és olyan módszerekkel, amíg nem sikerül. Az a furcsa, hogy a hozott minták időről-időre ismétlődnek, és szerintem sokan ezek szerint a minták szerint viszik tovább az életüket. De egy szó, mint száz: próbálkozni kell és nem szabad feladni.
– Igen, feladni tényleg nem szabad. Ti egyébként milyen módszereket vettek be annak érdekében, hogy jól működjetek együtt?
– SK: Például terápiára járunk. Azt gondolom, hogy el lehet olvasni a jó dolgokat a könyvekből is, de ez mégsem olyan erős, mint ha egy embertől hallanánk, aki kézzelfogható gyakorlati tanácsot ad. Nekem például baromi nehéz egy könyv alapján elkezdeni viselkedni. Sokkal egyszerűbb, ha van egy ember (vagy a mi esetünkben kettő), akit kiválasztasz és akiben meg tudsz bízni.
– GD: Ezek során a beszélgetések során felül tudod vizsgálni a saját módszereidet, megnézed, hogy mi tudna előbbre vinni vagy mi az, ami harmonikusabbá tudná tenni a dolgot. Nálunk például nagyon érdekes, hogy mi, mint papa és mama szerintem sokkal jobban tiszteljük egymást, és jobban is funkcionálunk.
– Tavaly több, mint tíz év együttlét után házasodtatok össze. Miért titokban?
– SK: Nem akartuk mi titokban csinálni, csak akkor nem lehetett senkit meghívni. Akkor is tombolt a covid, nekünk viszont muszáj volt összeházasodni, mert a második kisfiunk születése kapcsán amúgy is be kellett volna menni a hivatalba apasági nyilatkozatot tenni, amihez szintén ketten kellettünk. Úgyhogy végül elmentünk a hivatalba, csak egy emelettel lejjebb. Ez a gyakorlatias része. Ugyanakkor ott volt az is, hogy már régóta szerettünk volna összeházasodni, mert ez mégis csak egy elköteleződésféle, amivel megkoronázunk egy párkapcsolatot, és mert van két gyermekünk és együtt élünk már nyolc-tíz éve…
– GD: Tizenkettő. (nevetnek – szerk.)
– SK: Jó, tizenkettő.
– Mi volt az, ami a legjobban megfogott titeket a másikban?
– GD: Egy igazi színpadi szerelem a miénk. Éppen az édesanyám rendezte Varsói melódia című színdarabot próbáltuk. Előtte nem nagyon beszéltünk egymással, viszont a darabban szerelmeseket játszottunk, és aztán valahogy az életben is azok lettünk. Nem is lehet ezt igazán megfogalmazni, egyszer csak szerelmes lettem. Rájöttem, hogy van köztünk valami kémia, ami nem ereszt minket. Vicces az élet… A mi kapcsolatunk soha nem volt kérdés, nem volt döntési helyzet, mert onnantól kezdve, hogy összekerültünk, már nem voltam a magam ura.
– SK: Az a darab egy nagy melodráma, amiben olyan szerelmeseket játszottunk, akik nem lehettek egymáséi. Az egy beteljesületlen szerelem volt, de a mi szerelmünk beteljesült, olyannyira, hogy a beteljesülések itt totyognak (nevetnek – szerk.)
– Milyen hatással van ez a kapcsolatotokra, hogy Dorka berlini munkái miatt viszonylag sokat van távol?
– SK: Most például két hete folyamatosan együtt vagyunk a covid miatt…
– GD: Tíz évig éltem Berlinben, de aztán megismertem Kornélt. Akkor ő is kijött, de aztán rájött, hogy mégsem akar ott lenni, úgyhogy hazajöttünk. De nekem ott is van egy életem, úgyhogy én továbbra sokat megyek ki. Meglepő módon ez még mindig működik valahogy.
– Jó egy kicsit eltávolodni egymástól?
– GD: Nekem néha az egész országtól jó egy kicsit eltávolodni. Úgy érzem, hogy időnként egy kicsit el kell, hogy menjek, mert nem bírok megmaradni a fenekemen… de aztán meg mindig vissza kell jönnöm. Amikor kint éltem, akkor is valami mindig visszahúzott – lehet, hogy hülyeségnek hangzik, de olyan, mintha a magyarságom húzott volna vissza – ami nagyon jó, mert különben nem tudtam volna megismerkedni Kornéllal. Pont mostanában sokat beszélgettünk arról, hogy kinek mit jelent a haza és mitől vagy otthon valahol vagy valamiben, és mi az, amit tovább akarsz adni a gyerekednek. Ezek az érzések és gondolatok azok, amelyek nem eresztenek el innen, de ugyanakkor néha meg nagyon fullasztó. Bennem van ez a kettősség, mert nagyon szeretem Berlint és nagy szükségem van rá, hogy ott legyek. Ott sokkal szabadabb a létezésem, de aztán az is jó, hogy Budapesten meg ismernek. Ez egy furcsa rendszer, de valahogy mégis ez a jó.
– Néha nem nehéz áthidalni ezt a Budapest-Berlin távolságot?
– GD: Tudom, hogy Korci abban a helyzetben nincs jól, nekem viszont kell, hogy ott is legyek. Úgyhogy ezt úgy tudom megélni, ha ő nincs velem. Ez biztos másnál is van. Korci mindenképp itt akart maradni, színházat akart, magyarul akart játszani, rendezni akart, neki ez a fontos. Nekem meg az egész németországi életem.
– Év vége felé sokan csinálunk számvetést és megnézzük, hogy merre indultunk és hová jutottunk ez alatt az egy év alatt. Nektek hogyan telt ez az év?
– GD: Ez az egész év egy rendkívüli állapot volt, és nem volt unalmas. Kétszer elkaptam a covidot, az iskolát hol kinyitották, hol bezárták, közben itthon tanulás, terhesség, megszületett Áron… szóval ez az év nekünk nagyon turbulens volt és nagyon más, mint korábban. De sokat tanultunk ezekből a helyzetekből és talán mentünk is előre. Sok jó pillanat volt benne.
– Szeretitek előre megtervezni a dolgokat vagy inkább spontánok vagytok?
– SK: Dorka tervezős, én meg spontán vagyok.
– GD: Igen, én abszolút tervezős vagyok. Ezért ki is egészítjük egymást és sokat tanulunk egymástól. Én például sokkal precízebb vagyok, mindent még négyszer megnézek, átgondolok, Kornél meg az a „jó az úgy” típus. Van, amikor én húzom őt magammal és van, hogy ő mondja, hogy jó lesz az már.
– SK: Dorcitól én is megtanultam már bizonyos dolgokat, ami nagyon jó és fontos, de azért nem lettem nagyon tervezős (nevet – szerk.).
– GD: Látjuk, hogy ha a másik valamit jól csinál, és azt eltanuljuk. Korci például nagyon jó a kommunikációban, nagyon ügyesen bánik az emberekkel, de én meg sokkal jobban kezelem a konfliktusokat, mert nem leszek ideges. Én határozottabb vagyok, míg ő ügyesen hímez-hámoz, hebeg-habog (nevetünk -szerk.) és így sokkal meggyőzőbb tud lenni, mint én. Viszont van két ember, akikkel bármikor bele tudok feszülni helyzetekbe: Kornéllal és anyukámmal. (nevet – szerk.)
– Idővel belelazul az ember ezekbe a helyzetekbe?
– GD: Nekem az az egyik tanulság, hogy az igazságot néha el kell engedni, és nem kell mindenáron meggyőzni másikat. Szerintem arról sokat tanultam már Kornéltól, hogy bizonyos helyzetekben nem kell feltétlenül képviselni valamit. Tudod, vannak azok a helyzetek, amikor nem azt gondolod, mint a másik, de azt mondod, hogy jó. Kornél például nagyon jó abban, hogy ráhagyja az emberekre, amit mondanak. Aztán magában persze tök mást gondol (nevet – szerk.).
– Egy ilyen mozgalmas év után mit vártok a 2022-es évtől?
– GD: Nekem volt egy ötletem, de Korci még nem válaszolt, hogy akarja-e vagy sem. Mindenesetre ebből lehet, hogy csinálunk egy közös projektet tavasszal. Ez egyébként egy zenés felolvasás lenne Dobray Sarolta Üvegfal című könyvéből. Ez most nagyon izgat… aztán ki tudja mit hoz még az év.
Itt még több érdekes olvasnivalót találsz:
