Néhány hete került a magyar mozikba az Aranyéveink – Végül újrakezdjük? című film, amely egyszerre komoly és mulattató, tele van bátorsággal és szeretettel, miközben egy olyan élethelyzetet mutat meg, ami előbb-utóbb mindenkit érint. A film rendezőjével Barbara Kulcsárral beszélgettünk filmekről, bátorságról, életről…
Ámulattal járatom körbe szemeimet az egyik leghangulatosabb kávézóban, ahol valaha jártam. Ahogy belekortyolok a kávémba, átfut a fejemen, hogy ez az antik darabokkal berendezett enteriőr maga a tökéletes helyszín egy interjúhoz. Ahogy finoman leteszem a csészét az asztalra, meglátom Barbarát: élénk kék blúzában mosolyogva közelít, azonnal beragyogja a teret. Bemutatkozunk egymásnak, majd gyorsan megállapítom magamban, hiába született és nőtt fel Svájcban, tökéletesen beszéli a magyart.
– A film csodálatosan meséli el két frissen nyugdíjba vonult ember egzisztenciális válságát. Mi volt az, ami megfogta a forgatókönyvben, és mi volt az, ami miatt szerette volna elkészíteni?
– Nagyon megfogott benne, hogy végeredményben ez egy abszolút szerelmes történet. Hogy az az igazi szeretet, ha az embert, akivel eltöltjük az életünket nem akarjuk odamozogni magunkhoz, hogy olyan legyen, ami nekünk tetszik, hanem azt szeretnénk, hogy ő legyen boldog. Nem tudom, hányan vagyunk képesek így szeretni. A másik, ami miatt szerettem volna elkészíteni az az, hogy nagyon érdekelnek az emberek. Leginkább az az aspektus, amikor olyan szituációban vannak, hogy azt érzik, így nem jó, és ki kell találni, hogyan tudnak ebből kikerülni. Hogy ez egy húsz, negyven vagy hatvanöt évessel történik, az mindegy is. A történetben szereplő emberek sem „öregek”, hanem egyszerűen idősebb emberek, akiknek sok tapasztalatuk van. Nem karakterek, hanem hús-vér emberek. És amiért még különösen kedves volt a szívemnek, hogy ez egy igazán szép női történet. Nagy ajándék volt, hogy elküldték nekem a forgatókönyvet.
– Volt olyan életszakasza az életének, amikor hasonlóan a filmhez újra kellett kezdeni? Egyáltalán mennyire ismerős Önnek az a helyzet, amikor egzisztenciális válságba kerül az ember?
– Olyan nem volt, amikor azt éreztem volna, hogy újra kell kezdeni. Inkább olyan volt, amikor azt éreztem, hogy egy szituáció valahogy nem az igazi- és akkor változtattam. Persze nem azonnal borítottam fel mindent, ez mindig egy hosszabb folyamat volt, és sokszor maguktól is alakultak. Viszont soha nem erőltettem, vagy adtam fel valamit, csak azért, mert nem úgy alakult, ahogyan szerettem volna. Olyan radikális lépésre sem kellett elszánni magam, mint a filmben. Nálam inkább útkeresés volt, amivel együtt járt az is, hogy sokat kellett alkalmazkodni.
– A filmet nézve többször eszembe jutott: vajon mi kell ahhoz, hogy az ember egy adott életszakaszban drasztikus lépésre szánja el magát?
– Bátorság mindenképpen. Remény. És egy nagy adag önmagunkba és a világba vetett bizalom. Amikor Alice nem megy vissza a hajóra, ösztönösen érzi, hogy mit kell tennie. Ugyan később elbizonytalanodik, de mégis van egy alap bizalom. Tudja, hogy valami olyat akar, amit nem kaphat meg és érzi, hogy csinálnia kell valamit, még ha nem is tudja pontosan, hogy mit. De az embernek ilyenkor ott van a tapasztalat, hogy már máskor is volt olyan az életben, amikor nem tudta, hová megy, mégis mindig ment valahová.
– Önnek milyen hasonló tapasztalatai voltak?
– Mivel magyar családba, de Svájcban születettem, fiatalabb koromban mindig nagy kérdés volt, hogy hol éljek. Hiába születtem Svájcban, valahogy idegennek éreztem magam, és úgy éreztem, nem vagyunk svájciak. Magyarország mindig nagyon fontos volt számunkra, apukámnak gyakran honvágya is volt. Tizenhatéves koromban egy diákcsere keretében egy évig Argentínában éltem. Totálisan beleszerettem az országba, és ott például nagyon otthon éreztem magam. Amikor az egy év leteltével visszajöttem Svájcba, továbbra sem talált rám az otthon érzés. Eljöttem Budapestre és beiratkoztam a Gór Nagy Mária Színitanodába. Miután mindig megmondtam, mit hogyan kellene csinálni, itt mondta az egyik tanárom, hogy talán rendező kellene, hogy legyek, nem színész (nevet). Ezután Barcelonában tanultam, majd Zürichben elvégeztem a Filmművészeti Főiskolát, ahonnan előbb Berlinbe majd Olaszországba mentem. Szóval hosszasan kerestem a helyemet, és nem volt könnyű megtalálni, hol éljek. De az élet nagy rendező: időközben megismerkedtem a férjemmel, aki váratlan módon teljesen svájci. Rájöttem, hogy egy svájcival Svájcban is lehetek boldog, és beköszöntött az életemnek egy új szakasza, amelyben a film, az alkotás és az anyaság is szerepet kapott. Most, hogy már az első gyerekem tizennyolc éves lett, vagyis tulajdonképpen felnőtt, úgy érzem, hogy lassan megint egy új korszak következik.
– Bizonyos kor felett megváltoznak a prioritások. Ön hogyan formálódott, változott az utóbbi években?
– Máshová helyeződtek a hangsúlyok. Ha sokat dolgozik az ember, akkor sokat is tapasztal, és észreveszi, hogy mi az, amit és ahogyan szeretne és mi az, amit biztosan nem szeretne csinálni. Mostanában elég sok tévéfilmet csináltam, és az Aranyéveink után kaptam néhány megkeresést, amelyeket végül lemondtam, mert úgy éreztem, hogy már csináltam ilyet vagy nem érdekelt annyira, hogy filmet készítsek belőle. És mivel így éreztem, meg kellett kérdeznem magamtól, hogy ha ezek nem tetszenek, akkor mégis mi az, ami tetszik. Arra jutottam, hogy talán ideje lenne egy saját ötletet filmre vinni. Idáig mindig abból csináltam filmet, amit ajánlottak, de mindig csak olyat, ami tetszett. Most azt érzem, hogy van bennem még jónéhány olyan történet, amit el szeretnék mesélni. Az is észrevettem, hogy fontossá vált az én élet-időm is. Szeretnék minél több tartalmas időt eltölteni azokkal az emberekkel, akik fontosak számomra és akiknek én is fontos vagyok. A gyerekek lassan kirepülnek, és bár a kisebb még csak tizennégy éves, kezdem azt érezni, hogy adhatok magamnak majd valamikor néhány hónapot, amikor csak írni fogok.
– Rendezőként hogyan tudja összeegyeztetni a forgatásokat az anyasággal és a családi élettel?
– Régebben rengeteget utaztam. De hiába voltam egy forgatás miatt másik városban vagy országban, hétvégére hazamentem. A férjemre persze így sokkal több feladat hárult, hiszen neki is megvan a saját munkája, de azt vettük észre, ha én is otthon vagyok, a gyerekek hajlamosak kevesebb felelősséget vállalni, és én is jobban kontrollálok mindent. Azt mondják, jót tesz nekik, ha hárman vannak, és nincs mindig ott a „kontroll-mama” (nevetünk).
– A Nebelgrind című filmben az Alzheimer-kórt dolgozta fel, majd több krimit forgatott. Mi alapján választja ki, hogy melyik filmet készíti el, és mi az, amit vonzónak talál egy adott munkában?
– Engem majdnem minden műfaj nagyon érdekel, kivéve talán a horrort és fantasyt. De ha a történet magjában van valami emberi, akkor még ezeket is el tudom képzelni. Nagy kedvencem a „The Last of Us” című sorozat, amelyben hiába van videójáték meg zombik, nagyon jól van elmesélve az emberi tényező. A két krimi is, ami csináltam, inkább drámai, mint nyomozós. Engem az emberi dráma vonz, és bármilyen műfajban is legyen elmesélve, akkor az nagyon érdekel. Amikor elküldték a „Nebelgrind” forgatókönyvét harminchét éves voltam. Elsőre nem is értettem, hogy milyen kapcsolódásom van egy falusi környezetben játszódó Alzheimer-történettel. De nagyon lelkes voltam, mivel ez volt az első ajánlatom. Elkezdtem olvasni és azonnal megérintett a benne lévő apa-fia sztori. Gyönyörű történet. Ahogy elkezdtünk rajta dolgozni az Alzheimer-kórral kapcsolatos kutatásaink miatt is egyre izgalmasabb lett számomra a film, sok mindennek utána kellett járni és meg kellett ismerni. Ezért is szeretem annyira a filmszakmát: az ember bekerül egy témába és miközben foglalkozik vele, rengeteget tanul.
– Az Aranyéveink nagy sikere után milyen tervei vannak?
– Jelenleg egy sötét, történelmi drámán dolgozok, ami a múlt században játszódik egy pszichiátriai intézetben. Közben több forgatókönyvíróval is dolgozom néhány sorozaton. És remélem hamarosan az egyik nagy álmom is megvalósul: szeretnék egyszer Magyarországon magyar színészekkel filmet készíteni.
