Tele van életkedvvel és az elveiért képes szembe szállni az egész világgal. Saját elmondása szerint nem könnyű őt elviselni, mégis mindenki szereti. A színpadon sokszor megnevettet, miközben szerepeinek nagyon komoly üzenetük van. Balázs Andrea színművésszel beszélgettünk.
Amikor Balázs Andival megbeszéljük az interjú időpontját, tudom, hogy nem lesz sok ideje. A beszélgetés előtt egy podcast felvételre megy, utána rohannia kell tovább a színházba. Így összekötve a kellemeset a hasznossal ebédidőben találkozunk egy belvárosi étteremben. Valamivel előbb érkezem, de Andi már ott vár. Ragyogó lila ruhájában mosolyogva üdvözöl, olyan, mintha egy rég nem látott barátnőmmel találkoznék.
– Sok mindent töltesz bele egy napba…
– Ha huszonhat óra lenne egy nap, sokszor az se lenne elég. Van, hogy észre sem veszem, úgy elmegy egy nap. De azért negyven felett már megtanultam, hogy magamnak is lopjak időt, és meg kell húznom bizonyos határokat. Ha azt gondoljuk, hogy huszonnégy óra alatt a világon mindent elintézünk, az könnyen az egészség, a magánélet és a barátok rovására mehet.
– Hogyan szelektálsz, hogy mire mondjál nemet?
– Ha szerepekről van szó, akkor először megnézem, milyen a feladat, de nagyon fontos a rendező és a kollégák személye is, illetve a színház, ahová felkértek. Az elmúlt huszonegy évben sok esetben volt olyan, hogy nagyon tetszett egy darab, viszont a rendező természete nem állt közel a szívemhez. Ennek ellenére bevállaltam, mert a szerep megért annyit, hogy megtanuljam és magamévá tegyem. Az idő előrehaladtával azonban egyre többször tudok nemet mondani. Például amikor egyszer csak azt veszem észre, hogy a társas kapcsolataim kicsúsznak a kezeim közül, például nem tudok elmenni a szerelmemmel nyaralni, mert nincs rá idő, vagy nem tudom este megfogni a kezét, mert nem vagyok otthon. Rájöttem, hogy néha bizony azt kell mondani, hogy nem.
– Nem mindig könnyű nemet mondani…
– Gáborral huszonegy éve élünk együtt, és ezalatt az idő alatt nagyon sok mindent megtanított nekem. Az egyik legfontosabb a sebtapasz típusú feladatmegoldás. A tavalyi évadban elmentem például egy olvasópróbára és kiderült, hogy a darab nem annyira jó, mint ahogyan az elején gondoltam. Ilyenkor ott kell hagyni még az elején. Nem kell áltatni egymást. Ha húzom az időt, az olyan, mint amikor lassan húzom le a sebtapaszt: tépem, húzom, és az nagyon rossz. Gábor ilyenkor mindig szól: „Sebtapasz! Tépd le! Iszonyúan fog fájni, és sajogni fog utána, de hamarabb begyógyul a helye, mint ha lassan szedegeted lefelé.” Azóta ebben hiszek és így nem hozok senkit kellemetlen helyzetbe. Drága Karinthy Márton tanár úr mondta mindig, akinek a szárnyai alatt nevelkedtem, hogy „Ebbe már belekeveredtetek. Vagy nem kellett volna elvállalni, vagy vissza kellett volna adni a rendelkező próba napján. De már itt vagytok, úgyhogy sok szerencsét.”
– Egyszer azt írtad az egyik közösségi oldaladon, hogy nem könnyű téged elviselni. Miért gondolod, hogy nehéz veled?
– Ebbe az életvitelbe, amit élek nehéz beleilleszteni egy párkapcsolatot. De mivel Gábor huszonegy éve velem együtt kezdte az egészet, beleszokott. Ezt más nem tudná tolerálni. A másik, hogy maximalista vagyok, és a színészi egoizmusom következtében az akaratomat sokszor nem megfelelően közvetítem. Ha valamit nagyon szeretnék, akkor nem létezik olyan, hogy ne működjék. Ha valaki felhív, hogy lerobbant az autópálya szélén, akkor húsz perc múlva ott vagyok én, ott van az autómentő, már telefonáltam a munkahelyére, hívtam az anyukáját. Abban a pillanatban, ha van egy helyzet, azonnal bekapcsolok. És azért nehéz velem, mert mindent így akarok megoldani.
– Nem vagy egy kicsit maximalista?
– Dehogynem. Főleg a pályám elején, amikor mindent nagyon jól akartam csinálni. Én akartam a legjobb lenni mindenben és azt akartam, hogy mindig mindenki szeressen. Nagyon perfekcionista vagyok. Ha nem úgy van valami, ahogyan a fejemben kitalálom, akkor egy perc alatt teljes összeomlást tudok produkálni. Egy darab előtt általában fél ötkor szoktam leülni sminkelni, és ha az nem pontosan akkor történik, hanem négy óra harminchét perckor, akkor úgy érzem összedőlt a világ. Az elején hajlamos voltam megbetegíteni magam, szabályosan fizikai tüneteim voltak. Ezeket megtanultam már kezelni. Azt hiszem, hogy az iskola elvégzése után, a gyakorlati évek alatt folyamatosan tanulja magáról az ember, hogy mit bír, hol vannak a határai és hol lehet azokat átlépni.
– Hogyan indult a színészi pályád? Nehéz volt az elindulás?
– Nem mondanám. Áprilisban kijöttem az iskolából és júniusban már bemutatóm volt. Rögtön elkezdtem próbálni Vass Zoltán Ivánnál, és a Városmajori Szabadtéri Színpadon már jött is az első premierem. A vizsgadarabomat látva aztán Karinthy Márton meghívott a Karinthyba. Verebes István barátomnak van egy olyan teóriája, hogy azért van ennyi munkám, mert nem akarom. Vagyis akarom, csak nincs bennem egy görcsös akarás. Csak nagyon élvezem az egészet…
– Gyerekként is ilyen laza voltál?
– Igen, és szerintem, ha jobban tudom a matekot, színész se lettem volna. De nem szerettem a matekot, fizikát, kémiát, sírva kapartam össze a kettest. Viszont könnyen tanultam verseket, énekeltem, táncoltam, és ez lett az utam. Aztán halálosan beleszerettem az egészbe, és egyszer csak rájöttem, hogy mindent feladok érte. Nem érdekeltek a hétvégi bulik, nem érdekeltek a fiúk, inkább szöveget tanultam.
– Kik voltak rád nagy hatással fiatalkorodban?
– A szüleim. Ők igazi példaképek. Az együttélésük, a házasságuk, a gyereknevelésük, az összetartásuk, az édesapámtól tanult nyitottság, a megbocsátás és a bocsánatkérés képessége az mind belőlük van. Amikor egy fiatal azt mondja nekem, hogy „Andi, te vagy a példaképem” mindig azt mondom neki, hogy ne én legyek az. Olyat válassz, akinek látod az életét, akit látsz a hibáival együtt. Ne engem, akit a televízióban látsz, mert amit az életemből megosztok az nagyjából egyszázaléka az életemnek. Olyan példaképekre van szükség, akit látunk akkor is, amikor dühös, amikor rossz kedve van, és akkor is, amikor igazságtalan. Mert abból tudom leszűrni a tanulságot.
– Nagyon ideális gyerekkorod lehetett…
– Ideális volt, de azért értek minket nagy veszteségek. Amikor négyéves voltam meghalt a nővérem, és ennek a tragédiának a súlya végig kísérte az egész életünket. De a gyerekkorom ennek ellenére tényleg ideális volt. Megvolt a tipikus tinédzser kor, hisztikkel, elköltözésekkel, én is utáltam az iskolát, sokszor úgy éreztem, engem senki nem ért meg… volt minden. Szerintem azért vagyok nyugodt felnőtt, mert nagyon hülye tinédzser voltam (nevet).
– Több, mint húsz éve vagy a Karinthy Színházban. Hogyan emlékszel vissza az eltelt időszakra?
– 2002-ben egy szép szeptemberi napon kerültem oda. Karinthy Márton igazgató úr, aki élete végéig fogta a kezem és mindenben mellettem volt, szerepről szerepre építette fel bennem azt a magabiztosságot, hogy amikor felkérnek egy monodrámára, akkor azt merjem mondani, hogy igen, meg tudom csinálni. De ehhez kellett, hogy először név nélküli szerepeket meg szobalányokat játszak. Viszont közben olyan emberek mellett lehettem „Hölgy 2”, mint Sztankay István, Schubert Éva, Lórán Lenke. Igazi nagy ikonok mellett, akiktől rengeteget tudtam tanulni. A Karinthy Színházban csodálatos rendezőkkel hozott össze a sors, akik megfordították bennem a színházi látásmódot. Ilyen volt Verebes István, Bőhm György, Korcsmáros György, Cserjes Zsuzsa, Bencze Ilona, akikkel nagyon jó együtt létezni a szerepekben. Nagyon fontos szerintem, hogy a magaslatokig a nulláról kezdjünk felépítkezni. Ez egy olyan folyamatos koncentrációt és tudatosságot igényel, ami aztán elvezet oda, hogy ha felkérnek egy szerepre, akkor akár nemet is tudjak mondani. Ezt most már meg merem tenni.
– Ez nagy szabadságérzést ad, viszont te nem mentél sehová. Hűséges típus vagy?
– Ez Karinthy Mártonnak is köszönhető, és annak, hogy nagyon emocionális ember vagyok. Azt szokta rám mondani az egyik barátom, hogy egy érzelmi szivacs vagyok. Beszívom az egész környezetemet. És amíg egy színházban azt érzem, hogy ott biztonságban van a művészetem, a személyem, a boldogságom, a könnyeim, oda tudom vinni a bánatom és az örömöm, addig ahhoz a helyhez szívvel-lélekkel ragaszkodom. Sok helyen játszottam az elmúlt két évtizedben, hatalmas színházakban és előadásokban, de akárhol is voltam, mindig hazavágytam a Karinthyba. Az apró, egy négyzetméteres kis öltözőasztalomhoz, a biztonságba.
– Előny vagy hátrány ezen a pályán, hogy ilyen emocionálisan éled az életed?
– Egyrészt előny, mert nagyon hamar észreveszem, ha valaki másmilyen, mint amit mutat. Ugyanakkor sokszor hátrány is, mert ezáltal naiv és túl idealista vagyok. Ha egy más beállítottságú vagy életfelfogású emberrel találkozom, és mondjuk ő egy kicsit bántóan viselkedik, akkor magamban rögtön megmagyarázom, hogy szegénynek gyerekkorában nem lehetett könnyű helyzete. De nem vagyok hajlandó átvenni a stílusát és bántóan reagálni. Szóval előnye és hátránya is van, de közben nagyon sokat segít az életemben, mert könnyen kapcsolódok az emberekhez és könnyen szót értek bárkivel. Érdekelnek az emberek, szeretem megfogni, megölelni őket, és bármikor leállok egy nénivel beszélgetni a boltban.
– A legújabb darabnak, amelyben játszol, a Bűvös szék, amellett, hogy szórakoztat, komoly üzenete van. A bűvös szék csodálatos találmány, jó lenne néha egy ilyen, hátha őszintébben élnénk és jobban tudnánk kapcsolódni.
– Sajnos sokszor tényleg nem vagyunk őszinték egymással. Felgyorsult a figyelmünk és kevésbé figyelünk egymásra, mint régen. Kevesebbet vagy legalábbis máshogy beszélgetünk egymással, az igazán nagy beszélgetésekért már nagyon sokat kell dolgozni. Néha tényleg azt gondolja az ember, hogy jó lenne egy bűvös szék, hogy megtudjam mások mit gondolnak rólam valójában. Ezért nagyon izgalmas ez a Karinthy Frigyes írás és nagyon jó vállalás a színházunk szempontjából, mert miközben jókat nevetünk, mindenkiben gondolatot ébreszt a darab. Komikus, de elgondolkozunk, mi lenne, ha mi magunk beleülhetnénk, vagy beleültetnénk a férjünket, az anyósunkat, a szomszédasszonyunkat.
– Mit gondolsz, mi kellene ahhoz, hogy őszintébben éljünk?
– Azt gondolom, nem határoz meg minket, hogy milyen autóban ülünk, ugyanakkor az egy természetes dolog, hogy mindenki jó dolgokra vágyik. Miért ne vágyna mindenki arra, hogy egy szép házban éljen, hogy egy jó autója legyen vagy elmenjen egy szuper nyaralásra. Ezzel szerintem nincs semmi gond. Azzal van a gond, ha nem tehetem meg, de mégis vágyom rá, és haragszom arra, akinek sikerül.
Sokat számít, hogy az ember milyen közegből tanulja meg magát szeretni.
Mivel én egy szeretetteljes közegben nevelkedtem, körbe véve jó emberekkel, jó energiákkal, jó útravalókkal, ezért sokkal könnyebben álltam azokat a csapásokat, amely az idők során értek. A bánatom soha nem volt szőnyeg alá söpörve. Ha bármi problémát okozott, akkor mellettem állt egy egész csapat, és lesték, hogy miben tudnak segíteni. De soha nem mondták a szüleim, hogy a problémám nem probléma vagy, hogy oldjam meg egyedül. Soha. Helyette azt mondták, hogy igen, ezt nekem kell megoldani, de ők tudnak benne segíteni. Nem tudtak helyettem megtanulni dolgokat és nem is akartak, de mindig készen álltak, ha segíteni kellett. Nagyon hálás vagyok nekik ezért. Sokat számít az ember gyökere, és hogy honnan táplálkozik. És ezeket az értékeket, amelyeket a szüleimtől kaptam tűzön-vízen át megtartom. Szembe szállva az egész világgal.
