A Cote d’Azur, másnéven Francia Riviéra az egyik legpompásabb és legsokszínűbb hely Európában. Elsőre a csillogás és a híresség jut eszünkbe, egy drága és zsúfolt hely, ahol minden csupa luxus. De a régiónak van egy másik oldala is: a bájos és visszafogott Dél-Franciaország lélegzetelállító festői tájaival, átható történelemmel, eleganciával és persze varázslatos hangulattal. Itt minden szerelem első látásra.
Franciaország az érzékeinkre hat, és mindegyikre egyszerre. Minden apró utcában, házban, fában és bokorban színek és illatok lesnek ránk, amelyek aztán bekúsznak lelkünk és szívünk legmélyebb bugyraiba, ahonnan soha többet nem tudnak előjönni. Ott maradnak bennünk örökre.
A citromillatú város: Menton
A tengerre néző kanyargós autópályán a felhők közül csak néha bukkan elő a nap. Lóg az eső lába, de mi alig várjuk, hogy végre megpillantsuk a citrom és a pálmafák városát. Ahogy araszolunk le a hegyről, lassan elénk tárul Menton, amely méltatlanul kevesebb figyelmet kap, mint a csillogó Cannes vagy Monaco. De talán jól is van így. Az olasz határtól alig húsz percre fekvő város az 1800-as években az angol arisztokrácia közkedvelt üdülőhelye volt. Igazi ékszerdoboz, amelyen a mai napig érződik az Aranykor, a „Belle Epoque” gondtalan és előkelő hangulata. Más, mint a többi tengerparti város a francia Riviérán, amely az angol Viktória királynő és Sir Winston Churchill szívébe is belopta magát. Sokkal békésebb és csendesebb.
A halványsárgára és poros rószaszínűre halványodott régi villák között elkezd szemerkélni az eső. Néhány turista kinyitja az esernyőjét, míg mások törölközőbe csavarva sétálnak vissza a La Sablettes-ről, a város elegáns kavicsos strandjáról. A meredeken kanyargó utcákon lassan beérünk az óváros házai közé. Végigsétálunk a citromillatú utcákon, amelynek a végén Menton legszürreálisabb építménye vár: a Jean Cocteau múzeum. Ide mindenképpen érdemes betérni, ha jobban el akarunk merülni a város és a francia művész történetében. Sajnos épp zárva van, de ha már itt vagyunk, legalább felsétálunk Menton régi bástyájára, ahonnan lélegzetelállító kilátás nyílik a Földközi-tengerre.
A parfümök és rózsák hazája: Grasse
A környéken járva semmiképp nem hagyhatjuk ki a hegyek között bújó lüktető városkát, amely évszázadok óta a parfümgyártás alfája és omegája. Cannes felől hamar letérünk az autópályáról, ami nem csak azért megkönnyebbülés, mert a francia autópálya egy kisebbfajta vagyonba kerül, hanem azért is, mert lassan odaérünk Grasse-ba. Alig tizenöt perccel később leparkolunk az egyik leghíresebb történelmi parfümgyár, a Fragonard gyára és múzeuma előtt. Az ingyenes túra izgalmas és magával ragadó, annyi érdekességet hallunk, hogy egyszerre csak azt veszem észre, hogy beszippantott a parfümök világa. A túra végén fájó szívvel hagyjuk itt az illatos paradicsomot, és az óváros felé vesszük az irányt.
Feltekergünk a hegyen, és bepillantunk Grasse házai közé, ahol megállt az idő. Meleg van, de a szűk utcák felett lógó rózsaszín napernyők jótékonyan árnyélkolnak. Bejárjuk az egyébként csak kellemesen zsúfolt utcákat, majd, amikor egy „boulangerie” előtt találjuk magunkat, ahol kivételesen nem parfümök, hanem bagettek illatoznak, veszünk néhány íncsiklandó és hatalmas szendvicset. Szinte mindannyiunknak ugyanaz jut eszünkbe: piknikezzünk! Az utca végén szerencsére éppen egy parkba futunk bele, ahol letelepszünk a piknikebédet egy jó üveg francia pezsgővel leöblítő olasz nyugdíjas csapat mellé.
Vörös sziklák, dallamos tájak
Ismét Cannes felé haladunk. Ahogy a táblákat és az elnevezéseket figyelem, azon gondolkozom, hogy franciául minden szó olyan, mint egy dallam. Az a terv, hogy végig megyünk a „La Corniche d’Or”-on, azaz az „arany párkányon”. Az elnevezés a tengerparti utat takarja, amelynek egyik oldalán a tenger szikrázóan kék pompája, míg a másik oldalon az „Esterel” (ugye, hogy úgy hangzik, mint egy melódia?) nevű hegység vörös sziklái ölelnek. Nem kérdés, hogy ez Franciaország legfestőibb útja. És egy újabb arca. Cannes-t és külvárosait elhagyva néhány fiatalra leszünk figyelmesek, akik átvágva az úton egy lépcsőn lemennek a tengerhez. Gyors ötlettől vezérelve mi is leparkolunk az út mellett lévő teljesen ingyenes parkolóhelyek egyikére. Kivesszük a fürdőcsomagunkat, és irány a lépcső. Leérve több kisebb kavicsos öbölre bukkanunk. Magunkra kapjuk a fürdőruhánkat és megmártózunk a tengerben. Egy jó órán át fürdőzünk, majd felkeredünk és folytatjuk tovább utunkat, hiszen eredetileg a Théoule-Sur-Mér mellett fekvő Pointe De L’Auiguille sziklás partjaira készültünk. Itt a kőlépcsőn lesétálva egy újabb gyönyörű öböl tárul elénk, tele vörös sziklákkal. Miközben újra csobbanunk a habok között csak azt bánjuk, hogy épp nem volt nálunk búvárszemüveg és pipa, hogy még közelebbről csodáljuk a tengerfenék szépségeit.
Luxus halászfalu és a magyar meglepetés: Saint-Tropez
Frejus-i kempingünktől nagyjából harminc kilométerre fekszik a híres és csillogó Saint-Tropez. Amikor ezelőtt Franciaországban jártunk, nem jutott rá idő, így most eszünk ágában sincs kihagyni – főleg, ha már ilyen közel vagyunk hozzá. Mandulafenyők és pálmafák kísérnek utunkon, no meg néhány piros Ferrari. Sétánkat a város felett emelkedő dombon és a rajta terpeszkedő erődítménynél kezdjük. Körbesétálva először a csodálatos panoráma tárul elénk, majd megpillantjuk a világ legszebb temetőjét, amely békésen fekszik lent a tengernél. Visszaérve az óvárosba a rószaszín és sárga házak között barangolunk, amikor egy kis üzletre leszek figyelmes. A bejárat előtt színes akvarellek és egyéb festmények csalogatnak. Belépek, és legjobb franciámat elővéve egy hangos „Bonjour”ral köszönök, mire az üzlet tulajdonosa a festmény és grafikahalmok rejtekéből előbújva mosolygósan köszönt. Mivel franciatudásom a legnagyobb igyekezetem ellenére is roppant gyenge és kimerül néhány turistaszóban, átváltunk angolra. Elmeséli az üzlet történetét, ahol felesége és lánya által készített művészi munkák is kaphatók. Közben az enyémek is bemerészkednek, és amikor legkisebb gyerekem kérdez valamit, lebukunk, hogy magyarok vagyunk. Ám micsoda véletlen! Egyúttal az is kiderül, hogy az üzlet tulajdonosa nem más, mint a hatvanas évek végén Franciaországba költözött színész és művész, Ivan Hor, azaz Horesnyi Iván, aki hosszú évek óta él itt Saint-Tropez-ban.
Miközben hófehér macskája besettenkedik az üzletbe, Ivan lelkesen mesél életéről és művészetéről. Semmi kétség, újabb varázslat hatása alá kerültem. Végül nagy nehezen búcsút veszünk, és lemegyünk a kikötőbe, ahol fejbevág a társasház méretű luxusjachtok és a színes, ódon házak kontrasztos látványa.
Még napokig emésztjük az élményeket… mert a Cote d’Azur-rel egyszerűen nem lehet betelni.