A filmeket, színházi előadásokat nézve sokan eljátszunk a gondolattal, hogy milyen lehet fent lenni a színpadon és egy másik ember bőrébe bújni. Milyen lehet félelmek és gátlások nélkül felfedezni önmagunkat és megnézni, mire vagyunk képesek. Az ismert színművész, Hullan Zsuzsa elindított egy önismereti programot, amely során a színjátszás eszközeivel tanulhatunk magunkról és fejleszthetjük magunkat. Fordulópontokról, önbizalomhiányról és megfelelési kényszerről beszélgettünk vele…
Zsuzsát a legtöbben a Vígszínház színpadáról és az egyik leghíresebb magyar sorozatból ismerjük. Az viszont kevesen tudják, hogy a színjátszás mellett önbizalom növelő és önismereti workshopokat tart, amelyek segítségével könnyebben megoldhatjuk az életben felmerült nehézségeket és problémákat. Hiába készültem egy sor kérdéssel, mialatt a Vígszínház művész büféjében Zsuzsát várom, még mindig újabb és újabb kérdések jutnak eszembe. És talán nem én vagyok az egyetlen, aki azonnal kapcsolódni tud a témához, hiszen mindannyian szeretnénk jobban megismerni magunkat, hogy egy boldogabb életet élhessünk, amelyben félelmeinktől és gátlásainktól megszabadulva megvalósíthatjuk terveinket.
– Eredeti hivatásod szerint színművész vagy, néhány éve azonban önismereti programokkal segítesz az embereknek teljesebb életet élni. Milyen fordulópontok voltak az életedben, amelyek erre az útra tereltek?
– A pedagógia és az, ahogyan az emberek működnek mindig nagyon érdekelt. Amikor balett növendékként elszakítottam a boka szalagjaimat, balett táncosi ambícióim egycsapásra köddé váltak. A környezetemben mindenki arra ösztökélt, maradjak a színpadi világban, ennek ellenére elmentem a pedagógiai főiskolára. Itt annyi mindent tanultam arról, hogyan működnek az emberi viszonyok és hogyan működik egy ember, hogy azt gondoltam, ezt a tudást bármikor nagyon jól fogom tudni kamatoztatni. Persze az élet úgy hozta, hogy a főiskolán olyan társaságba kerültem, akiknek volt egy országos hírű színjátszó körük, és ahová engem is elhívtak. A főiskola elvégzése után pedig már merész húzással azt gondoltam, hogy visszamegyek a színházhoz. Pécsett, az akkori szolnoki színház főrendezője, a csodálatos Pál István tartott kurzusokat. Nem tudom, hogy gondoltam, de egyszer csak felhívtam, hogy mennék. Pont jókor, mert akkor volt a gyakorlatos színészeknek felvételi. Megpecsételődött a sorsom, de a pedagógia, mint egy alvó kisoroszlán mindig ott volt az életemben. Sokszor gondolkoztam azon, vajon miért kellett a két színházi szerelem között pedagógusnak tanulni.
– Mi volt az, ami aztán mégis elindította benned a gondolatot, hogy életre hívd az önismereti programodat?
– Sok évvel ezelőtt egy öltözőbe kerültem Barta Máriával, aki elkezdett az életéről mesélni. Mindig nagyon kíváncsi voltam az idősebb kollégákra mert olyan értékek birtokában vannak, és olyan fantasztikus történeteik vannak, amiket jó lenne megőrizni. Egy olyan világban éltek és alkottak, szerettek és szenvedtek, örültek és nevettek, amit már sokan nem ismerünk. Ezekből a csodálatos beszélgetésekből született meg az első könyvem, a Víg-szín-házon-belül, amiből aztán kinőtte magát egy műsor a Rádió Bézsben, ahol háromszáz ilyen beszélgetést csináltam, számtalan izgalmas és érdekes emberrel. Csupa olyan visszajelzést kaptam, hogy olyan dolgokat mondanak el nekem, amit még soha senkinek. A férjem is úgy fogalmazott, hogy ezekben a beszélgetésekben megnyitottam az emberek lelkét. Ezeken elgondolkoztam, és azt mondtam, hogy rendben, akkor megtanulom, mi is az a coaching, és mindent, ami ahhoz kell, hogy ezt jól lehessen csinálni. Összeálltak a kis puzzle darabkák, összeért a pedagógia, a színjátszás és az, hogy állítólag jól tudok kérdezni és hallgatni. Ebből pedig megszületett Az empátia színpadán című önismereti program.
– Hogyan kapcsolódik össze a színjátszással az önismeret és az önbizalom fejlesztése?
– Ahhoz kell az empátia, ami az egyik legfontosabb emberi megnyilvánulás. Ha az egót legyőzve, önmagunkat és a szívünket kinyitva, teljes figyelemmel oda tudunk fordulni valaki felé, akkor csodálatos dolgok tudnak felszínre jönni és kapcsolódás tud kialakulni két ember között. Azt hiszem, még teljesen tudattalanul, de valahogy ezzel a hozzáállással csináltam a rádióban is ezeket a beszélgetéseket. Nem rólam szóltak, hanem nagyon nyitottan arra voltam kíváncsi, hogy ki az az ember, aki ott ül velem szemben és mitől olyan, amilyen. Azt gondolom, hogy a hivatásom, a színészet is arról szól, hogy csak úgy tudok egy karaktert életre kelteni, ha empatikusan fordulok felé. Ha nem véleményezem, nem bírálom felül. Akkor tudok olyan lenni a színpadon, mint az adott karakter, akkor tudom a reakcióit magamévá tenni, ha megpróbálom megérteni a motivációit, a kapcsolódásait, a gondolkodását. Teljesen mindegy, hogy kiről van szó és mekkora az a szerep, vagy milyen típusú a karakter, nekem az első pillanattól az utolsóig fel kell építenem az életét és meg kell értenem őt. Csak akkor tudok az ő fejével gondolkodni, az ő szívével érezni és az ő cselekedetei végrehajtani.
– Volt olyan az életedben, amikor te is hasonló a problémákkal kellett szembenézned, mint amivel most hozzád fordulnak?
– Igen, és talán még most is van. Félre ne érts, nem akarom magam Michelangelohoz hasonlítani, de a talentum nem okvetlenül függ össze azzal, hogy valakinek milyen az én képe. Ebben a szülőknek nagyon nagy felelősségük van. Meggyőződésem, hogy minden akkor dől el, amikor a szülők még csak gondolnak arra, hogy szeretnének majd egy gyereket, és ahogyan ahhoz hozzáállnak, hogy milyen lesz akkor, amikor majd lesz gyerekük. Mennyire viszonyulnak empatikusan, támogatóan, elfogadóan ahhoz a gyerekhez, akit kaptak…. és mennyire akarják a saját képükre formálni és a saját álmaikat beteljesíteni a gyermekükkel. Sok frusztráció, önértékelési zavar és önbizalom probléma szerintem a megfelelési kényszerből ered.
Én is emlékszem, gyerekként mennyire szerettem volna megfelelni annak az elvárásnak, ami kimondva – kimondatlanul ott volt az életemben: fiúnak vártak és fiúnak szeretett volna az apám.
Hosszú évekig ennek kellett valahogy megfelelni, kompenzálnom kellett ezt a felém támasztott elvárást, miközben lehetetlen a feladat, mert akármit csinálok, nem tudok fiú lenni. Nem azért születtem, hogy fiú legyek. De nem azon kell sopánkodni, hogy a megfelelési kényszer ott van az életünkben, inkább azon kell gondolkozni, hogy el tudjam fogadni önmagam, és át tudjam fordítani ezt az egészet úgy, hogy abból épülni tudjak, és hogy azokat az élményeket, frusztrációjukat, félelmeket és kibeszéletlen dolgokat szebbé tegyem. Tudom, hogy soha nem lesz barna szemem meg barna hajam, és soha nem leszek fiú, de nézzük meg, nekem mi az erősségem én miben vagyok jó én.
– Nem könnyű feladat leküzdeni ezeket a sokéves berögződéseket…
– Van egy kutatás, amit elő szoktam venni a workshopokon, és arról szól, hogy itt, Közép-Európában egy gyerek kétéves koráig naponta hány pozitív és hány negatív visszajelzést kap a környezetétől. Most nem mondom el mennyire sokkoló a számadat, de aki jön a workshopunkra az találkozik majd ezzel. Viszont, aki elkezd a saját problémáival, a saját rossz beidegződéseivel foglalkozni és megpróbálja önmagát jobbá tenni, majd ezt a mintát továbbadni a gyerekének, az már nagyon sokat tett azért, hogy szebb legyen majd a világ. Valószínűleg ezt mi már nem éljük meg, csak azt tudjuk tenni, hogy saját magunkat úgy formáljuk és alakítjuk életünk végéig tudatosan és a jóra törekedve, hogy ezeket adjuk tovább.
Ha a gyerekek azt a mintát kapják, hogy szép vagy, jó vagy, tehetséges vagy – mert mindenki tehetséges valamiben – akkor ez egy szebb világ lesz.
Ha tudatosan errefelé próbáljuk a saját életünket is terelni, és az utánunk jövő generációt támogatjuk abban, ami az ő útja és nem mi akarjuk nekik megmondani, hogy merrefelé kell menni, akkor már nagyon sokat tettünk. De ehhez szükség van arra a fajta önismeretre, elfogadásra, empátiára és oda fordulásra, amitől ez létre tud jönni. Mert különben csak elvárások vannak, és megfelelési kényszer és szorongás, és az érzés, hogy nem vagyok jó semmire. Csak döntés kérdése, hogyan állunk hozzá valamihez. Ha pedig a döntés megszületik, akkor meg lehet megtalálni az utat. De ahhoz, hogy jobb legyen, tennünk kell.
– Hogyan kell elképzelni a programot annak, aki még soha nem találkozott vele?
– Ez egy hosszú és nagyon fájdalmas folyamat tud lenni, de lépésről lépésre szét lehet szálazni ezeket a rossz beidegződéseket, és azokat a saját magunk által saját magunkra rárakott rétegeket, amelyek védekezésként vannak ott. Kiscsoportos foglalkozások keretében nagyon empatikusan és a másikra figyelve próbáljuk meg segíteni az embereket abban, hogy ezeket le tudja rázni magáról. Ez egy nagy közös munka, ami opciókat és választási lehetőségeket ad. Ahogyan egy színházi próbán is van egy keret, amelyen belül el kell jutni egy jelenetben A-ból B-be, itt is van egy keret és ezen az adott kereten belül az éppen adott emberekkel együtt gondolkodva, közösen dolgozva elő tudunk hozni megoldásokat, vagy esetleg még mélyebben lévő olyan ki nem mondom problémákat, beidegződéseket vagy rossz gondolatokat, amelyeknek a segítségével aztán a végén mindenki úgy tud hazamenni, hogy nincs hiányérzete.
– Kiknek ajánljátok a programot, melyek azok a problémák, amelyekkel hozzátok fordulhatnak?
– A gátlásos embereknek, akik nem mernek kiállni az emberek elé. Akiknek lámpalázuk van, ha meg kell szólalni, bár otthon egyedül, a tükör előtt remekül el tudják mondani a gondolataikat, de ha valaki más előtt kell megnyilvánulni, akkor szoronganak. Azoknak, akiknek az önbizalmam a béka feneke alatt van, nem érzik magunkat elég jónak, szépnek, tehetségesnek, ügyesnek. Sokáig lehetne sorolni ezeket a helyzeteket, amelyek mind az önértékelés, az önbizalom, az énkép témakörébe tartoznak. Mi abban segítünk, hogy aki hozzánk eljön, legyen bátorsága ahhoz, hogy megnézze, mi van benne ott legbelül. Hogy megnézze, milyen ő maga, amilyen utoljára talán a születésekor volt.
Ez mindenkiben ott van és mindenkiből elő lehet hozni.
A csoportok összeállítása előtt személyesen vagy telefonon mindenkivel elbeszélgetünk, mert tudnunk kell, hogy egymáshoz valók vagyunk-e. Még egy ilyen rövid beszélgetés alatt is azonnal van egy személyes kapcsolódás, amely során meg lehet állapítani, hogy jó lesz-d ez az együttműködés. Nagyon fontosnak tartjuk azt is, hogy a csoportban különböző energiájú és különböző ritmusú emberek legyenek. Az egyes alkalmak kapcsolódnak egymáshoz, de nem épülnek egymásra, tehát nem kell sorban mind a tíz alkalmon részt venni. Persze az elsőt nem lehet megúszni, mert az mindennek az alapja. De onnantól kezdve akárhányadikra kapcsolódik be az illető minden alkalommal egy komplett egységet kap, mert minden rész önálló egység, egy önálló entitással bíró modul.
– Ha már az előbb arról beszélgettünk, hogy mindenki jó valamiben, akkor mi az a három dolog, amit te a legjobban szeretsz magadban?
– Hű, ezen még soha nem gondolkoztam. De mivel nagyon kíváncsi embernek tartom magam, talán a kíváncsiság lenne az első. A másik, amit ugyan nagyon szeretek magamban, de néha vissza kell fognom az az, hogy problémamegoldó vagyok. Az a típus, aki egy nehéz helyzetből mindig a kifelé vezető utat keresi. Óriási tanulás volt számomra, amikor a gyerekeim azzal szembesítettek, hogy nem kell mindent nekem megoldani, hiszen már felnőttek. Nekem csak az a feladatom, hogy meghallgassam őket és ott legyek, empatikus szívvel odaálljak és megkérdezzem, mire van szükséged. Amit még nagyon szeretek magamban az az, hogy nagyon sok minden érdekel. Számtalan olyan dolog van, amit szeretnék még csinálni és kipróbálni. Végtelenül büszke vagyok például arra, hogy képes voltam előbányászni magamból azt a tehetséget, ami ott szunnyadt bennem, és a fotózásban jött felszínre. Hatvanévesen el mertem hinni magamról, hogy ebben jó vagyok. Ezért különösen büszke vagyok magamra. Ahelyett, hogy sokszor azt mondjuk, hogy ehhez nem vagyok elég jó hozzá, úgysem fogom soha megtanulni, és húzzuk az időt inkább nézzük meg, mire vagyunk képesek!
