A denevéreknek nem kedvezett az idő és a történelem viharos évszázadai. Valamiért senki nem szereti őket; ijesztő, kis szárnyas vérszívóknak látjuk őket, akik éles karmaikkal belekapaszkodnak a hajunkba. Megítélésükön sajnos az sem segített, hogy rajtuk ragadt a vámpírokkal való kapcsolat.
Bram Stoker 1897-es regénye óta a denevérek és a vámpírok vitathatatlanul összekapcsolódtak. Az éles, fehér fogak, és a szárnyakként terpeszkedő köpeny nagyon denevéresnek tűnt már akkor is. Aztán jöttek a Lugosi Béla (1931), Christopher Lee (1958) és Gary Oldman (1992) főszereplésével készült filmadaptációk, amelyeknek köszönhetően a vámpír és a „denevérember” képe szilárdan rögzült a népi képzeletben, és a kettő ma már gyakorlatilag egymás szinonimája. De vajon milyenek lennének a vámpírok denevérek nélkül? És honnan jött ez?
Ördögi vadállatok
A denevérek régóta negatív reakciókat váltanak ki az európaiak körében. Bár a kontinensen őshonos néhány fajta, amelyek általában meglehetősen kicsik, és túlnyomórészt rovarokkal táplálkoznak, éjszakai szokásaik, orruk és bőrszerű szárnyaik már a legrégebbi idők óta kivívták a gonosz és ördögi hírnevüket.
Ez persze eleinte csak futólag mutatkozott meg: Homérosz Odüsszeiájában például a Hermész által megidézett kérők lelke nyikorog, „mint a denevérek”, míg Arisztophanész Madarak című művében a kórus elmeséli el, hogy Pisander egy tevét áldozott fel saját lelkének, és felbukkant a pokolból a denevér meginni a vérét. Aztán a kereszténység megjelenése óta az ellenszenv egyre csak fokozódott. Az Isteni színjátékban például Dante úgy írta le a Sátánt, hogy hat nagy szárnya van, mint a denevérnek, amelyek nagyobbak bármely hajó vitorláinál. A különböző festményeken az ördögöt, mint hegyes fülő, fekete széles kabátot viselő alakként ábrázolták, aki igencsak hasonlított a denevérre.
Amikor aztán a vámpírok a 18. század elején bekerültek a népi képzeletbe, a leírások gyakran összekeveredtek. A legtöbb beszámolónak nem volt kétsége afelől, hogy melyek egy vámpír alapvető tulajdonságai. Egy 1751-es korabeli „bestseller” szerint, amelyet egy bizonyos Don Antoine Calmet vetett papírra, a vámpírok „megújuló holttestek”, vagyis olyan emberek, akik meghaltak, de valamilyen módon újra életre keltek, hogy másokat gyötörjenek. Magyarország, Szerbia és Morvaország vidékein mások véréből éltek, amelyet embertől vagy állattól szívtak el, és csak úgy lehetett megölni őket, ha levágták a fejüket, kitépték a szívüket, vagy hamuvá égették a testüket. Noha Calmet megjegyezte, hogy a vámpír szó „piócát” jelent, és mivel a vámpírizmust ő maga csak az akut alultápláltság következményei miatt, és pusztán a társadalmi-gazdasági nélkülözés áldozataiként ábrázolja, nem látott okot arra, hogy a denevérekkel társítsa őket.
Vámpírdenevérek
Nem sokkal később azonban a dolgok megváltoztak. Még a 16. század elején érkezett a hír Európába addig ismeretlen denevérfajokról, amelyek Dél-Amerika és a Távol-Kelet barlangjaiban és erdőiben éltek. Bár a jelentések nem sok információt tartalmaztak, abban mindenki egyetértett, hogy vért szívnak.
Amint azt ma már tudjuk, a denevérek általában meglehetősen kicsi lények, ritkán közelítik meg az embereket, kivéve, ha rendkívüli éhség hajtja őket. A hódítók képzeletében mégis óriási lényekké változtak. A leírásokban innentől kezdve galambok nagyságú állatoknak titulálták őket, akik alvó katonákat haraptak meg. És szép lassan elterjedt a rossz hírük… A következő évtizedekben a hatalmas, repülő, emberi vérre éhes állatok képe elfogadott zoológiai igazsággá vált.
A „vámpírőrület” hajnalával ezt a képet egy új elem is gazdagította, mégpedig akkor, amikor Carl Linnaeus holland taxonómus az egyik újonnan felfedezett fajt „vámpírdenevérnek” nevezte el. Később persze kiderült, hogy az általa elnevezett faj inkább egy gyümölcsdenevér, mintsem vérszívó; de elődeihez hasonlóan ő is azt feltételezte, hogy mivel szokatlanul nagy volt, ez csak az a fajta állat lehet, amely egy teljesen felnőtt embert is képes leküzdeni, és kiszívja az ereit. Hamarosan mások is követték a példáját, és ahogy az lenni szokott: hozzáadták saját változataikat. Volt olyan elképzelés, hogy a vámpírdenevér hatalmas szárnyait arra használja, hogy álomba legyezze áldozatait, és hegyes nyelvét az ereikbe fúrja, anélkül, hogy áldozata észrevenné. Egy másik nézet szerint Guyanában egy méteres szárnyfesztávolságú denevérek éltek, akik addig ették magát, amíg már nem repülni sem tudtak, vagy amíg áldozatuk meg nem halt.
Ahogy teltek az évtizedek és okosodott az ember, a tudomány kezdett lazítani ezeken a szélsőséges szemléleteken. Noha szegény denevéreket továbbra is a gonoszsággal kapcsolták össze…
Fordulópontot Charles Darwin beszámolójának közzététele jelentett. Annak ellenére, hogy a könyv elsősorban Darwin a természetes kiválasztódás kérdésével való első elköteleződése miatt volt figyelemre méltó, leírta az első közvetlen megfigyelést egy igazi vámpírdenevérről (Desmodus rotundus), amely vérrel táplálkozik. Azonnali szenzációt keltett, és hatalmas hatása volt a vámpírirodalomra. Valamivel később pedig jött Bram Stoker… akinél Drakula képessé vált denevérré változni.
Ártalmatlan kis vérszívók
De az egy dolog, ahogy a vámpírok hasonlítanak a denevérekre, de vajon milyen lehet denevérnek lenni? Ezt akár egyetlen szóval is kifejezhetjük: hasznos. Mert annak ellenére, amit a filmek és regények mondanak, a denevérek fontos szerepet játszanak a természet egyensúlyának megőrzésében. Olyan rovarokat fogyasztanak, amelyek betegségeket terjesztenek és károsítják a termést. Bizonyos denevérek egyetlen óra alatt több, mint 1000 szúnyogot esznek meg. Segítik a növények szaporodását azáltal, hogy a magokat ürülékükön keresztül szétszórják. A denevéreknek hatalmas szerepük van a trópusi esőerdők újraerdősítésben, mivel guanó magvak is a denevéreken keresztül szóródnak szét.
A denevérek többnyire ártalmatlanok az emberekre. A több ezer faj közül csak három valóban vérszívó. A vámpírdenevérek Mexikó, Közép- és Dél-Amerika trópusain találhatók, általában alvó szarvasmarhák vagy lovak vérét fogyasztják. Éles fogak esetén a gyors csípést az alvó állatok általában nem veszik észre. Ennek ellenére még a vámpírdenevérek is hasznosnak bizonyulnak. Az orvosok tanulmányozták harapásaik véralvadásgátló tulajdonságait, és felhasználták ezt a tudást a szívbetegségben és a stroke-ban szenvedő betegek gyógyszereinek kifejlesztésében. Az emberekre a veszélyt a veszettség átvitelének lehetősége jelenti.
Egyébként tényleg vakok?
És akkor oszlassunk el még egy utolsó tévhitet! A denevérek ugyanis sokkal jobban látnak, mint mi, nappal és éjszaka egyaránt. A denevérek magas hangot bocsátanak ki, amely rezonál és visszaverődik a körülöttük lévő tárgyakról. Ez a visszhangzás (olyan, mint a szonár) segít nekik meghatározni a rovarok pontos helyét, és beszerezni a vacsorát.
