Két éve szeptemberben egy világ omlott össze bennünk: Jean-Paul Belmondo halálával elvesztettünk egy szexis csirkefogót, egy romantikus macsót, egy legendás színészt és nevettetőt, akire annyira szüksége volt a világnak.
Ahogy minden magyar család, a nyolcvanas években mi is szinte minden filmet megnéztünk a szüleimmel, amiben Jean-Paul (talán megengedhetem magamnak, hogy így nevezzem, hiszen „majdnem” a nagyapám lett) játszott. Így történt, hogy nyolc-kilenc éves koromban azt képzeltem, hogy az undok és örökké morcos mostohanagyapám helyett, akinek minden tele volt a lomjaival, egyszer csak Jean-Paul Belmondo lesz a nagymamám férje. Mert nekem olyan nagypapa kellett, mint Ő.
Mama akkoriban sokat utazott Franciaországba, és a mai napig tisztán fel tudom idézni, hogy annyira imádtam ezt a bokszos orrú francia színészt, hogy azt kívántam, bárcsak megismerkednének és – teljesen természetes módon – összeházasodnának. Korban is pont összeillettek volna, az 1933-ban született Belmondo csak egy évvel volt fiatalabb az én nagymamámnál. Aztán persze ahogy teltek-múltak az évek rájöttem, hogy ez örökre egy álom marad… így maradtak a filmek. 88 éves kedvencem halálával szertefoszlott egy gyerekkori álmom, ami nyilván soha nem vált volna valóra, de Belmondo lénye a filmjei által mégis olyan valóságos volt.
A kedves autótolvaj
Jean-Paul Belmondo számára, aki a családjából hozta a művészet és a vidámság iránti vonzódását, az áttörést 1960-ban Jean-Luc Godard filmje, a Kifulladásig hozta meg. Felejthetetlen gesztusaival legendásat alakított és ezzel a filmmel beírta magát a filmtörténelemben. Az általa alakított Michel egy piti autótolvaj, aki egy lopott autó kesztyűtartójában talált fegyverrel véletlenül lelő egy rendőrt. Szélsebesen Marseille-ből Párizsba vezet, hogy megkeresse bartánőjét, Patriciát; szerezzen egy kis pénzt és élvezze a pillanatot, és persze a nő társaságát. Nem vitás, hogy Belmondo a gengszterek archetípusa, az a kemény fickó, akit meglágyít a bohóckodás, az előzékenység és az, hogy ha kellett komoly, gondolatokkal teli is tudott lenni. Egyszerre jóképű és durva arcával, meleg és élénk tekintetével olyan igazi volt. Maga az igazi férfi. Ő volt a kedves rosszfiú, aki gyerekként mindig bohóc akart lenni, tanulni persze nem szeretett, de verekedni annál inkább. És bár egy ideig bokszolt, híres orrát mégsem fiatalkori ökölvívó karrierjének köszönhette, hanem egy iskolai bunyónak.
A hősszerelmes
Vidám, ragyogó szemeivel, viccelődére mindig kész személyiségével a Riói kalandban is nagyot alakított. Kétség sem fér hozzá, hogy ő az autós-motoros-traktoros-biciklis üldözések nagymestere is. A hősszerelmes, aki átvágtat az egész világon, aki soha nem adja fel, és aki ha kell, futva rohan szerelme után. Akivel épp autóval száguldanak elrablói a repülőtér felé. De Belmondo nem lenne Belmondo (és persze az én majdnem nagypapám se), ha futva nem érte volna utol őket és ha mindenféle trükkökkel nem jutott volna fel a riói gépre. Mert erre is csak Ő volt képes. Az általa alakított Adrien minden helyzetben feltálalja magát, és minden helyzetből kivágja magát. A Riói kaland egyébként egy örök alkotás: tele van kalanddal és bunyóval, mesés brazil helyszínekkel és hangulattal, még az akkor épülő Brazíliavárosnak is szemtanúi lehetünk. Philippe de Broca rendezővel közös filmjüket a kamasz fiam is imádja, és még azt sem tudja felróni nekik, hogy lassú lenne, mert csupa akció és pörgés. A jelenetekbe Belmondo abszolút odateszi magát, már itt saját maga kaszkadőrje, mit neki a kétezres évek szuperhősei. Csak irigykedve nézhetik.
A krimik sztárja(i)
A Légy szép és tartsd a szád! (1958) című film leginkább arról híres, hogy ez volt Belmondo és Alain Delon első közös filmje, bár itt még mindketten csak mellékszereplők voltak. Aztán a hetvenes években jött a Borsalino című krimi, amelyben párosuk a későbbi Paul Newman-Robert Redford kettős előfutára volt. Két piti gazfickóként előbb vetélytársakká, majd társakká és szövetségesekké váltak, és szembe szálltak a Marseille-t uraló bűnbandával. Annak ellenére, hogy Delon ragaszkodott Belmondóhoz a filmben, a forgatás után mégis megszakadt a kapcsolatuk. A két francia nagyágyú bár havernak tekintette egymást, soha nem lettek barátok. Viszont legalább 1998-ban újra összeálltak egy kedves akcióvígjátékra. A Két apának mennyi a felében Vanessa Paradis két apját alakítják, akiket autótolvaj lányuk hajmeresztő kalandokba sodor. Bár mindig is Belmondo-párti voltam, ebben a filmben azért jó volt a két „öreget” együtt látni: természetesek voltak, kedvesek és vagányak.
Az örök bohóc
A filmes bohóckodás egy egészen új értelmet nyer és Belmondo kifogyhatatlan humorának egyik örök példája a Kellemes Húsvéti Ünnepek. Ez az a Belmondo film, amit a legtöbbször láttam és amelyiket egyszerűen soha nem tudok megunni. Azonkívül, hogy Belmondo végig őrülten vicces, egy macsó sármőrt alakít, aki bármikor készen áll egy nála jóval fiatalabb lány meghódítására. A film igazi báját Belmondo állandó marhaságai adják és az, hogy a feleségét őrületesen jól alakító Marie Laforet állandóan újabb és újabb gödrökbe és hazugságokba sodorja. A film minden karaktere szerethető, még Sophie Marceau piás anyukája is, és persze ott van a végén az igazi csattanó és kegyelemdöfés Stéphant alakító Belmondónak: kiderül, hogy feleségének is van egy eltitkolt fia.
Jean-Paul Belmondo halálával egy igazi ikont veszítettünk el, de filmjeivel és ragyogó alakításaival örökké felidézhetjük kedves és humoros személyiségét.
Ha tetszett, olvasd el ezt is:
