Lenyűgöző az életbölcsessége, és a benne rejlő végtelen energia. Falusi Mariann énekesnő, színésznő, tévés és rádiós műsorvezető több, mint harminc éve van a pályán, elért mindent, amit lehetett, mégsem áll le, mert ugyan imádja elérni a céljait, de az odavezető út sokkal fontosabb és érdekesebb számára.
Miközben kávémmal ülök a sarki kávézóban, látom, hogy egy színes autó fordul be az utcába. Átfut a fejemen a gondolat: ez ő lesz. Aztán ahogy közeledik az autó, már tisztán látom Falusi Mariannt. Elképesztő módon pont ugyanúgy néz ki, mint régen, amikor még a tévében láttam Pa-dö-dö számokat énekelni. Mellette az anyósülésen ott csücsül Peti kutya, aki mindenhová elkíséri gazdáját, és aki türelmesen vár, amíg mi beszélgetünk.
– Énekesnő, színésznő, tévés és rádiós műsorvezető vagy. Hatalmas pályafutásod van, egy egész ország ismer. Valami ilyesmiről álmodoztál gyerekkorodban?
– Nem álmodoztam semmiről. Talán pénztáros akartam lenni, mert imádtam kezelni a pénztárgépet. Emlékszem, akkor voltam legboldogabb, amikor gimnázium után nem vettek fel a főiskolára, és egy évig patikában dolgoztam. Végre nyomkodhattam azt a régi típusú kasszagépet, és számolhattam a pénzt. Az anyukám irodista volt, de ki nem állhattam és el nem tudtam volna képzelni, hogy irodában dolgozzak. Azóta is képtelen vagyok mindenféle papírok kitöltésére meg ügyintézésre. Szerintem ez a bosszúm az anyukám nem velem töltött idejéért.
– Hogyan kezdődött a legendás barátságotok Lang Györgyivel?
– 1985-ben éppen külföldön dolgoztam egy zenekarral, amikor szólt Presser Gábor, hogy lesz egy színdarab, a Rémségek kicsiny boltja, és ebben kellene szerepelni. Ott volt Györgyi is, aki ekkortájt a Ragyogj, ragyogj csillagom című darabban játszott a Vígszínházban. Ekkor találkoztunk először. Ebben az időben csinált Pici bácsi (Presser Gábor – szerk.) Révész Sándornak egy lemezt, és megkért minket, hogy vokálozzunk rajta. Nagyon megtetszett nekünk ez a munka, és elkezdtünk játszani a gondolattal, hogy milyen jó lenne együtt zenélni. Ezt elmondtuk aztán Csemer Gézának, aki cigányíró volt, és iszonyatosan jó fej. Volt egy estje, ahová minket is beszervezett és kitalálta nekünk a Ducika és Bucika nevet. Ezután több helyen is felléptünk ezen a néven, aztán Györgyi kitalálta, hogy jó lenne egy zenekar. Jót röhögtem, de elkezdtünk gondolkodni a nevén. Szóba jött az „NDK titokzokni” és a „Tandem” – de az foglalt volt. Aztán amikor volt az Interpop Fesztivál, Erdős Péter mondta, hogy induljunk. Akkor jött a Pa-dö-dö… mégis csak színházi emberek vagyunk, és adta magát, hogy két ember egyszerre táncol.
– Azonnal barátnők lettetek vagy ez az évek alatt alakult?
– Sokat játszottunk együtt, úgyhogy barátkoztunk és egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Megvolt rá az esély, hogy utáljuk egymást, mert hasonló karakterek vagyunk. De kiderült, hogy rokonlelkek vagyunk, ő is Bika én is Bika… Engem nagyon felszabadított Györgyi gátlástalansága. Borzasztó jó volt vele, kipróbáltunk sok mindent, elmentünk vokálozni a Révész Sanyi mögé. Mindez nagyon összekovácsolta az egész társaságot. Györgyivel nagyon jó barátkozni, mert olyan, mint egy tyúkanyó. Egy igazi közösségi ember, ezért is dolgozik velünk mindenki annyira régóta, akikkel komoly baráti társaságot tartunk fent. Nem tudunk olyat kérni, hogy valaki ne ugorjon azonnal.
– A nyolcvanas-kilencvenes években a Pa-dö-dö elég polgárpukkasztónak számított…
– Mert abban a korban nem volt semmi, és marha látványos volt, ahogy kinéztünk. A zenénk jó volt, mert mindenki szerette az eurodiszkót. Szóval azért polgárpukkasztás leginkább a külsőnkkel volt.
– Ez nagy szabadságérzést adott?
– Igen, és nagyon szabadok vagyunk azóta is. Azt hiszem, megtartottuk ezt a szabadságot. Szerintem ez tök jó, mert az elején is egy törekvés volt részünkről, hogy fogadjanak el olyannak, amilyennek kinézünk. Kopaszra vágattuk a hajunkat, befestettük… és azt mondtuk, ezeket tessék elfogadni, és csak arra figyelni, amit csinálunk. Ezt a mai napig így gondoljuk. Most is, amikor Györgyi betegen jön a rádióba vagy koncertezni. Ne arra figyeljenek, hogy tolókocsiban ül, hanem arra, amit csinál.
– Változtatok egyáltalán valamit az évek alatt?
– Alapvetően egyáltalán nem. Most az utóbbi időben Györgyi betegsége miatt talán egy kicsit korlátozódott a mozgásszabadságunk. De megyünk fellépni, csináljuk a rádiót… Györgyi nagyon bevállalós és bátor.
– 63 éves vagy, és ugyan annyit dolgozol, koncertezel, műsort vezetsz, mint évekkel ezelőtt. Honnan van benned ez a rengeteg energia?
– Csinálom, amit kell. Éppen készülünk egy koncertre, amelyen egy korábbi tanítványom lép fel egy önálló estjével. Amikor próbáltunk, mondtam neki, nem az a lényeg, hogy milyen hangot énekel, hanem az, hogy húzza fel magát arra az állapotra, amikor valamit közölni akar. Szerintem ez a legfontosabb: amit csinálsz, azt teljes erőbedobással csináld.
– Maximalista vagy?
– Nem. Magammal szemben meg pláne nem. De abba nem fogok bele, amiről nem érzem úgy, hogy meg tudom jól csinálni. Amit meg csinálok, abban sokszor hülye vagyok… szóval vannak magammal problémáim. (nevet-szerk.) Ismerek igazi maximalistát, Pici bácsit (Presser Gábor-szerk.). Sokat dolgozom vele. Irigylésre méltó azt nézni, ahogy ő csinálja, és egyre kevesebbnek érzem magam mellette, mert fantasztikus, amit csinál.
– De ez inspirál is, nem?
– Dehogynem! Kellenek az embernek ezek a kapaszkodók az életében maga mellé.
– Nem rég volt a Pa-dö-dö 34 éves, amelynek alkalmából születésnapi koncertet adtatok. Más most a közönség?
– Nagyon sokan voltak, és imádták. Nem csak az a korosztály van ott, akik fiatalon szerettek bennünket, hanem a gyerekeik is. Annak idején a Neotontól sok embert megörököltünk, akik családi élményre vágytak, és a Neoton Família ilyen érzés volt nekik. Aztán látták rajtunk, hogy nálunk is ez van – bár mi soha nem mondtuk. És most ugyanezt a családi hangulatot éreztük. Fantasztikus volt.
– Ez a közösségépítés a mai világban talán még fontosabb, mint akkor…
– Persze. De mi ezt nem csináljuk tudatosan. Sőt, parasztok vagyunk, nem válaszolunk levelekre, nem csinálunk tábort, nincs összetartás, semmi. Akik akarnak úgyis megtalálnak.
– Van kedvenc korszaka az életednek?
– Mindig az aktuális. Olyan vagyok, mint a cápa: úszom, kitátom a szám, és ami jön, az jó. Muszáj, mert ha az ember azon lamentál, hogy mi volt a múltban az nem visz előre. Már lejárt az is, ami a múlt héten volt. Nem akarok visszanézni. Az a szerencsém, hogy rossz a memóriám. Amióta viszont van mobiltelefon a fényképek nagyon sokat javítanak rajta, de egyébként totál hülye vagyok. A fényképekkel vissza tudok emlékezni arra, hogy mik azok a fontos dolgok.
– Mik azok?
– Állandóan munkákban gondolkodom. A munkákra emlékszem, és a munkához kapcsolódó társulatokra. Ebben az évben már volt több ilyen fontos dolog. Két év után végre nagy koncertünk volt Pici bácsival, múlt héten Dusánnal. Az, hogy az Amadinda megszűnt nagyon rossz, mert kétszer is voltunk velük koncertezni, egyszer egy szilveszteri koncerten a Zeneakadémián, egy másik alkalommal a Művészetek Palotájában. Ezek nagyon komoly élmények voltak. De van, hogy helyhez kötődik: Művészetek Palotájában volt két olyan koncertem, amihez annak idején nagy bátorság kellett, hogy megcsináljam. Most már nem csinálnám, mert semmi értelme nincs.
– Miért?
– Nem tudom. Nem szeretem ezeket az összefoglaló dolgokat. Amikor most Presser Gáborral kibéreltük három napra a Kongresszusi központot a „Darabjaim” című koncertre, a teljesség igénye nélkül válogattuk össze a dalokat. Nem az volt a lényeg, hogy magunkat ünnepeljük. Hanem ami éppen akkor jön. Egy igazi örömzenélés lett. Volt is sírdogálás rendesen.
– Nincs szükséged szabadidőre?
– Van szabadidőm. Tegnap például egész délután kint ültem a kertben és néztem magam elé, mert annyira fáradt voltam. Nekem a munka a szabadidőm, az, hogy csinálok valami újat és valami mást. Mindig másfajta koncertek vannak, színház van, meg szólóest, és az olyan jó, hogy ennyi mindent lehet csinálni.
– Májusban többször is felléptek a Sárik Péter Trióval, amelynek utolsó állomása a pilisborosjenői Szeláví! Fesztivál lesz. Mivel készültök a közönségnek?
– Van egy közös programunk, a „Jazzkívánságműsor magyarul”, amelyből három éve született az első. Előtte Sárik Péter kitalálta már angolul és megcsinálta Szőke Nikolettával és Micheller Myrtillel. Ez egy nagyon különleges produkció: megcsinál egy-egy számot a saját elképzelései szerint. Mintha saját magán átfolyatná a zenét. Ebből csinált egyet velem három éve, és annyira bejöttünk egymásnak, hogy most megcsináltuk a másodikat is. Ennek az anyagával megyünk most májusban több helyre is koncertezni. A Szeláví! Fesztiválon is tiszta magyar számok lesznek, olyanok, amelyeket mindenki ismer, és velünk együtt fogják ordítani. Az emberek imádnak csoportos dolgokban részt venni, imádják, ha ismerik a számokat, miközben fantasztikus jazz zenét és szólókat hallanak majd. Művészileg nagyon értékes dolog lesz ez.
– Milyen terveid vannak még a nyárra?
– Nem is tudom, annyira tele van. Sokat játszom majd Petiékkel (Sárik Péter-szerk.), megyünk a Vadak ura című musicallel több nagyon klassz helyre, mint a Fertőrákosi kőfejtő, ami biztos, hogy fantasztikus lesz. A ”Mennyit ér egy nő” című saját műsorommal is lesz több fellépés, ami egy másik zenei formáció. De nem szoktam nagyon tervezni, ami jön szembe azt vagy elfogadom-vagy nem. Fegyáék (Jávori Ferenc, zenész, zeneszerző-szerk.) is biztos hívnak, és a zsidó fesztiválon is lesz néhány fellépés. Itt egyébként egy nagyon érdekes felállás lesz, az egyik Horgas Eszterrel, akivel egy darab kapcsán találkozunk, de nagyon egymásba szerettünk, és öt-hat éve minden évben csinálunk egy közös koncertet. A másik pedig egy önálló koncert lesz Darvas Kristóffal a zsidó fesztivál keretein belül. Az lesz a címe, hogy „Fiatalság, bolondság”, mert azt találtam ki, hogy a saját fiatalkorunkból keresünk olyan zenéket, amiket átültetünk a zsidó zenei kultúra elemeivel ötvözve. Ez is nagyon izgalmas lesz.
– Ennyi év után mennyire koncertezik rutinból az ember?
– Semennyire. Ugyanúgy be vagyok tojva, mint régen, de úgy csinálok, mintha nem lennék. Nem lehet rutinból nyomni, mert óriási felelősséged van. Az emberek fogják a pénzüket és rá költik az aránylag drága jegyre, de várakozással vannak az ember felé. Nem lehet odamenni és azt mondani, hogy jaj, most ezt kirázom a kisujjamból. Ez egy lebukós szakma. Nekem van egy nagyon komoly szeizmográfom: a saját érzelmeim. Ha nem érzem úgy, hogy sírni kell, akkor baj van. Ezért is ez a világ legszerencsésebb szakmája, mert kiadhatom magamból az érzelmeket és a feszültséget.
