Ata Kandó magyar fotósnő 1956-ban már régóta Hollandiában élt. épp egy családi nyaralásból értek haza, amikor értesült a Magyarországon zajló forradalomról.
Végighívta az ismerőseit, hogy ki tart vele a helyszínre. Végül a holland Violette Cornelius fotográfusnővel együtt elindultak és két héten át fotózták a forradalom leverése után az osztrák-magyar határ túloldalára érkezett menekülőket. A felvételek a Vörös könyv – később az Édes hazám, isten veled – címmel jelent meg. Gyors munkával, összefogással már 1956 karácsonyára megjelentették az itt készült fotóriportjaikat tartalmazó albumot. A kötet teljes bevételét – félmillió holland forintot – átadták a hontalanná vált menekülteknek.
Ata Kandó felvétele
A két fényképész mellett a tördelő és a nyomda is ingyen dolgozott, az emberek pedig szolidaritásuk jeleként megvásárolták a kötetet. A kötetben egyetlen szöveges rész található: a Rákóczi korából származó a Gyönge violának letörött az ága című népdal fordítása több nyelven.
„Éjjel-nappal talpon voltam, úgy éltem mint a menekültek. a lábamon a cipő két hétig nem száradt meg és csak a magammal vitt pálinka mentett meg a fagyhaláltól.
Több száz felvételt készítettem, folyamatosan küldtem őket a nyomdába. A legdrámaibb találkozásom Sárika volt, akinek a szülei menekülés közben meghaltak, ő pedig sohasem nézett a lába elé, csak az égre, és azt mondogatta megállás nélkül: Mindjárt jön anyu és hoz nekem egy babát.” Ez a könyv magyarul csak 43 évvel később, 1999-ben jelenhetett meg.
Ata Kandó felvétele
Ata Kandó 1913-ban született Görög Etelka néven Görög Imre és G. Beke Margit műfordítók gyerekeként. Szokatlan neve a gyerekszáj eredménye: nem tudta kimondani az Etelkát, így megmaradt Atának. Ez a név került a kislányról szóló könyv címébe is, melyet az édesanya vetett papírra a kicsi első éveiről. Az 1915-ben megjelent Ata történetével tehát bekerült az irodalomba.
Élete a továbbiakban is regényes fordulatokban gazdag volt.
A Bortnyik-iskolában tanult rajzot, itt találkozott első férjével, Kandó Gyulával (Kandó Kálmán unokaöcsével). Egy véletlennek köszönhetően talált rá a fotózásra. Egyes legendák szerint maga Robert Capa ajándékozta meg az első fényképezőgépével. A valóság ennél egy picit prózaibb: Kandóval közösen megnyertek egy plakátpályázatot Barcelonában, a díj pedig egy fényképezőgép volt. Ettől kezdve Ata az élete végéig fotós maradt. Technikailag is nagyszerű szakember volt. Nem autodidakta módon képezte magát: az 1920-30-as évek legkomolyabb magyar szakembereinél, például Pécsi Józsefnél tanult és vizsgázott.
Sokszor emlegetett mondása szerint: bárhol járt a világban, mindig egy kicsit haszontalannak érezte magát, ha nem fotózott.
Ata Kandó felvétele
1932-ben Kandó Gyulával Párizsba költöztek és egy fényképésznél dolgoztak, de a szűkös körülmények miatt 1936-ban visszajöttek Magyarországra. 1939-ben ismét a francia fővárosba költöztek, azonban a háború és a német megszállás után, 1940-ben kitoloncolták őket. Ata a II. világháború kitöréséig szabadúszóként dolgozott itthon, elsősorban gyermekfényképészként. Magyarországon születtek gyermekei, fia Tamás és ikerlányai, Júlia és Magda. A család 1947-ben visszament Párizsba, ekkor valóban segített rajtuk Robert Capa.
Ata munka közben filmet cserélt, és amikor lerakta maga mellé a fényképezőgépét, ellopták.
Ezt megtudta Capa, elhívta magához, és megkérdezte, hogy tényleg ez történt-e. „Hogy fogod így eltartani a gyerekeidet?” – kérdezte. Ezután adott neki egy Rolleiflexet, és beszervezte a Magnum ügynökséghez laborálni.
Válása után a Magnumnál ismerkedett meg második férjével, a neves fotóssal, Ed van der Elsken-nel. Ata három gyermekével 1954-ben Hollandiába költözött. 1961-től tanított az utrechti grafikai főiskolán (School of Graphic Arts in Utrecht). Számos szaklapban, folyóiratban, évkönyvben közölték fotóit, írásait. Magyar lapok, könyvek is rendszeresen jelentettek meg tőle képeket, cikkeket.
Ata Kandó felvétele a lányáról
A menekülőkről készített képei mellett legismertebb munkája a saját gyerekeiről készített fényképei. 1957-ben jelent meg Álom az erdőben (Droom in het woud , Dream in the forest) című albuma, melyben mintha a három gyermek képzeletében élő mesevilág kivetülését sikerült volna megörökítenie a fotókon.
„Szabad ember volt. Soha nem várt arra, hogy történjenek a dolgok”
– jellemezte az alkotót a gyermekfotóiból a Deák 17 Galériában rendezett kiállítás társkurátora, Somogyi-Rohonczy Zsófia.
Ata Kandó felvétele a dél-amerikai indiánokról
A hetvenes években Barbara Bradley-vel és egy Volkswagen Bogárral nekivágtak a dél-amerikai dzsungelnek, hogy bemutassák az őslakosok életét. Az ott tapasztaltak hatására létrehozott egy alapítványt az indiánok megsegítésére.
2017-ben az akkor a világ legidősebb fotográfusának számító Atát a kedvenc felvételéről kérdezte a The Guardian és a világhírű fotós a menekült családot ábrázoló képet választotta.
They had the look of people who had landed into nothing’ … Hungarian refugees at the Austrian border in 1956. Photograph: Ata Kandó/Nederlands Fotomuse/Ata Kandó / Nederlands Fotomuse
Ezt a felvételt egy eisenstadti menekülttáborban készítettem 1956 októberében” – idézte fel az újságíró kérdésére a fotó történetét. „A fényképen egy magyar cigány család látható: anya, apa és egy hét-nyolc év körüli kisfiú. A gyereké a hegedű. Egy ismert magyar dalt játszott rajta:
Gyönge violának letörött az ága,
Az bánatomnak nincs vígasztalása.
Suhog a szél Késmárk felett,
Édes hazám, Isten veled!
Magyarországról menekültek az orosz hadsereg elől a forradalom leverése utáni diszkrimináció miatt. A cigányokat mindig sok támadás érte Magyarországon és a szovjet uralom alatt se volt ez másképp. Ha nem menekülnek, kivégzik őket. Természetesen senki sem hagyhatta el az országot, de sokaknak sikerült átszöknie Ausztriába és meghúzni magukat a Vöröskereszt táboraiban vagy iskolákban. Az arcukon azoknak az embereknek a tekintete, akik a semmibe érkeztek. Később ez a kifejezés megváltozott, amikor bevándorlókká váltak, pedig akaratuk ellenére kényszerültek elhagyni a hazájukat.
Ata Kandó felvétele a menekültekről
Azoknak az embereknek, különösen a gyerekeknek a sorsát akartam megmutatni, akik nagyobb szabadságért harcoltak a kommunista Magyarországon.
Közel éreztem magam azokhoz az emberekhez, akik elvesztették az országukat, mivel magam is menekült voltam. A férjemmel együtt részt vettünk a kommunista ellenállásban a II. világháború alatt. Amikor azonban az oroszok bevonultak, nem értettünk egyet az elképzeléseikkel. Egyetértek azzal, amit egyesek a nácikról mondtak: Cseberből vederbe kerültünk.”
A 2017-ben, 104. születésnapja előtt elhunyt fotográfus életet élet, tehetségét Párizsban és Hollandiában is elismerték.
