Már sohasem lesz olyan az oktatás, mint régen?

-

Március közepén úgy esett rá a digitális oktatás a tanárokra, diákokra és szülőkre, mint rajzfilmfigurára a zongora.

A pedagógusok lesöpörték az asztalokat, hazaküldték a diákok holmijait, a családok pedig beosztották a szabadságokat, hogy ki maradjon otthon a gyerekkel tanulni – és min? Apukák próbálták kétségbeesetten felidézni a kovalens kötés részleteit és egész családok kaptak egyest a befotózott technika házi feladatra. Eközben tanárok cöccögve töprengtek a javuló jegyek és a változó kézírás közötti összefüggéseken.
Az évzárót pedig idén nem a gyerekek, hanem a szüleik várták jobban, most pedig önmagukat is nyugtatva ismételgetik: “Még egy ilyen nem lesz!…Nem lehet!”

De tényleg vissza lehet térni a korábbi állapothoz?

Miben változott meg, vagy miben kellett volna változnia az oktatásnak? Annak a területnek, amit évtizedek óta mindenki szid, de úgy gondolja, majd csak kibírja valahogy. Előbb ő, majd a gyerek, végül az unoka. (Azt a forradalmi gondolatot már fel sem vetem, hogy az iskola – bármilyen szintű – lehetne akár kifejezetten inspiráló, építő és ÉLVEZETES. De ezen a környéken az ilyesmi mindig gyanús.) 

A járvány és a digitális tanrend olyan hatással voltak az oktatásra, mint amikor lecsapolnak egy mocsarat.

Előkerül néhány lopott bicikli, fél pár sportcipő, üres üveg, gumiabroncs és a Vállalkozó Józsi autóstul, akiről azt pletykálták, hogy Svájcba költözött. Felszínre került minden rejtett mocsok és foglalkozni kell vele. A társadalmi, gazdasági egyenlőtlenségek mellett a generációs ellentétek is kiéleződtek. Kijöttek a rendszer hibái és a családokon belüli gondok egyaránt, egyáltalán nem iskolai szintű feladatokat szolgáltatva mindenkinek.

Ha egy három iskoláskorú gyerekét egyedül nevelő édesanya háztartásában egy darab számítógép és egy darab mobiltelefon található, és ő maga is otthonról dolgozik, hány gyereke nem tud részt venni a Zoom-órán?

Adhat-e igazolást a tanító néninek az internetszolgáltató, ha egy kislány azért mulasztotta el az óráját, mert a környéken nem volt internet?

Mit ér az adományként kapott digitális eszközzel a család, ahol nincs pénz befizetni a villanyszámlát?

Egységnyi idő alatt mennyi hangalámondásos pdf-et tud elkészíteni egy digitális eszközöktől kissé ódzkodó, nyugdíj előtt álló tanító?

Nem hallgatjuk el, hogy voltak olyan iskolák, ahol remekül vették a kanyart: gyorsan és hatékonyan álltak át arra, hogy mostantól csak a képernyőn találkozik az osztály és a tanáraik.

A pedagógusok közül is többen meglátták a lehetőséget a helyzetben és nemcsak megugrották a feladatot, de ötletesen és a diákok számára is gyümölcsözően forgatták be a digitális eszközöket a tanulásba.

Ahogy a gyerekek közül is volt olyan, aki megtáltosodott azzal, hogy lekerült róla a nyilvános szereplés nyomása és az osztálytársak esetleg nem túl barátságos megnyilvánulásai. A fentiekhez azonban felkészültség és sok esetben egy meghatározott anyagi háttér szükséges, hogy a támogató családi közegről ne is beszéljünk. Hiszen egy kisgyerek teljesítményében nem mindegy, hogy mellé ül-e valaki hogy segítse és bátorítsa vagy a szülőknek erre nincs lehetősége, akár a tudás, akár az idő hiánya miatt.

Szeptembertől –, amikor a szülők számára idén előrehozott karácsony lesz – az elmúlt hónapok alapján felvázolták az úgynevezett hibrid oktatás koncepcióját. Ez digitális is meg nem is, ahogy az egyszeri lány vitt is ajándékot Mátyás királynak meg nem is. A gyerekek bejárnak az iskolába, itt tanulják meg az anyagot és felelnek vagy dolgozatot írnak, otthon pedig önálló feladatfeldolgozás van. Eddig ez nem sokban különbözik a korábbiaktól. (Bár remélem senki nem feledkezett meg a szintén 2020 őszétől bevezetésre kerülő NAT-ról!)

A legvalószínűbb forgatókönyv az “innen még bármi lehet”. Az oktatáspolitika tehát egyetlen dolgot tehet:

töretlenül reménykedik a sima, normál tanévkezdésben, de szárazon tartja a puskaport, vagyis felvázol egy digitálissá is tehető tantervet.

Illetve megteszi azt, amire a legtöbb munkáltató képtelen volt: bízik a szervezet tagjaiban. Elhiszi, hogy a tanárok tanítanak, a gyerekek pedig tanulnak. A szorosabb kontroll gyakorlása ebben a helyzetben épp olyan nehezen kivitelezhető, mint amennyire káros.

A márciustól júliusig tartó időszak tapasztalataira építve ajánlásokkal, vázlatokkal, jó gyakorlatokkal támogathatják a munkájukat már amúgy is ismerő pedagógusokat abban, hogy más platformon végezzék a feladatukat.

És ami ennél is fontosabb: engedik, hogy alkalmazkodjanak a gyerekek lehetőségeihez, képességeihez és igényeihez és mindezeket figyelembe véve hozzák ki a diákjaikból a meghatározott tudásszintet. Vagyis ne az utat szabják meg, csupán a célt!

Az elmúlt hónapokat akár hasznosnak is tekinthetjük abból a szempontból, hogy a digitalizáció régóta húzódó kérdését a pandémia miatt nem lehetett tovább halogatni. Az oktatás szereplői rákényszerültek, hogy élesben tegyék próbára magukat és a rendszert. Az ebből levont tapasztalatokat ősszel már fel is lehet használni, ha sor kerül egy második hullámra.

Azonban azt az oktatás valamennyi résztvevőjének be kell látnia, hogy a digitalizáció nem megkerülhető!

Sem a jelenlegi helyzetben, sem a diákok jövője szempontjából, amikor ezek a készségek elengedhetetlenek lesznek a munkaerőpiacon.

Az, hogy az ehhez való hozzáférés ne számítson privilégiumnak, közös felelősség és közös érdek.

A járvány befolyásolja az emberi sorsokat, abból a szempontból is, hogy hirtelen elénk tárt olyan problémákat, amelyek normál körülmények között csak évtizedek múlva jelentkeztek volna: hogy a társadalom egyes rétegei között milyen szakadék van tudásban és lehetőségekben egyaránt.

Egy biztos, az oktatás talán már sohasem lesz olyan, mint a COVID előtt. A kérdés az, hogy, mindaz, amit ebből a pedagógusok, a szülők és a gyerekek tanulhattak, tudják-e a kamatoztatni a jövőben, előnyöket kovácsolni az esetleges hátrányokból. Vajon azok a pedagógusok, akik eddig helyből elutasították a digitalizáció bevezetését a tanításba, ragaszkodván a hagyományos eszközökhöz, felismerték-e ennek a változásnak, a változtatni akarásnak a jelentőségét? Az igazgatók azt, hogy – természetesen ismerjük a nehézségeket (de az elutasító magatartást is) – megkövetelhető a tanároktól, hogy új módszereket alkalmazzanak, ha kell maguk is kilépjenek a komfortzónájukból és a diákjaikkal együtt – akár tőlük – tanuljanak az eredményesebb oktatás érdekében, hisz a mai kor gyermekeit egyszerűen meg kell fogni? A szülők azt, hogy néha jó a gyerek fejlődését közelről követni, segíteni őt az elakadásaiban, a diákok az önállóságra való törekvés fontosságát? Ha az oktatás szereplőiben mindez nemcsak a meggondolandó kategóriába, hanem a cselekvés szintjére is emelkedik, ennyi pozitív hozadéka – a nehéz helyzetek és konfliktusok ellenére is – volt a pandémiának az oktatásra.

Kategória:

KIADVÁNYAINK

FRISS CIKKEINK

Kövess minket a Facebookon is!


This will close in 30 seconds