Egy fotográfusnő mutatta meg a világnak az 56-os forradalom áldozatait

Ata Kandó magyar fotósnő 1956-ban már régóta Hollandiában élt. épp egy családi nyaralásból értek haza, amikor értesült a Magyarországon zajló forradalomról.

Végighívta az ismerőseit, hogy ki tart vele a helyszínre. Végül a holland Violette Cornelius fotográfusnővel együtt elindultak és két héten át fotózták a forradalom leverése után az osztrák-magyar határ túloldalára érkezett menekülőket. A felvételek a Vörös könyv – később az Édes hazám, isten veled – címmel jelent meg. Gyors munkával, összefogással már 1956 karácsonyára megjelentették az itt készült fotóriportjaikat tartalmazó albumot. A kötet teljes bevételét – félmillió holland forintot – átadták a hontalanná vált menekülteknek.

A két fényképész mellett a tördelő és a nyomda is ingyen dolgozott, az emberek pedig szolidaritásuk jeleként megvásárolták a kötetet. A kötetben egyetlen szöveges rész található: a Rákóczi korából származó a Gyönge violának letörött az ága című népdal fordítása több nyelven.

„Éjjel-nappal talpon voltam, úgy éltem mint a menekültek. a lábamon a cipő két hétig nem száradt meg és csak a magammal vitt pálinka mentett meg a fagyhaláltól.

Több száz felvételt készítettem, folyamatosan küldtem őket a nyomdába. A legdrámaibb találkozásom Sárika volt, akinek a szülei menekülés közben meghaltak, ő pedig sohasem nézett a lába elé, csak az égre, és azt mondogatta megállás nélkül: Mindjárt jön anyu és hoz nekem egy babát.” Ez a könyv magyarul csak 43 évvel később, 1999-ben jelenhetett meg.

Ata Kandó 1913-ban született Görög Etelka néven Görög Imre és G. Beke Margit műfordítók gyerekeként. Szokatlan neve a gyerekszáj eredménye: nem tudta kimondani az Etelkát, így megmaradt Atának. Ez a név került a kislányról szóló könyv címébe is, melyet az édesanya vetett papírra a kicsi első éveiről. Az 1915-ben megjelent Ata történetével tehát bekerült az irodalomba.

Élete a továbbiakban is regényes fordulatokban gazdag volt.

A Bortnyik-iskolában tanult rajzot, itt találkozott első férjével, Kandó Gyulával (Kandó Kálmán unokaöcsével). Egy véletlennek köszönhetően talált rá a fotózásra. Egyes legendák szerint maga Robert Capa ajándékozta meg az első fényképezőgépével. A valóság ennél egy picit prózaibb: Kandóval közösen megnyertek egy plakátpályázatot Barcelonában, a díj pedig egy fényképezőgép volt. Ettől kezdve Ata az élete végéig fotós maradt. Technikailag is nagyszerű szakember volt. Nem autodidakta módon képezte magát: az 1920-30-as évek legkomolyabb magyar szakembereinél, például Pécsi Józsefnél tanult és vizsgázott.

Sokszor emlegetett mondása szerint: bárhol járt a világban, mindig egy kicsit haszontalannak érezte magát, ha nem fotózott.

1932-ben Kandó Gyulával Párizsba költöztek és egy fényképésznél dolgoztak, de a szűkös körülmények miatt 1936-ban visszajöttek Magyarországra. 1939-ben ismét a francia fővárosba költöztek, azonban a háború és a német megszállás után, 1940-ben kitoloncolták őket. Ata a II. világháború kitöréséig szabadúszóként dolgozott itthon, elsősorban gyermekfényképészként. Magyarországon születtek gyermekei, fia Tamás és ikerlányai, Júlia és Magda. A család 1947-ben visszament Párizsba, ekkor valóban segített rajtuk Robert Capa.

Ata munka közben filmet cserélt, és amikor lerakta maga mellé a fényképezőgépét, ellopták.

Ezt megtudta Capa, elhívta magához, és megkérdezte, hogy tényleg ez történt-e. „Hogy fogod így eltartani a gyerekeidet?” – kérdezte. Ezután adott neki egy Rolleiflexet, és beszervezte a Magnum ügynökséghez laborálni.

Válása után a Magnumnál ismerkedett meg második férjével, a neves fotóssal, Ed van der Elsken-nel. Ata három gyermekével 1954-ben Hollandiába költözött. 1961-től tanított az utrechti grafikai főiskolán (School of Graphic Arts in Utrecht). Számos szaklapban, folyóiratban, évkönyvben közölték fotóit, írásait. Magyar lapok, könyvek is rendszeresen jelentettek meg tőle képeket, cikkeket.

A menekülőkről készített képei mellett legismertebb munkája a saját gyerekeiről készített fényképei. 1957-ben jelent meg Álom az erdőben (Droom in het woud , Dream in the forest) című albuma, melyben mintha a három gyermek képzeletében élő mesevilág kivetülését sikerült volna megörökítenie a fotókon.

“Szabad ember volt. Soha nem várt arra, hogy történjenek a dolgok”

– jellemezte az alkotót a gyermekfotóiból a Deák 17 Galériában rendezett kiállítás társkurátora, Somogyi-Rohonczy Zsófia.

Ata Kandó felvétele a dél-amerikai indiánokról

A hetvenes években Barbara Bradley-vel és egy Volkswagen Bogárral nekivágtak a dél-amerikai dzsungelnek, hogy bemutassák az őslakosok életét. Az ott tapasztaltak hatására létrehozott egy alapítványt az indiánok megsegítésére.

2017-ben az akkor a világ legidősebb fotográfusának számító Atát a kedvenc felvételéről kérdezte a The Guardian és a világhírű fotós a menekült családot ábrázoló képet választotta.

They had the look of people who had landed into nothing’ … Hungarian refugees at the Austrian border in 1956. Photograph: Ata Kandó/Nederlands Fotomuse/Ata Kandó / Nederlands Fotomuse

Ezt a felvételt egy eisenstadti menekülttáborban készítettem 1956 októberében” – idézte fel az újságíró kérdésére a fotó történetét. “A fényképen egy magyar cigány család látható: anya, apa és egy hét-nyolc év körüli kisfiú. A gyereké a hegedű. Egy ismert magyar dalt játszott rajta:

Gyönge violának letörött az ága,
Az bánatomnak nincs vígasztalása.
Suhog a szél Késmárk felett,
Édes hazám, Isten veled!

Magyarországról menekültek az orosz hadsereg elől a forradalom leverése utáni diszkrimináció miatt. A cigányokat mindig sok támadás érte Magyarországon és a szovjet uralom alatt se volt ez másképp. Ha nem menekülnek, kivégzik őket. Természetesen senki sem hagyhatta el az országot, de sokaknak sikerült átszöknie Ausztriába és meghúzni magukat a Vöröskereszt táboraiban vagy iskolákban. Az arcukon azoknak az embereknek a tekintete, akik a semmibe érkeztek. Később ez a kifejezés megváltozott, amikor bevándorlókká váltak, pedig akaratuk ellenére kényszerültek elhagyni a hazájukat.

Ata Kandó felvétele a menekültekről
Azoknak az embereknek, különösen a gyerekeknek a sorsát akartam megmutatni, akik nagyobb szabadságért harcoltak a kommunista Magyarországon.

Közel éreztem magam azokhoz az emberekhez, akik elvesztették az országukat, mivel magam is menekült voltam. A férjemmel együtt részt vettünk a kommunista ellenállásban a II. világháború alatt. Amikor azonban az oroszok bevonultak, nem értettünk egyet az elképzeléseikkel. Egyetértek azzal, amit egyesek a nácikról mondtak: Cseberből vederbe kerültünk.”