Felkavaró, sokkoló, undorító. Ezzel a három szóval lehetne leginkább jellemezni a Netflix új sikersorozatát, a Jeffrey Dahmer-sztorit, ami a tömény, kegyetlen valóságot hozza el az otthonunkba.
Igaz, amit látni a sorozatban
Általában vannak ferdítések, kis és nagy színezések a sorozatokban. Ezúttal ez nem mondható el Ryan Murphy true crime-járól. Nagyon minimális eltérések vannak a sorozatban, ami három héten keresztül uralta a Netflix toplistáját. A szomorú tény az, hogy szinte minden igaz, amit a 10 részben láthatunk. Jeffrey Dahmer 17 fiút ölt különös kegyetlenséggel, méghozzá több éven keresztül. A valóságban is egy angyalarcú, szexi férfi volt, aki többnyire bedrogozta az áldozatait, kiélte rajtuk a perverz vágyait, majd megkínozta és megölte őket, de az is előfordult, hogy holtukban is meggyalázta némelyiküket.
Csakugyan sósavba mártotta az áldozatok testrészeit, és megőrizte a lecsupaszított csontjaikat. Stimmel, hogy fúróval lékelte meg a koponyájukat. Tényleg elfogyasztotta némelyik áldozatának belső szervét, és az egyik lakóját még „húsos” szendviccsel is megkínálta. Valóban emberi maradványok voltak a szemeteszsákban a kocsijában, mikor egyszer megállította egy rendőr az úton. Még az is igaz, amit Tracy Edwards-nak mondott, hogy meg akarja hallgatni a szívét, mielőtt megeszi.
Mi nem igaz hát? Például az, hogy a sorozatban az egyik főszereplő, Glenda Cleveland a közvetlen szomszédja volt. Valójában egy másik épületben élt, sosem találkozott Dahmerrel, de többször is megpróbált beszélni róla a rendőrökkel. Pláne miután látták a lányával a bedrogozott Konerak Sinthasomphone-t, akit a kiérkező rendőrök visszavittek egyenesen Dahmerhez, aki elhitette velük: a fiú nagykorú és a „pasija”.
Habár az is valós, hogy amikor a vérplazma központban dolgozott, hazavitt egy csomó vért meginni, de a nagy részét nem fogyasztotta el.
Kinek a hibája, ami történt?
A sorozat vége felé megindul a sárdobálás, és egyre csak azt kérdezi mindenki: kinek a hibája, ami történt? Ki tehet arról, hogy Jeff olyan lett, amilyen? A szülei, akik nem törődtek vele, és szinte egy időben léptek le az életéből? Ezért akarta Dahmer is, hogy az áldozatai soha ne hagyják el és örökre vele maradjanak? Vagy nem a szülők, hanem a média a hibás, az amerikai kultúra az erőszakos képregényeivel együtt? Netán egy genetikai rendellenesség miatt lett olyan, amilyen? Nos, nem születtek erre egyértelmű válaszok, és talán lehetetlenség is lenne megmondani.
Jól tudjuk, a gyerekkorunk mennyire meghatározza a felnőtt életünket. Biztos nem tett jót az, hogy a fiút elhanyagolták,a mentális zavarodott anyja örökösen perpatvarozott a férjével, és Jeffrey akárhányszor próbált beszélni a „másságáról”, süket fülekre talált. De ettől még nem a szülei hibásak azért, mert embereket ölt. És igen, a szülőkön kívül a környezet, a popkultúra is hozzájárulhatott Jeff eltorzulásához. Látszólag minden adott volna ahhoz, hogy szörny szülessen, de legyünk őszinték: ez azért sok millió más emberre is igaz. A pocsék gyerekkor, a magány, a meg nem értettség, de még az erőszakos tartalmak nézése is. Mégsem lesz mindenkiből sorozatgyilkos. Szóval biztos van valami oka annak, hogy Jeff mégis az lett. Persze ettől még minden szülő azon fog kattogni a tagadás fázisa után: ő tehet róla. Az ő gyereke. Igen. De ettől még nem ő adott kést a kezébe.
Az viszont tagadhatatlan: voltak jelek. Tudom, ma már könnyen beszélünk, mikor virágzik a pszichológia, és még a szomszéd néni is felismerheti a pszichopatára utaló jeleket. Ám akkor is észre kellett volna venni, hogy Jeffrey élete egyetlen nagy segélykiáltás volt. Az állatok boncolásának imádata, hogy kicsapták az iskolából, a katonaságból, és sosem vitt haza lányt. De még barátot sem. Talán, ha lett volna akkor is valaki, aki elolvas egy ilyen „10 jeles” cikket vagy egy önismereti könyvet, az időben felismerhette volna a bajt, és talán lehetett volna Dahmeren segíteni. Most már kár ujjal mutogatni, felesleges azon agyalni, „mi lett volna ha”. Túl késő van.
A szörnyből egy szerethető ember lesz
Egy kicsit ijesztőnek találom a sorozatban azt, hogy a végére egyre inkább egy szerethető figurává varázsolják Jeffrey Dahmert. Eltűnik a szörny, és marad helyette az egyszerű halandó. Nem azért, mert annyira bánja a bűneit, hanem látni a szeretet az apja iránt, és megbocsátásra vágyik. A sorozat végére megismertük őt, olyat lett, mint egy kedves ismerős, egy helyes szomszéd srác. Akarva-akaratlanul is átérezzük a magányos gyerek sorsát, a félelmeit, életének egy-két ismerős pillanat. Nehéz valakit zsigerből gyűlölni, akivel valahol együttérzünk. Az sem segít rajta, hogy Evan Peters olyan mesterien alakítja a bűnözőt, és ráadásul egy jóképű, szexi férfi, így még nehezebb elválasztani a valódi szörnyet, a való életben angyali és sármos színésztől. Pedig egy pillanatra sem feledhetjük: Jeffrey Dahmert egy sorozatgyilkos, aki embereket ölt. Borzalmas dolgokat követett el, amelyekre nincs bocsánat. Itt és most nem ő az áldozat, hanem a könyörtelen szörnyeteg. Nem szabadna szeretni őt.
A közösségi oldalakon a legtöbb kommentből az derül ki: az ember tisztában van vele, milyen rossz és romlott. Az esze tudja, de valahol mégis szimpatizál vele, és sajnálja. Sokakat oszt meg ilyen tekintetben Dahmer, de nem valószínű, hogy ezt akarták volna elérni a sorozat készítői. Senki sem akarná felmenteni a tettei alól. Mégis sikerült ilyen zavaros, kellemetlen érzéseket kelteni a nézőben: most akkor én kedvelem Jeffrey Dahmert?
Ha ezt érzed, nyugodj meg. Valószínűleg te is csak Evan Peters „csapdájába” estél, aki zseniálisan alakította Dahmert, és akitől nehéz elvonatkoztatni. De hozzá kell tenni, ahogy a sorozatban is láthattuk: vannak, akik tényleg rajonganak a sorozatgyilkoskért leveleket írnak nekik a börtönbe, ajándékokat küldenek nekik és úgy istenítik őket, mintha sztárok lennének.
Brutálisan, de jó pár fontos dologra hívja fel a figyelmünket a sorozat
A sorozat nem más, mint egyetlen, elnyújtott rémálom. Jeffrey Dahmer napokra beköltözött az otthonunkba, az életünkbe, és néhányunknál talán még mindig ott is van. Rajta agyalunk a vécén ülve, a kádban relaxálva, mosogatás közben, a barátokkal beszélgetve és egyre azon tépelődünk, hogy lehetett ilyen. Mentségeket keresünk neki, a sárga földig szidjuk, de nincs olyan ember, akiből ne váltana ki valamiféle érzelmet. Nem lehet közömbösen elmenni mellette. Sőt, talán még a szemünk sarkából még látni is véljük, és arra gondolunk: mi mit tennénk. Mit tennénk, ha furcsa szagot éreznénk a szomszédból, és kiáltásokat hallanánk? Mit lépnénk, ha a házunk előtt egy bedrogozott fiú feküdne, akit haza akar vinni a barátja? Mihez kezdenénk, ha egy éjjel felhívnának bennünket, hogy a fiunkat letartóztatták, és kiderülne: embert ölt? Ez a jó ebben a hihetetlenül sötét, gyomorforgató, kegyetlen látomásban, amibe több napra belecsöppenünk. Elgondolkodtat.
Felhívja a figyelmünket arra, mennyire sebezhetőek a gyerekek, akiknek valódi odafigyelésére és törődésre lenne szükségük. Látjuk, az erőszakos tartalmak veszélyeit. A sorozat felhívja a figyelmet a rasszizmusra, és az akkori amerikai rendőrség hiányosságaira, inkopetens eljárására. Igaz, ma már ilyen aligha fordulhatna elő, de durva, hogy akkoriban Jeff az orruknál fogva vezette a rendőröket. Itt akkor már meg kell említeni azt, hogy valóságban a két hanyag rendőrt nem kapott kitüntetést, hanem valóban felfüggesztették őket.
De a lényeg: itt a lehetőség tanulni a hibáinkból. Mindig lehetünk jobb szülők, és ahelyett, hogy bolondnak néznék az embert, aki furcsa szagokra és zajokra panaszkodik, érdemes utánanézni annak, amit mond. Hiszen soha nem tudhatjuk, ki lakik a szomszédban.
Ki ölte meg Adrien Brody-t? – Ecc, pecc, ki lehetsz? filmkritika
