Néhány évvel ezelőtt egy fiatal író betért a Toldi Moziba, ahol egy véletlen találkozás megváltoztatta az életét. A legújabb magyar sorozat már a sokadik munkája, és most többek között arról is beszélgettünk vele mi az, ami legjobban érdekli egy történetben, hogyan lett forgatókönyvíró, kik a kedvenc karakterei, és persze nagy dilemmákról. Interjú Horváth András Dezsővel.
Hol máshol találkozhatna az ember egy forgatókönyvíróval, mint egy könyvekkel teli kávézóban. Én érkezem előbb, ezért keresek egy viszonylag nyugodt helyet az amúgy pezsgő helyen. Kinézek magamnak egy könyvektől roskadozó polcokkal közrefogott asztalt. Elhelyezkedek, kinyitom a laptopot, és várok. Néhány perccel később befut András, szőke haja kócos, szeme mosolyog. Igazi történetmesélő, akivel órákat lehet beszélgetni.
– Milyen utat jártál be mire forgatókönyvíró lettél, és hogyan indultál el a filmes szakmában?
– Egyke gyerek vagyok, aki sok könyv között nőtt fel. A szüleim elváltak, úgyhogy a hosszú délutánokon el kellett foglalnom magamat. Mindig érdekelt az irodalom és a film, és már gyerekként hamar rájöttem arra, hogy a fantáziavilágomban el tudok bújni a világ elől. Egész napokat el tudtam úgy tölteni, hogy elindítottam a fejemben egy történetet reggel, és utána egész nap abban éltem. Amikor az iskolában választani kellett, hogy merre tovább, akkor magyar-olasz szakra mentem, de kiderült, hogy az irodalomtörténetet nagyon unom. Írni sokáig nem írtam, mert azt gondoltam, hogy Örkény István, Dino Buzzati vagy Milan Kundera után minek írjak bármit, olyan jót úgysem fogok írni soha, mint ők. Úgy éreztem, hogy túlságosan tisztelem az irodalmat ahhoz, hogy én is író legyek. Aztán rájöttem, hogy ez hülyeség, ha van mondanivalóm, akkor az úgyis kijön előbb-utóbb. Számomra az irodalom lényege a gondolat és a mondanivaló, és rájöttem, hogy olyanom nekem is van. Aztán egy szerencsés véletlennek köszönhetően bekerültem a filmiparba.
– Mi volt ez a véletlen?
– Még öt-hat éves lehettem, amikor kijött a Reszkessetek betörők című film. Anyukámnak volt egy ismerőse, Kocsis Tibor filmrendező, aki éppen a diplomafilmjét készítette a főiskolán, ami egyben a rendőrség karácsonyi reklámfilmje volt. A film egyfajta hommage volt a Reszkessetek betőröknek, a főszerepre pedig egy olyan szőke kissrácot kerestek, aki a lehető legjobban hasonlít Macaulay Culkinra. Amikor a rendező egy alkalommal összefutott anyukámmal, elmesélte neki, hogy milyen nehéz a casting, és nagyon kellene neki egy cuki szőke gyerek. Úgy alakult, hogy én lettem az a cuki szőke gyerek. Megcsináltuk a reklámot, ami évekig ment a tévében. Ezt követően jó ideig nem történt semmi, a rendezővel több mint húsz évig nem találkoztunk. Aztán jött 2011 januárja, amikor elég rossz rossz passzban voltam, semmi nem sikerült. Volt egy lány, aki nagyon tetszett, elhívtam randizni. Összesen négyezer forint volt a bankkártyámon, de el akartam vinni moziba. A lány viszont nem jött el… csak álltam és vártam a mozi előtt a rettenetes hidegben. Nem volt se pénzem, se csajom, se munkám.
Hatalmas lúzernek éreztem magam.
Felszálltam a villamosra, és elmentem a Toldi Moziba, hogy eligyam azt a négyezer a forintot. A pultnál kértem egy sört meg egy felest, és ahogy megfordultam, szó szerint belebotlottam a filmrendezőbe, akinek a diplomafilmjében játszottam húsz évvel korábban. Elkezdtünk dumálni, kiderült, hogy pont egy olyan dokumentumfilmen dolgozik, ami Barcelonában forog, és kell neki valaki, aki tud spanyolul és katalánul. Olaszul elég jól tudtam az egyetem miatt, a legjobb gimis haverom pedig argentin, úgyhogy vele poénból sokszor dumáltunk úgy, hogy ő spanyolul kérdezett, én pedig olaszul válaszoltam. Abból egész sok rámragadt, a katalán pedig nagyon hasonlít az olaszra.
A filmben gyakornokként kezdtem dolgozni, és ahogy egyre jobban elmélyedtünk a munkában, Tibortól megkaptam az esélyt, hogy én legyek a film szerkesztője és forgatókönyvírója. Forgattunk Barcelonában és Olaszországban is, és a toldis összefutás után bő két évvel bemutattuk a filmet az Uránia Moziban. A Magyarok a Barçáért után keresett meg Lévai Balázs producer, akinek köszönhetően Tiszeker Dani barátommal (Tiszeker Dániel, filmrendező – szerk.) elkészítettük az első nagyjátékfilmünket, a #Sohavégetnemérőst. A filmet szerették, a nézők és a kritika is. És amikor az embernek íróként van már egy nagyjátékfilmje, onnan könnyebb továbbmenni az úton.
– Hiszel a véletlenekben?
– Nagyon szeretem a természettudományokat, imádok mindent, ami fizika vagy űrkutatás, mert a tudomány ténylegesen egy kapu a végtelenhez. Sokkal érdekesebb dolgokat derítenek ki az univerzumról, a világ keletkezéséről, az élet eredetéről, mint amit valaha is el tudtunk képzelni. Ugyanakkor nagyon érdekel a misztikum és a spiritualitás is. A művészet valahol félúton áll a tudomány és a misztikum között, remekül ötvözi a két világ legjavát.
– A #Sohavégetnemérős után jött egy kisjátékfilm, a Disznóvágás, majd tavaly az El a kezekkel a papámtól és a Nagykarácsony. Idén viszont egy történelmi sorozat, a Tündérkert forgatókönyvét írod. Miben más egy sorozat forgatókönyvét írni, mint egy mozifilmét?
– A #Sohavégetnemérősben és a Nagykarácsonyban írócsapatként dolgozunk a Fehér testvérekkel, Boldizsárral és Gáspárral, ami nekem egy nagyon jó iskola volt, sokat tanultam tőlük. A forgatókönyvírás egy lélektani matek, ahol nagyon ügyesen kell egyensúlyozni a logika és az érzelmek között. Ezek után nagyon megtisztelő volt, amikor Tasnádi István megkeresett azzal, hogy lenne-e kedvem becsatlakozni mellé a Tündérkert akkor induló írócsapatába, amelyben rajta kívül Bereményi Géza és Jeli Viktória dolgozott. Az első megbeszélésen rögtön sikerült leülnöm Bereményi mellé, és mivel a Megáll az idő az egyik kedvenc filmem, meg se mertem mukkanni a nagy tisztelettől. De a korábbi két nagyjátékfilmem írói szobáiban megedződtem, és egyre jobban élveztem az ötleteléseket. Mivel itt nyolc részről van szó, ami négy nagyjátékfilm játékidejének felel meg, sokkal jobban el tudtunk mélyülni a karakterekben. Ami íróként nagyon jó dolog, mert lényegesen több tered van játszani.
Egy filmnél nem tudsz úgy elmélyülni lélektani dolgokban, egyszerűen nincs annyi időd árnyalni a szereplőid motivációit.
Nagyon fontos, hogy egy Móricz Zsigmond-regényről van szó, ami nem egy könnyű olvasmány. Nagyon régi a nyelvezete, kemény munka volt végigolvasni is. De a sztori nagyon jó, izgalmas, meglepő és nagyon őszinte. A modern dramaturgiának vannak bizonyos szabályai, amikhez a nézők hozzászoktak. Talán a legfontosabbak az ok-okozati összefüggések. Egy nagyjátékfilmnél a néző megbocsájtóbb, ha van egy logikai bukfenc, egy jó sorozatban viszont nagyon pontosan meg kell indokolnod, hogy ki miért olyan, amilyen. Az első feladatunk ezért az volt, hogy az alapanyagból kiválogassuk azokat a karaktereket és történetszálakat, ami nekünk használható, és azokat, amelyeket el kell engedni. Ez egy hónapokig tartó folyamat volt.
– Nagy történelmi alakok jelennek meg a történetben, és nagy hangsúlyt fektettek az egyes karakterekre. Hogyan építetted fel őket?
– Helmeczy Dorottya producerrel rengeteget beszélgettem arról, hogy mennyire fontosak azok az élmények, amelyeknek hatására valaki, akit eltiportak ki tud törni a helyzetéből. Honnan van benne az erő, mit tud adni a szeretet és a bosszú. Számomra nagyon fontosak azok a dilemmák, amelyek megváltoztatják az embert. Az volt a lényeg, hogy minden fő karakterünkben végbemenjen egy fontos változás, amely érzelmileg megérinti a nézőt. Amikor a végleges forgatókönyveken dolgoztam Madarász Isti rendezővel, aki egy szuper szemű, nagyon tehetséges, precíz alkotó, akkor szintén a karaktereket helyeztük a fókuszba. Minden egyes karaktert végigrágtunk abból a szempontból, hogy mi az, ami szerethető benne, és mi az, amiben változnia, fejlődnie kell, mik a titkos vágyai, kit gyűlöl és miért.
Íróként minden szereplőm személyes igazságát meg kell találnom, mert ezek azok az igazságok, vágyak, sikerek és kudarcok, amik érzelmeket, empátiát váltanak ki a nézőből.
És számomra egy jó történet attól jó, hogy a nézőt megmozgatja érzelmileg. Ez nem egy történelmi tabló, a történelmet és a regényt „csak” egy kiindulási pontnak használtuk, és elég sok van benne a mi fantáziánkból. A mi feladatunk nem az, hogy az utolsó szög is úgy álljon, ahogy akkor állnia kellett, hanem az, hogy a mai néző is értse a dilemmákat, mert ezek mai dilemmák is. A szeretet, a gyűlölet, a félelem, az irigység olyan erős érzések, amelyek minden társadalomban és korban jelen vannak.
– Melyik áll hozzád közelebb, ha valamit a történelemből kell adaptálni vagy ha teljesen te találhatod ki?
– Az a jó a forgatókönyvírásban, hogy nem feltétlenül kell új történetet kitalálni, mert az emberekkel általában minden korban ugyanaz történik meg. Az ember magányos lény, de ezen a magányon nagyon sokat tud enyhíteni, ha azt érzed, hogy nem vagy egyedül a problémáiddal, mert évszázadokkal ezelőtt is ezekkel az érzésekkel küzdöttek az emberek. Ezeket a nagyívű, múltban játszódó történeteket számomra azt jelentik, hogy én is része vagyok egy folyamatnak, mert a történelem nem egy statikus pont, hanem éppen most is történik velünk. Engem, mint forgatókönyvírót az érdekel igazán, hogy lelkileg megmozgasson, amiről írok. Az, hogy tényszerűen megtörtént-e, számomra nem fontos. De az igen, hogy tudok-e vele azonosulni, találok-e olyan pontot, amibe bele tudok helyezkedni.
– Van olyan karakter, aki a legközelebb áll hozzád?
– Nagyon érdekelnek a női karakterek, mert a nőkben lévő érzékenység és intelligencia egy író számára nagyon érdekes kombináció. Ezért annyira izgalmas nekem Báthory Anna karaktere. Nőnek született egy olyan korban, ahol hiába született nemesnek, folyamatosan a feje fölött döntöttek és rendkívül nehéz szituációkba került. Nagyon izgatott, le tudja-e győzni ezeket az akadályokat vagy összerogy a döntések súlya alatt. Bethlen karaktere a másik kedvencem, mert ő testesíti meg az örök dilemmát, amiben ebben az országban élünk. Vagyis azt, hogy egy kis ország számára, amelyet nagy birodalmak vesznek körül, mi a jó út a túlélésre. Ez egy örök téma a magyar történelemben: a szenvedély és a nagy tettek végrehajtása, illetve a higgadt, megfontolt konzervativizmus szembenállása.
– Hozzád melyik áll közelebb: reformok vagy a konzervatív eszmék?
– Mindkettő. Nagyon nehéz dönteni, mert István és Koppány vagy Széchenyi és Kossuth között sem tudunk igazságot tenni. Koppány is őrzött és óvott valamit, amiről azt gondolta, hogy az a magyarság lényege. István pedig abban hitt, hogy nem veszítjük el a saját identitásunkat attól, hogy csatlakozunk egy jól működő politikai és vallási egységhez, sőt, ez az egyetlen útja a magyarság fejlődésének. Az emberi élet egy nagy küzdelem és meg kell találnunk a megfelelő túlélési technikát. Sokszor nem az a leginkább működő technika, ami a legbecsületesebb vagy legigazságosabb. Ez a sorozat is erről szól. Például, hogy meddig lehetsz hűséges egy emberhez? Vajon akkor is, amikor már látod, hogy mindent elpusztít, amiben te hiszel – miközben nagyon szereted? Aztán ott van az érzelmi része is a sorozatnak, ami a házasságról szól, és ami a mai ember számára is nagyon érthető: mi történik, ha meginog az ember, ha beleszeret valaki másba? Elárulom ezzel a másikat, akit amúgy nagyon szeretek emberileg, csak közben eltelt tizenvalahány év és született pár gyerek? Vajon bűn máshoz vonzódni, el lehet ezt őszintén mondani a másiknak?
– Mi volt az, ami nagy kihívást jelentett a forgatókönyvírás során?
– Amikor a végleges változatokat írtam, nagy kérdés volt, hogyan adagoljuk a nézőknek a történetet, mert nagyon sok karakter, nagyon sok viszonyrendszer van a sorozatban. Az első epizódban sok mindent le kell fektetni, itt dől el, hogy a néző továbbnézi-e vagy továbbkattint egy másik sorozatra. Én nagyon bízom Isti rendezésében és Garai Gábor operatőr nagyon egyedi és eredeti képi világában. Egy sorozatnál a casting is kulcskérdés, és mi ebben is nagyon szerencsések voltunk.
Szamosi Zsófia hatalmas kedvencem, az általa alakított Báthory Erzsébet az egyik legkomplexebb karakterünk, és Zsófi minden rezdülésében ott van ez az izgalmas összetettség. De ugyanígy kiemelhetem Szőke Abigélt is, akinek olyan filmvászonra rajzolt arca van, mintha Hollywood aranykorából jött volna közénk, de ugyanilyen nagy kedvencem a Báthoryt alakító Katona Péter Dániel, aki huszonegy éves kora ellenére nagyon éretten és profin játszik, zsigerből hozza azt az érzékeny, okos, ugyanakkor dinamikus és férfias karaktert, amitől nagyon vonzó antihőssé válik a karaktere.
– Mi az, ami inspirál vagy hatással van rád?
– Amiből forgatókönyvíróként a legtöbbet lehet meríteni, az az irodalom. Az a művészet csúcsa. Az a fajta kíméletlenül őszinte storytelling (történetmesélés -szerk.), ami Michel Houellebecq, Milan Kundera, Charles Bukowski vagy éppen Jászberényi Sándor írásait jellemzi. Ők mindent tudnak az emberrel, az ő regényeikből és novelláikból lehet igazán sokat tanulni arról, hogyan tudjuk legjobban megmutatni a karakterek összetettségét. Több sorozat van, amit nagyon szeretek, és amikben nagyon el tudok merülni, mint a Better Call Saul, vagy pedig minden idők legjobbja: a Fleabag (Bolhafészek – szerk.).
A Fleabag a sorozat számomra a csúcs: tökéletes a forgatókönyv, érzékeny és okos a történet, mély és emberi, ugyanakkor meglepő és olyan humora van, hogy többször levertem a laptopot az asztalról, miközben néztem. A kortárs európai filmművészetben is vannak olyan alkotók, akiktől rengeteget lehet tanulni: Rubén Östlund, Pawel Pawlikowski vagy éppen Paolo Sorrentino minden egyes jelenete olyan kompozíció, amit csak a legnagyobbak tudnak. Nagyon szeretem Jim Jarmusch korai filmjeit is, az Éjszaka a Földön és a Törvénytől sújtva olyanok számomra a filmművészetben, mint a Fleabag a sorozatok között.
– Milyen terveid vannak, mi jön a Tündérkert után?
– Van a fejemben egy novelláskötet és egy regény is. Jelenleg két nagyjátékfilm forgatókönyvén dolgozom, illetve a nyáron rendeztem is egy rövid dokumentumfilmet, és nagyon élveztem. Számomra a filmezésben a rendezés a következő állomás, dolgozom egy kisjátékfilm-terven, ami ha minden jól megy, tavasszal le is forog. Nagyon jó rendezőkkel dolgoztam együtt, sokat tanulhattam tőlük, itt az ideje annak, hogy a filmkészítés ezen részében is kipróbáljam magamat. Ha pedig nem jön össze, akkor visszamegyek Szicíliába, ahol már többször jártam. Van pár haverom a palermói kikötőben, akik szerint remek matróz lenne belőlem a halászhajóikon. Írni ott is lehet, esténként pedig eltűnhetek a Vucciria-negyed sikátoraiban, ahol másfél euró egy deci fehérbor, az ablakokat kövér macskák őrzik, és még a legsötétebb éjszakában is érezni lehet a tenger sós illatát.
