Valerie L. Thomas szenvedélye egy monumentális technológiai innovációhoz vezetett, amelyért a mozi rajongók külön hálásak lehetnek: megalkotta az ún. illúzióközvetítőt, amely lehetővé teszi a kétdimenziós képek háromdimenziós megfigyelését.
Valerie L. Thomas 1943. februárjában született Marylandben, és már egészen kicsi gyerekként lenyűgözte a technológia. Nyolc éves kora körül a dolgok működése iránti kíváncsisága arra ösztönözte, hogy kikölcsönözze a „The Boy’s First Book on Electronics” című könyvet, amelyet hazavitt, és abban reménykedett, hátha édesapja segít neki néhány projektben. Valerie nagyon szeretett rádiókkal és televíziókkal bíbelődni, de apja nem segített neki.
Lányiskolából a NASA-hoz
Ahogy az sem, hogy kizárólag lányoknak fenntartott középiskolába járt, ahol az elektronika nem tartozott az ajánlott tanulnivalók közé. Akkoriban a természettudományos tárgyakat nem tartották fontosnak a nők számára, és őket sem tartották alkalmasnak arra, hogy megtanulják ezt a bonyolult tudományt. A fiatal lány azonban technológia iránti szenvedélyét és adottságait egyfajta küldetésnek tekintette. Amikor bekerült a Morgan State University-re (a fizikai szakon mindössze két nő tanult – ő volt az egyik) minden megváltozott. Kiváló tanulóként hamarosan megszerezte azt a matematikai tudást, amely végül elvezette a NASA matematikai/adatelemzői pozíciójába. Nem sokkal később a NASA képfeldolgozó rendszereinek fejlesztését irányította a Landsat számára, amely az első műhold, amely több spektrumú képeket küldött a Föld erőforrásainak a világűrből való tanulmányozására.
1976-ban egy tudományos kiállításon aztán meglátott valamit, ami a feltalálás útjára terelte.
Egy világító villanykörte illúzióját, amelyet kicsavartak és eltávolítottak egy lámpából. A megoldás egy második izzóval készült, amely a felső foglalat alatt lefelé mutatott, és egy homorú tükröt alkalmazva a világító izzó illúzióját keltette.
Ez olyannyira felkeltette a nő érdeklődését, hogy elkezdett azon töprengeni, hogyan lehet egy ilyen képet úgy átadni, mint egy másikat. Még ugyanebben az évben elkezdett kísérletezni. Olyan berendezéseket állított fel, amelyek segítségével megfigyelhető egy tárgy és annak valós képe közötti kapcsolat a homorú tükrök helyzetéhez képest. Úgy gondolta, ha lehetséges lenne ilyen valósághű, háromdimenziós képek bemutatása és továbbítása, akkor a jövőben nagy fejlesztéseket lehetne elérni a videóban és a televíziózásban is.
1980-ban szabadalmat kapott az illúzióadójára, amely homorú tükröt használ az adó és a vevő oldalon az optikai csalódás képeinek előállításához. Ezt a technológiát a NASA ma is, használja, és tudósok jelenleg azon dolgoznak, hogy beépítsék a sebészek eszközeibe, hogy betekinthessenek az emberi testbe, és egy napon esetleg a különböző képernyőkbe is beépíthessék.
Thomas egészen az 1995-ös nyugdíjazásáig a NASA-nál dolgozott: előbb az Space Physics Analysis Network (SPAN) projektmenedzsereként, legutóbb pedig az Űrtudományi Adatkezelési Hivatal munkatársaként.
A Halley-üstökössel kapcsolatos elemzéseiért, illetve az ózonlyuk-tanulmányokkal és szupernóvával kapcsolatos kutatásaiért számos NASA-díjat kapott, köztük a GSFC (Goddard Space Flight Center) Award of Merit díját és a NASA Esélyegyenlőségi Medált.
