spot_imgspot_img
spot_img

„Ténylegesen csak mi ketten leszünk meg a nagy semmi”

-

Article Top Ad (AdSense)

Rakonczay Gábor extrém sportoló, többszörös világrekorder, aki 2008-ban párosban, 2012-ben pedig egyedül evezte át az Atlanti-óceánt. 2018-ban átszelte Grönlandot, 2019-ben az Antarktiszt, majd az Antarktisz szélétől érte le a Déli sarkot. Idén április 27-én párjával, Vámos Nórával minden külső segítség és támogatás nélkül vágnak neki legújabb extrém kalandjuknak, a 600 km-es Grönland átkelésnek. Két nappal az expedíció kezdete előtt beszélgettünk velük…


– Két nap múlva már úton lesztek Koppenhága, majd Grönland nyugati oldala felé. Hogy vagytok most, két nappal az indulás előtt?
– RG: Ez már az izgalmas része. Már ott tartunk, hogy hallgatjuk a madarak csicsergését, de már tudjuk, hogy sokáig nem lesz részünk benne. Ilyenkor kicsit máshogy néz már az ember a környezetére… ugyanakkor nagyon várjuk, hogy menjünk. Összepakoltuk a 150 kilónyi felszerelésünket, amit magunkkal kell viszünk majd a repülőn.
– VN: Megszerveztük azt is, kivel hogyan tudunk majd kommunikálni, és hogyan tudnak majd elérni minket. Ez már tényleg az utolsó simítások ideje. Még egyszer végig nézzük, nehogy valami kimaradjon, bár nem sok esély van rá, mert már annyiszor átnéztük.

– Grönland nem éppen egy hétköznapi úti cél. Hogyan jött az expedíció gondolata?– RG: Az biztos. (nevet – szerk.) Szokták kérdezni, hol szoktunk nyaralni, de hagyományos értelemben vett nyaralásra nem igazán szoktunk menni. Egy ilyen expedíciónak is van egy kikapcsolódás része, még ha elég megterhelő is. Soha nem kellett azon agyalni, hogy mi legyen a következő úti cél. Ez inkább egy folyamat volt. Amikor az ember éppen benne van egy hosszabb projektben, akkor már gondolkozik azon, hogy mi lehet a következő szint. Így már ez a grönlandi expedíció is adta magát, és amikor majd hazajövünk, és úgy érezzük, hogy jól ment, már valószínűleg tudni fogjuk, hogy mi lesz a következő.

– Mi jöhet még?
– RG: A bolygó egy brutálisan nagy felület, és ha ilyesmit akar csinálni az ember, akkor megtalálja az úticélokat. Az ember mindig azt nézi, hogy mi az, ami fontos neki és amivel lépegetni tud felfelé. Egyik útból következik a másik. Én ezt mindig úgy képzelem el, mint egy utat, amin tudod, hogy hol tartasz: ez volt a hatos vagy a nyolcas szint, és talán lesz egy húszas. De nem az a fontos, hogy megszerezzük ezeket a „kitűzőket”, hanem az, hogy haladjunk előre.

– Van bakancslistátok?
– VN: Valójában nincs bakancslistám, de sok hasonló dolog van, amit mindketten szeretünk csinálni. Mindig jön egy gondolat, és folyamatosan inspirál valami. Ami nagyon vonz és érdekel, az a sivatag. Nagyon izgalmas lehet. De soha nem a helyszín a lényeg, hanem az együtt töltött idő, hogy végig csináljuk és tanuljunk belőle valamit.

Maga a kaland és az élmény számít.

– RG: Igen, ez a klasszikus válasz: inkább az út, mint a cél. Eléggé célorientált vagyok, de az ember nem azért megy, hogy elmondhassa, megcsináltam, vagy megnézzen valamit. Az egész produktum nagyon fontos a szervezéstől az ott eltöltött időn keresztül a hazaérkezésig. Átlépni az Északi sarkkört csak egy pillanat, amire sokat kell készülni, és éppen ezért az út maga a fontos. Túl nagy ára van ahhoz, hogy egy-egy eredményért menjünk.

– Azt gondolom, hatalmas elszántság kell egy ilyen vállalkozáshoz, és csak akkor tud az ember ennyire elszántan csinálni valamit, ha azzal egy álmát váltja valóra. Ilyesmiről álmodoztatok gyerekkorotokban vagy ezek az extrém álmok később alakultak?
– RG: Nálam abszolút a gyerekkorból jött. Már tizenévesen ezzel volt tele a fejem. A világ végére akartam elmenni, folyamatosan azt vártam, hogy mikor kelhetek át az óceánon, és mikor mehetek a Déli-sarkra. Mindig újra és újra előjött. Már ekkor arról álmodoztam, hogy eljussak olyan helyekre, ahová kevesen jutnak el, mint a Déli-sark, ahol muszáj jól cselekedni, mert életed múlik rajta.

Ezek belém voltak kódolva, csak hozzá kellett nőni, és meg kellett teremteni a körülményeket.

Aztán az egyetemi évek alatt éreztem, hogy most már felnőttem, és ha ezeket meg akarom csinálni, akkor el kell indulnom. Amikor valaki ilyen extrém expedíciókban vesz részt, akkor az első kaland után két út van: egyik azt mondja soha többet, míg a másik épp ellenkezőleg, soha nem fogja abbahagyni. Nekem az első út után egyértelmű volt, hogy erre teszem fel az életem.
– VN: Nekem mindig egy hajtóerőm volt, hogy valami különlegeset csináljak. Ez mindig bennem volt, kerestem hozzá a platformokat, hogy akár a művészeten keresztül, akár máshogy ki tudjam hozni magamból. Szerettem volna érdekes dolgokat odatenni mások elé, akár ezáltal inspirálni másokat. De olyan gondolatom soha nem volt, hogy Grönlandra szeretnék menni.

– Mi volt a legextrémebb kalandod?
– VN: Az ország átfutás, ami egy évvel ezelőtt csináltunk meg. Klasszikus volt a képlet: szerettünk volna csinálni valamit, de egy nyaralás vagy kirándulás nem jött szóba. Gábor már néhány évvel ezelőtt átfutotta Magyarországot, és ez adta az ötletet.
– RG: Hatalmas élmény volt átfutni a többszáz településen, egyben látni a tájegységeket, és nagyon jó kihívás volt. Ezért kitaláltuk, hogy megcsináljuk. Eldöntöttük, hogy 700 kilométer legyen, és kitűztünk magunknak egy hétnapos határidőt, így naponta 100-120 kilométert kellett haladnunk.
– VN: Rettenetes időjárást fogtunk ki, de nagyon sok embert tudtunk megszólítani, sokan jöttek ki a falvakból és a városokból szurkolni nekünk. Nagyon jól működött minden, még a rossz időjárás ellenére is. Úgyhogy ez tovább lendítette a dolgokat, és egyszerre minden világossá és logikussá vált.

– Már nem is volt kérdés, hogy ezután jöhet a Grönland átkelés?
– RG: Dolgoztam már csapatban, hajóztam át óceánon, átszeltem a sarkvidéket, sok embert felkészítettem különböző expedíciókra, és sokakat le is beszéltem. Már látom, hogy mi az, ami egy ilyen extrém helyzetben működik. Például, ha elmegyünk pár emberrel a Pilisbe egy százkilométeres túrára, akkor tökéletesen meg lehet mondani, hogy kivel működne egy nagyobb expedíció. A mintázatok alapján, amivel az egyén küzd egy ilyen „rövid” túrán, meg lehet mondani, hogy melyek lennének a veszélyfaktorok (pl: ingerszegény környezet, fáradtság stb.), és ugyanazzal kellene számolni Grönlandon is.

Fontos, hogy ezeket tudjuk magunkról és a csapattagokról, és amikor ott vagyunk abban az adott helyzetben, akkor felismerjük, hogy ez ugyanaz, amit korábban már átéltem. És már túl is lehet lendülni rajta. Normál körülmények között azt is lehet tudni, kinek mi az erőssége. Ezeket szépen össze lehet szedni, és amikor ott vagyunk, tudjuk hogyan tudjuk megoldani, mert már kicsiben megoldottuk.

Rakonczay Gábor-Grönland
Fotó: Rakonczay Gábor

– Egyébként kinek mi az erőssége?
– VN: Gábor gyorsan reagál, ami nagyon fontos olyan helyzetekben, amikor nem lehet késlekedni. Másik erőssége a higgadtság. Akkor se stresszel, ha nagy a baj, mindig nyugodt tud maradni. Így van egy bizonyosságom, hogy meg tud oldani mindent, mert ilyen a gondolkodása. Olyan lehetetlen dolgokból is ki tud hozni megoldást, amire nem is gondolna az ember. Mindkettőnkben közös, hogy azt szeretnénk, ha történne velünk valami próbára tétel, amiben az ember tud teljesíteni.

– RG: Legutóbb volt egy 220 kilométeres futásom a Balaton körül, amit pont a születésnapomra, január 28-ára időzítettünk, és amin Nóra kísért engem kerékpárral. Nagyon hideg volt, kikaptunk egy 80 km/órás szelet, ami nagyon nem volt ideális egy 220 kilométeres futáshoz. Nóránál volt minden frissítés, tele volt pakolva a kerékpár. Az autót Balatonfüreden hagytuk. Aztán egyszer csak arra gondoltam, hogy ha ennyire nem megy ez most, akkor lehet, hogy nem kellene erőltetni, és lehet, hogy autós segítséget kellene hívni vagy Nóra menjen vissza a kocsihoz és azzal kísérjen tovább. De ő nem állt bele, hanem kitartott az elhatározása mellett.

Ez nagyon fontos. Hiába volt egy kényelmetlen szituációban, nem beszélte le magát. Pedig sok minden előjöhetett volna, és ilyen helyzetben sokan kiszállnak. Aki viszont más típus, az tovább megy, mert van egy olyan része, amibe bele tud kapaszkodni, és utána már használni tudja ezeket az erőforrásokat, és átmegy az adott problémán. Ebből lehet aztán ilyen extrém expedíciókat csinálni, mint a Grönland átkelés. Persze a megfelelő szakmai és fizikai felkészülés mellett.

– Mi vonz benneteket a jéggel teli fagyos világban?
– RG: Nem a hideg, mert az nagyon nem komfortos dolog. (nevet-szerk.). Inkább maga az időtlenség. Ez egy tiszta és érintetlen táj. Az a hó és jég, amit felolvasztunk és felmelegítünk, és a reggeli kávénk alapanyaga, az évmilliók óta ott van. Ahová lépsz, lehet, hogy oda még ember nem lépett. Ez felfoghatatlan. Itt nincs olyan, hogy kitaposták előtted az utat, hanem belecsöppensz az időtlenségbe. A sarkvidék nagyon nyers, nagyon erős és nagyon komoly. Ha vihar van, akkor tényleg megfagysz. Van benne egyfajta brutalitás. Itt nem bonyolult az élet, de nem lehet hibázni. Ezek nagyon egyszerű és nagyon őszinte dolgok: vizet kell készíteni, fel kell állítani a sátrat, vigyázni kell egymásra, meg kell őrizni a jókedvünket. A civilizációban is ezt keressük, csak ott annyi minden történik, hogy észre sem vesszük a másikat. De a sarkvidéken, extrém körülmények között ez sokkal fontosabbá válik.

– Gábor, korábban voltál már az Antarktiszon is, és Grönlandon is. Miben mások a körülmények Grönlandon?
– RG: Az Antarktisz nyilván menőbb. Ha azt mondom, megyünk Grönlandra, akkor kevesen tudják, hogy ez a Föld legnagyobb szigete, és ritka, hogy átkel rajta valaki. A Déli-sarkról sem tudunk sokat, maximum, hogy a bolygó legalja, de mégis jobb a pr-ja. És ez hat arra is, aki ott van. Az Antarktiszra szuperbonyolult és iszonyú költséges eljutni. Kevés embernek adatik meg, hogy az életben egyszer eljusson oda.

Grönland logisztikailag könnyebb, de élmény faktorban és látnivalókban izgalmasabb.

Tudásilag és technikailag is bonyolultabb. Nincs olyan igazán hideg sem, mint az Antarktiszon, ahol stabilan -30 fok van. A Déli-sarkon száraz hideg van, nincs víz a levegőben. Éjszaka nem megy le a nap, ezért amikor alszol a sátor úgy működik, mint egy hőcsapda, és „csak” -5 fok van benne.
Grönlandon ezzel szemben lemegy a nap, ezért a sátorban brutálisan hideg tud lenni. Ráadásul nem száraz hideg, hanem ott mindig minden vizes, még a hálózsákod külseje is jeges lesz reggelre.

Rakonczay Gábor-Grönland
Fotó: Rakonczay Gábor

– Milyen nehézségekre kell számítani egy ilyen extrém expedíció során, és hogyan tudtok ezekre készülni?
– RG: Lesz olyan terület, ahol sok jéghasadék van, és technikailag biztosítani kell majd a másikat. Harminc napos út lesz, úgyhogy biztos lesz rossz idő, amikor 100 kilométeres szél fúj majd, és amikor a sátrat jól kell majd elhelyezni és védeni kell hófallal. Elképzelhető, hogy lesz fagyási sérülés, ezt fel kell ismernünk és kezelni kell. Biztos, hogy veszíteni fogunk a súlyunkból, és az kikezdi az embert, ha látja a másikon a fogyást. Lesz olyan rész, ahol lassabban tudunk majd haladni, mert erős szembeszél lesz. Ilyen körülményekben bőven lesz részünk. Ezzel arányosan azonban, közben és a végén is megkapjuk azt az örömfaktort, amit az egész út nyújtani fog. Ha nagyon egyszerű lenne, akkor nem is lenne akkora hatása.

– Milyen lelki szakaszai vannak egy ilyen küldetésnek?
– RG: Van egy struktúrája. Az eleje nagyon izgalmas, ugyanakkor az ember nagyon óvatos. Aztán haladni akarsz, majd elveszíted az idő és térérzéket, amitől teljesen fel lehet borulni. Ezután elkezded visszaszámolni a napokat, és az megint visszahoz a jelenbe. Persze az időjárás mindent felülírhat, és jöhet közbe nehezebb helyzet is, de előre meg lehet rajzolni, hogy min fog átmenni az ember. Reggel ahogy csipog az óra kelni kell, de nincs idő még percekig nyújtózkodni, menni kell, tartani a tervet. Ha időt veszítünk, akkor előbb-utóbb napokat kellene behoznunk. Ez látszólag még bele is férhet, de ha minden etap csak 100 méterrel kevesebbet teszel meg, akkor az akár két nappal is több lehet a végén… és az élelem előbb-utóbb elfogy.
– VN: A harminc nap egy rendes biztonsági számolással kalkulált átkelő idő Grönlandon. De ehhez terv szerint kell haladni…

– Nem féltek a monotonitástól, hogy minden nap egyforma lesz?
– RG: Néha azt gondolom, hogy a normál és civil életünk is így telik. Minden egy ugyanolyan rendszer szerint érkezik, és én már gyerekkoromban lázadtam ezek ellen: a délutáni alvás, tanulás, fogmosás, lefekvés, aztán másnap újra az egész. Kikészültem ettől és mindig vártam, hogy felnőttként majd ezeket én szabom meg magamnak. Szóval ez a ciklikusság megvan a mindennapjainkban is, de mivel mindenki így él és ezt csinálja, ezért ez elfogadott. Odakint ketten csináljuk majd, és az lesz az elfogadott. Az biztos, hogy kell hozzá egyfajta monotóniatűrés. Itt is kialakul majd egy napi rutin, és a ciklikussággal kialakulnak majd a kapaszkodók is.

Az étkezés nem lesz egy gasztronómiai csoda, de óránként mégis tankolnunk kell majd a szervezetünket.

Ahogy egy autó sem tud menni üzemanyag nélkül, nekünk is rendszeresen etetni kell magunkat, hogy tovább tudjunk menni. Amúgy meg ennek a monotonitásnak van egy olyan része is, hogy az ember agya lehiggad. Eltelik pár nap, nem jön annyi vizuális élmény, nem találkozunk annyi emberrel… Az ember ilyenkor kisebb fordulatszámmal fogyasztja az ingereket és elég lesz az, ami ott van kint. Átértékelődik az élet…Ezután viszont nagyon sokkoló hazajönni. Egy hónapig nagyjából 2,1-3,4 km/órás sebességgel haladunk majd, majd hazajövünk, beülünk az autóba, amivel, ha normál sebességgel is megyünk, ijesztő lesz.

Ezen a linken Te is nyomon követheted Nóra és Gábor pozícióját, a social felületeken keresztül pedig mindennapjaikat és grönlandi kalandjaikba is bepillanthatsz.

Kategória:
 

FRISS CIKKEINK

Lájkold Facebook-oldalunkat,
nehogy lemaradj a
legfrissebb bejegyzéseinkről!