spot_imgspot_img
spot_img

Szinetár Dóra: „Otthon azt tanultam, hogy érezzük jól magunkat”

-

Article Top Ad (AdSense)

Gyerekkora óta profi színész, eljátszotta a musical és színháztörténet minden fontosabb főszerepét. Közben három gyermek édesanyjaként sok minden megváltozott az életében, ma már mást tart fontosnak, mint évekkel ezelőtt. Ezúttal a filmek és a sorozatok világában próbálta ki magát az egyik kereskedelmi tévécsatorna legújabb sorozatában. Szinetár Dórával legújabb szerepéről, színházról, változásról beszélgettünk.

Dóra annyira régóta van a pályán, és annyira sokszor láttam már színházban, hogy úgy érzem ismerem. Pedig most fogunk először találkozni. Néhány percnyi várakozás után már látom, amint narancssárga és rózsaszín kockás kabátjában belép a harmadik kerületi cukrászdába. Miközben rendel, figyelem az arcát: természetes, árad belőle a könnyedség és valami olyan hangulat hangulat veszi körül, ami azokra az emberekre jellemző, akik elégedettek az életükkel.

– Jó pár év eltelt már, de még mindig emlékszem, amikor tizenhárom évesen énekelted a Buli után a takarítás című számot, ami az akkori tinik körében nagy kedvenc volt. Soha nem volt kérdéses a pályaválasztásod?  

– Amikor tízévesen bekerültem ebbe a világba, egymás után jöttek a felkérések. Nem volt se időm, se energiám másik irányba menni. Pedig sok minden volt a fejemben, mi mindent lehetne csinálni. Tizenkilenc évesen közel egy évig jártam egy kereskedelmi és gazdasági főiskolára, pont azért, hogy legyen egy „rendes” szakma a kezemben. De a színházi munkáim miatt egyszerűen nem maradt rá kapacitásom. Kedvem lett volna, mert sok minden érdekelt még, például a pszichológia és a szociológia. Egyszer beadtam a jelentkezésemet belsőépítész szakra, de amikor szembesültem az órarenddel, rögtön láttam, hogy lehetetlen lenne végigcsinálnom. Egyébként most is motoszkál a fejemben, hogy jó lenne, ha lenne egy másik lábam.

– Mi indította el benned a változást?

– Eljutottam arra a pontra, hogy színházban már csak olyasmit szeretnék csinálni, amit tényleg szeretek. Nehéz volt, amikor rájöttem arra, hogy pont azért, mert kislány korom óta ebben élek, és mindig meghatározó része volt az életemnek, nekem a színjátszás tulajdonképpen mindig a hobbim és a szerelmem volt, így lényegesen nehezebben viselem, amikor ezen a területen valami olyanban részt vennem, amit nem gondolok jónak. Arra jutottam, hogy azt kell megoldanom, hogy csak olyan feladatot kelljen elvállalnom – akár színházi, akár filmes – amiről azt gondolom, hogy nem kell kompromisszumot kötnöm, és amitől nem érzem rosszul magam.

Fotó: Szinetár Dóra

– Idővel az ember már kevésbé szeret megalkudni…

– Otthon azt tanultam, hogy érezzük jól magunkat, úgyhogy én alapvetően jól akarom érezni magam bőrömben. Amikor reggel felébredek, szeretek arra gondolni, hogy milyen jó dolgok történnek majd. Amikor felnőttként azon kapod magad, hogy mindent megteszel azért, hogy valami jól működjön és mégsem tudod jól érezni magadat, akkor elkezdesz azon gondolkozni, hogy mi nem stimmel. A szakmámban eltöltött harminchat év alatt sok mindent megéltem, látom, hol kellene változnia.

Nincsenek kész megoldásaim, de sokat gondolkodok, és beszélgetek a problémákról.

Szerencsére, ahogy nézem a fiatalabb kollégákat, látom, hogy a most felnövekvő generáció szerencsére már máshogy működik. Ma már színésznek lenni nem arról szól, hogy az önpusztítás összes létező módjával megpróbálom tönkretenni magam, hogy aztán a saját nyomoromból építkezhessek a színpadon. Ez elmúlt. Nagyon bízom benne, hogy a gyerekeim korosztálya már valóban szakmaként tekint majd a színészetre, egy szép, és szerethető foglalkozásként. Nagyon bizakodó vagyok, mert úgy látom elkezdődött egy átrendeződés. Ezek a fiatalok látják maguk körül a világot. Egyre több filmet és sorozatot forgatnak, látják, hogy a profizmus itt is előrevisz, hogy ki lehet állni a jogainkért, és hogy a művészet igenis csak felkészülten, egészségesen, jó fizikai és mentális állapotban művelhető valóban magas színvonalon, és főleg hosszútávon.

– Viszonylag kevés filmben játszottál, és a Gólkirályság az első sorozat, amiben szerepelsz. Miért döntöttél úgy, hogy elvállalod Major Rita szerepét?

– Tízévesen forgattam egy Laurin című német-magyar koprodukciós filmben, amelyben Eperjes Károllyal mi voltunk a két főszereplő. Ez egy pszicho-thriller volt, amit ugyan Magyarországon soha nem lehetett látni, de Németországban akkoriban nagy sikere volt. Ki tudja miért, pár évvel ezelőtt előásták, újraszínezték és mostanában nagy sikerrel mutatták be több nemzetközi fesztiválon is. Kultfilm lett belőle, még díjakat is nyertek/nyertünk vele gothic thriller kategóriában. Nagyon vicces, hogy néhány éve Münchenben vendégszerepeltem az egyik színházban, és az előadás után megállítottak az utcán. Először azt hittem, hogy az előadás kapcsán ismertek meg, de kiderült, hogy a Laurinban láttak. Nagyon büszke vagyok rá, hogy játszottam ebben a filmben. Később inkább csak tévéjátékokban szerepeltem, úgyhogy nagyon kíváncsi voltam, milyen lehet sorozatban játszani.

– Akkor már régebb óta dolgozott benned…

– Abszolút, de nehéz az én alkatommal megtalálni a vásznon azt a karaktert, ami hiteles. Az évek során sokszor megfogalmazták már, hogy sokkal érettebb és felnőttebb a tekintetem, a hangom és ahogy kommunikálok, mint a külsőm. Szerintem ez most lassan összeérik, de nagyon sokáig úgy néztem ki, mint ha húszéves lennék, de közben belenéztem a kamerába és senki nem hitte el, hogy huszonéves vagyok. Az is érdekes, hogy soha nem hívtak ilyen szerepek castingjára, mindig csak az aranyos, kedves, melegszívű és barátságos szerepekre. Aztán Kapitány Iván elhívott erre a kemény, sprőd, szarkasztikus humorú ügyvédnő szerepére… és nagyon jól sikerült.

– Mennyire volt kihívás Major Rita bőrébe bújni?

– Major Rita egyáltalán nem olyan, amilyennek magamat gondolom – talán csak a humorunk hasonló. Nehezebb volt a bőrébe bújni, mint azt eleinte gondoltam. Az első forgatási napon odajött Iván, a sorozat rendezője és csak annyit mondott: „sprődebb”.  Miközben én úgy éreztem, hogy már ennél undokabb, és ridegebb nem is tudok lenni. Aztán a harmadik naptól kezdve nem jött többet, szóval megtaláltam magamban a kellemetlen Major Ritát. (nevet). Pedig nem olyan borzasztó ez a nő, csak sok a férjének. Túl magabiztos, túl okos, és egy férfit szerintem nagyon tud frusztrálni, ha a felesége előbb tud válaszolni a kérdésekre, mint ő. Általában ilyenkor szokták a titkárnőt hazavinni, mert hozzá képest igazán férfinak tudják érezni magukat.

– Férjeddel, Makranczi Zalánnal viszont teljes az összhang, és több közös produkciótók is van: az egyik Karinthy Ferenc kétszemélyes kamaradarabja, a Dunakanyar. Milyen érzés együtt játszani?

szinetár dóra-makranczi zalán
Fotó: Szinetár Dóra

– Nagyon szeretjük ezt a darabot. Ez egy olyan előadás, amire igazán vágytam. Persze, amikor az ember a szerelmével játszik, az mindig nagyon jó. A világ számunkra fontos dolgairól, és így a színházról is nagyon hasonlóan gondolkozunk. Imádom benne, hogy egyformán működünk a színpadon is, az egyik pillanatban véresen komolyan tudjuk venni a dolgokat, a következőben meg gátlástalanul elengedjük. Ez egy olyan darab, amit nem lehet beskatulyázni: nem egy vígjáték, nem egy dráma.

Vannak benne gyomros pillanatok, amikor sírdogálnak a nézők, miközben vicces és izgalmas.

Úgy szoktuk mondani, hogy olyan mintha ezalatt a másfél óra alatt, ami alatt játszódik a cselekmény, ez a két ember megélne egy csomó olyan párkapcsolati történést, amelyeket normál esetben fél év alatt szoktak. A különböző játszmák, a sértődések… Ha mindez nem nagyon igazi, akkor hiteltelen és szürreális lesz. De ha meg nem nevetünk magunkon néha, akkor nyomasztó, és unalmas. Mint az élet. Az alaphelyzetek mindenkinek ismerősek, a színház csak segít magunkra ismerni.

– A Dunakanyart nem csak az teszi különlegessé, hogy a férjeddel játszol, hanem apukád, Szinetár Miklós rendezi… Jól tudtátok kezelni ezt a helyzetet?

– Egyetlenegyszer dolgoztam Édesapámmal, tíz évesen, ezért tartottam is tőle. Nehéz, mert akárhogy is, de a színházban van egy alá-fölérendeltségi viszony színész és rendező között. Az az optimális, ha a rendező meggyőz engem, és én hiszek abban, amit kér. Apukámmal viszont mindig egyenrangú félként éltük az életünket, engem mindig emberként kezeltek. Nem tudtam, hogy mennyire fog tudni működni, hogy egyszer csak ő mondja meg mi legyen, én meg nem mondhatom, hogy szerintem ez hülyeség. Vitatkoztunk is sokat, de aztán a végére úgy tűnik, jó kompromisszumokat kötöttünk mindhárman. Hálás vagyok a sorsnak, és Lőrinczy Györgynek, aki a Szentendrei Teátrum igazgatója, és az előadás ötletgazdája, hogy így alakult, mert mindent összevetve nagyon jó volt együtt dolgozni, és nagyon szeretjük a végeredményt.

– Az Átriumban a Bálna c. darabban játszol, ami olyan kérdésekre keresi a választ, mint a ki vagyok én és hol húzódnak a határok. Milyenek voltak a próbák?

– Ez egy új magyar dráma, Brasch Bence írta és rendezte, akivel nagy élmény volt együtt dolgozni. Bár a darab színházi környezetben játszódik, mindenki magára ismerhet a benne zajló történésekben. Nekem ez azért is különösen érdekes, mert Bence úgy írta a karakteremet, hogy tudta, én leszek az. Még soha nem játszottam olyan szerepet, amit kifejezetten rám írtak volna. Egy olyan színésznőt alakítok, aki az egész életét arra tette fel, hogy színész legyen, és itt áll X évesen, amikor már elmúlt Júlia lenni. Azt a drámai pillanatot mutatjuk meg, amikor a fiatalsága már elment és nincs helyette semmije. Nincs gyereke, nincs családja, a munkája jelenti az életét, és amikor az megkérdőjeleződik, egyszer csak a légüres tér marad a helyén. És akkor felmerül a kérdés, hogy megérte-e? Hogy megéri-e?

szinetár dóra
A Bálna című darabban. Fotó: Szinetár Dóra

– Neked mást jelent a siker?

– Én is sikerként élem meg, ha a színházban csinálok valami jót, de sosem tettem fel az életemet arra, ami a színházban történik velem. Többek közt, mert ott ritkán érdekes, hogy a színész mire vágyik. Milyen szerepre, milyen partnerre, milyen rendezőre. Végrehajtunk, beteljesítünk, és ez ideig-óráig boldogságot okoz, de szerintem ki lehet nőni belőle. És az fájdalmas felismeréssel jár. Én ezt ideje korán megtapasztaltam, így régóta más a prioritás az életemben. Elsősorban a családom.

szinetár dóra koncert
Fotó: Szinetár Dóra

– Az anyaság is nagy sikermérő tud lenni, bár néha csak később tudjuk meg, hogy jól csináltuk…

– Nem gondolom, hogy egy nő csak akkor tud teljes életet élni, ha már szült, de nekem az a siker, ha úgy tudom végig csinálni minden napomat, ha azt látom, hogy jó dolgok történnek velem és azokkal, akiket szeretek. Nekem fontos, hogy azt lássam, létrehoztam valamit. Mindegy, hogy ez egy fa házikó a gyerekkel, egy előadás, vagy egy jó ebéd.

A mai napom például abból áll, hogy Benjivel reggel elmentünk oviba, most beszélgetek veled, aztán vár egy kis ügyintézés, majd visszamegyek az oviba, hazamegyünk, megpróbálom Benjit elaltatni, azalatt elintézem a számítógépen a dolgaimat. Miután felébredt, elmegyünk tornázni, onnan hazafele felvesszük a lányomat, hazaérünk, vacsorázunk és már este is van. Ha a férjem hazaér időben, akkor még megnézünk egy filmet. Tehát ha színésznőként nézem ezt a napot, akkor nem történik semmi, ami a munkához kötődik, miközben reggel úgy keltem fel, hogy kíváncsi vagyok milyen lesz Benjinek az oviban, kíváncsi voltam erre a beszélgetésre, szurkolok a lányomnak, mert angol dolgozatot ír, és hogy mit vegyek a kutyának, akinek holnap lesz a szülinapja.

Az élet nem arról szól, hogy lesz-e bemutatóm májusban. Annyi minden más történik.

Ahogy bárki másnak. Persze mondom ezt úgy, hogy a szüleim élnek, egészégesek, jóban vagyunk, van egy csodálatos férjem, van három egészséges gyerekem, akik a helyükön vannak. Alapvetően minden rendben van. Nyilván, ha ezek közül bármi nem stimmelne, akkor nehezebb lenne a helyzet. Tök jó lenne még forgatni, de nem szeretnék 0-24 óráig, jó lenne majd még jó színházi előadásokban játszani, de csak olyan emberekkel, akiket szeretek és olyan helyen, ahol jó lenni. Mert a színház is csak akkor okoz valódi örömöt.

 

FRISS CIKKEINK

Lájkold Facebook-oldalunkat,
nehogy lemaradj a
legfrissebb bejegyzéseinkről!