spot_imgspot_img
spot_img

„Ez egy túlélős valami, amit csak filmekben látunk”

-

Article Top Ad (AdSense)

Vámos Nóra és Rakonczay Gábor néhány hete tért vissza a harminc napos Eisberg Grönlandi Expedícióról. Előző interjúnkban elmesélték, hogyan készültek a közel 600 kilométeres átkelésre, hazaérkezésük után pedig arról beszélgettünk, milyen nehézségekkel kellett megküzdeniük, és hogyan bírták a monotonitást, amit a szikrázóan fehér hóban való harmincnapos menetelés jelentett.

– Pontosan megterveztetek mindent, rengeteget készültetek az expedícióra. Minden pont úgy történt, ahogy elterveztétek?

– VN: Nagyjából igen, bár sok változó tényező volt. Az időjárás sokkal hidegebb volt, mint a
megszokott. Fizikálisan teljesen felkészült voltam, nagyjából számítottam arra, hogy mi minden történhet, de élesben ennek háromszorosa volt.
– RG: Korábban egy nagy csapattal voltam Grönlandon, ez most nagyon más volt, mint egy tízfős csapatban végrehajtott expedíció. Nagyon sok cuccot kellett magunkkal vinni, és ez egy tízfős csapat esetén sokkal jobban eloszlik. Például benzinfőzőből egyet mindenképpen visz az ember, de kell még egy tartalékba, ha tönkre menne. Ez így van több dologgal is, amelyeket ugyanúgy viszel magaddal tíz főre, ahogy két főre is.

Összesen ez legalább 30 kiló súlytöbbletet jelentett.

Az szintén nehezítés volt, hogy egy tízfős csapat esetén mindig megy valaki elől. Ő az, aki kitapossa az utat, a mögötte haladóknak sokkal könnyebb már a terep. Tízfős csapatnál tíz szakaszból csak egyszer kell elöl menni. Nálunk ez legalább a fele volt, ráadásul egy két fős csapat esetében a másodiknak sincs túlságosan kitaposva az út. Nagyon nehézzé tette a menetelést, amikor besüllyedt a síléc, és a hó alatt akart menni. Ugyanez igaz a szembeszélre is. Ami viszont egy kisebb csapat előnye, hogy sokkal rugalmasabbak voltunk, ha kellett tovább tudtunk menni. Olyan is volt, hogy éjfélig. Egy nagy csapatban ezt nem lehet megcsinálni, mert ha valaki bedobja a törölközőt, az hátráltatja a többieket.

Grönland Expedíció
Fotó: Rakonczay Gábor/Vámos Nóra

– VN: Így, hogy ketten voltunk könnyen észrevettük a másikon, ha nem volt jó hangulatban. Az egész sokkal érzékenyebb, jobban rá tudtunk hangolódni a másikra.

– Hogyan tudtatok túllendülni a nehezebb időszakokon? Egyáltalán hogyan kell elképzelni ezeket a helyzeteket?
– RG: Nagyjából a tizedik nap körül adtuk fel, hogy pozitívan álljunk a következő naphoz. Eleinte mondtuk magunknak, hogy például holnap majd jobb lesz, ha nem lesz szél, de a tizedik napon már tudtuk, hogy egyik nap sem nem lesz könnyebb. Amikor az ember letolja az egész napi menetelést, aztán a sátorállítást, amely eltart akár másfél óráig is, mire bent vagy a pehelyhálózsákban, és még azt sem lehet mondani, hogy az alvás könnyű vagy pihentető lenne. Csak máshogy nehéz: a sátorban is irtó kényelmetlen és nagyon hideg van, közben azon izgulsz mikor jön be a medve. Tulajdonképpen az elejétől a végéig szuper nehéz volt.

grönland-expedíció
Fotó: Rakonczay Gábor/Vámos Nóra

– VN: De végül nézőpontot váltottunk. A környezeti és az időjárási viszonyok adottak voltak: egyik nap így fújt, másik nap úgy volt hideg… de erre számítottunk. Inkább az volt az érdekes, csapatként hogyan optimalizáljuk a napot. Többször átbeszéltük, kielemeztük, melyik nap mi volt a jó, mi az, amit jó, ha megtartunk. Például, ha nem tartottuk be, hogy 50-60 percenként együnk, nagyon érzékelhető volt, ahogyan kezdett kiürülni a szervezetünk, de az is, amikor volt energiája és mentünk volna tovább. Ezeket folyamatosan finomhangoltuk, ahogy azt is, hogy kinek milyen volt a kedve, mert az nagyon meghatározó, hogy tényleg jó kedvvel told végig az egészet. Még akkor is, ha brutális a környezet. Ha jobb kedved van, sokkal gyorsabban tudsz haladni.

– Hogyan tudtátok megoldani, hogy ilyen rendkívül zord körülmények között is jó kedvetek legyen?
– VN: Zenét raktunk be, vagy felvidítottuk a másikat. Gábor nagyon profi abban, hogy elérhető célt tűzzön ki, vagy ha módosítani kell, akkor a lehető legrugalmasabban változtassunk.

– RG:Azért is nevezik expedíciónak, mert nem egy előre lekottázott valamin megyünk végig, hanem reagálni kell a körülményekre, mint például az időjárás. Mindig igazodni kellett a helyzethez, hogy abból hozzuk ki a legtöbbet. A harminc napos átkelés úgy van tervezve, hogy a végét meg kell nyomni. Ez benne van, mert ekkorra már könnyebb a szán és lefelé kell menni. De az időjárás nem nagyon engedte. Volt, hogy egyik nap csak 18 kilométert mentünk, és már akkor tudtuk, hogy másnap majd 25-öt kell menni. A végére nem csak a rakományunk súlya volt kevesebb, hanem mi is elvesztettük a súlyunk 8-10%-át.

– Van olyan, amit legközelebb másként csinálnátok?
– VN: Az ennivalók közé beraknék olyanokat is, amiket nagyon szeretek. (nevet-szerk.) Mivel nekem ez volt az első és nem volt tapasztalatom, legközelebb már sokkal gyorsabban csinálnám. Mint a főzésnél: aki rutinos, az gyorsabban elkészíti az ételt és ha valami hiányzik, akkor tudja, hogy mivel helyettesítse. Ezekkel a tapasztalatokkal a hátam mögött már én is rutinosabban csinálnám végig, vagy nem történnének olyan sérülések, mint az elején, amikor a szervezetem egy hatalmas stresszben volt, mert annyira ideges voltam. Ez nagyon meglátszott a teljesítményemen.

– Mennyi idő volt mire hozzászoktál a körülményekhez és a terheléshez?
– VN: Tíz nap. Az elején nem fogtam fel a helyzetet, egy jó bulinak tűnt. De három-négy nap után, ha kihajtod magad, és csak nem túl ideális körülmények között tudsz aludni, miközben tudod, hogy az egészet még három hétig kell csinálni, és azon gondolkozol, hogyan fogod megoldani, hogy ne legyél a másik terhére, úgy még egy óra is nagyon nehéz. Akkor nagyon megzuhantam lelkileg, de testileg is. Végül a tizedik napon átfordult.

grönland-expedíció
Fotó: Rakonczay Gábor/Vámos Nóra

– Hogyan nézett ki egy napotok?
– RG: Eléggé időhöz voltunk kötve. Vannak alapszabályok, amelyeket be kell tartani: mennyit kellene aludni, mennyi legyen a szünet két szakasz között, amit evéssel töltünk stb. Ha ezeket betartod, az sokat segít, ha kicsúszol, akkor viszont érzékeled, hogy javítani kell. Ha holnap visszamennénk minden sokkal egyszerűbb lenne. Amikor először voltam itt, akkor én is végigküzdöttem és utána az Antarktiszon már minden centire működött. Ezek olyan dolgok, amivel nem találkozol a hétköznapokban és muszáj benne rutint szerezni. Úgy is van felépítve, hogy az elején könnyebb, és a végére meg tudod nyomni.

– Innen nézve nagyon egyhangúnak tűnik egy napotok: felkeltetek, mentetek, ettetek, megint mentetek, és így tovább. Mindezt a csupa-csupa fehérségben. Nem volt nagyon monoton?
– RG: Itteni nézőpontból monoton és hajmeresztően ingerszegény volt. Ha eltelik egy pár nap, lehiggad az ember és nem éri annyi információ, akkor azzal is elbírsz, ami ott van. Olyan, mint a falu és a város közötti különbség: hozzá kell csendesedni, és utána az ember örül a tájnak, ha süt a nap, vagy a mi esetünkben annak, ha jó távokat tud teljesíteni. Ezek nagy jelentőséggel bírtak, nem volt igény arra, hogy még valami vizuális ingert magamba töltsünk. Volt, hogy zenét hallgattunk, de a vége felé az is előfordult, hogy be sem kapcsoltuk, hanem fél napot végig gyalogoltunk úgy, hogy elég volt, ahogy fújt a szél vagy ropogott a hó. De ehhez hozzá kellett szokni, mindig el kell telnie egy kis időnek, mire működik.
– VN: Az is megtöri a monotonitást, hogy tele van kihívással.

– Melyik volt az expedíció legnehezebb része?
– RG: A mély hó. Amikor felértünk a plató tetejére és elkezdtünk lefelé menni az időjárás jelentésben négy szuper nap és szélcsend volt. Azt hittük csak menni kell majd. Aztán felkeltünk reggel és láttuk, hogy éjszaka rengeteg hó esett. Annyi, hogy alig tudtunk haladni. Iszonyú nehéz lett, a mély hóban sokat lassultunk, éreztem, hogy sokat megyek magas pulzustartományban. Egy napra húsz kilométert terveztünk, az harminc nap alatt nagyjából 560 kilométert jelentett. Az elején viszont csak 6-7 kilométereket tudtunk menni, mert nagyon brutális volt a terep, így a végén volt, hogy 38 kilométert is meg kellett tenni.

– A családotok mit szólt az expedícióhoz? Nem féltettek Titeket?
– RG: Mindenki nagyon büszke volt ránk. Részemről már megszokták, de úgy csináltuk, hogy minél több betekintést kapjanak, hogy ők is részesei lehessenek az egésznek, és lássák, hogy ez milyen érdekes. Végig nézték ahogyan hónapokon keresztül készültünk. Szépen lassan egyre több felszerelés érkezett, itt volt mind a nappaliban, és mindenkinek a fejében lassan felépült az egész, így egyáltalán nem volt sokkoló számukra, amikor eljött az indulás ideje.

Egyébként anyukám a legnagyobb drukkerem.

Volt, hogy megvarrt nekünk valamit, amit nem tudtunk megrendelni.
– VN: A srácok teljesen el voltak képedve, hogy ennyi csoki viszünk (nevet-szerk.) Szerintem ők nagyon máshogy állnak még hozzá, mint a felnőttek, nincs rossz tapasztalatuk, és teljesen friss nézőpontjuk van az életről. Azt láttam a szemükben, hogy milyen izgalmas helyekre jutunk el.

– Milyen hatással volt a kapcsolatotokra? Máshogy látjátok most egymást?
– VN: Mindig tudtam Gáborról, hogy egy igazi hős. Többször mondtam is neki, amikor a százkilós szánt húzta előttem. Ilyen helyzetben egy másik nézőpontból ismered meg a másikat, de azt tudtam, hogy Gábor mindent meg fog oldani.

grönland-expedíció
Fotó: Rakonczay Gábor/Vámos Nóra

– RG: Az ember az egyensúlyra törekszik, hogy minden biztonságos, kényelmes és egyszerű legyen. Egy ilyen expedíció kirángatja az embert a végletekbe. Találkozik azzal, hogy a másik micsoda hős, de azzal is, hogy mennyire sebezhetőek vagyunk, főleg a természetben. Ebből a két végletből tud magáról egy teljesebb képet alkotni, és amikor hazajön, akkor ez nagyon jó. Az első pár úton sokat tanultam magamról, aztán ebből kialakult egy rutin, egyáltalán hogyan működik ez.

Ilyenkor csak az a kérdés, ha eléd rak az élet egy új feladatot vagy kihívást, akkor bele tudsz-e állni, mint amikor az életért kellett küzdeni.

Szóval mindenképpen van egy érdekes tapasztalás, és ez két embernek oda-vissza egy pluszt ad, hogy akkor valami működött. Komplexebbé teszi a másikról alkotott képet és ismereteket. Ez szuper, bár nem egy párterápia. Vállvetve kell küzdeni és szó nélkül menni, mert az ember élete a tét. Cserébe viszont ad egy mélységet a kapcsolatnak. De nagyon más, mint a civil életben. Ez egy túlélős valami, amit csak filmekben látunk.

– Ezek után mennyire volt sokkoló hazatérni?
– VN: Nagyon, bár még arra se volt időnk, hogy sokkolódjunk. Hajnali háromkor leszállt a gépünk, hétkor már suliba vittük a gyerekeket, aztán nagybevásárlás, mert jött a hosszú hétvége. Közben mindenki gratulált, mi pedig próbáltuk kitalálni, hogy mit vásároljunk be a négy napra. Ráadásul itt hatalmas bőség van, ami nekünk harminc napig nem volt. Eszembe is jutott, hogy milyen egyszerűségben éltünk Grönlandon, és ez az egész most annyira bonyolult.

 

FRISS CIKKEINK

Lájkold Facebook-oldalunkat,
nehogy lemaradj a
legfrissebb bejegyzéseinkről!