Amikor Olga és Colette, a magyar vizsla elindult Ukrajnából még fogalmuk sem volt, mi vár rájuk… Menekülésük története a lebombázott Harkivból egyszerre szívszorító és megható, tele emberséggel és reménnyel.
2022. február 23-án este Olga sokáig dolgozott. Előtte még nagyot sétáltak Colette-el, a magyar vizslával. Minden békés volt és csöndes, olyan, mint az összes többi este. Másnap hajnalban süvítő bombázás zaja töltötte meg Harkiv utcáit.
Olga háza egy dombon áll, éppen a frontvonal határán. 2022. február 24-e után szinte a nap minden órájában bombák hullottak a feje fölött. Mindössze 15-20 perces szüneteket tartottak, ilyenkor kimerészkedtek Colette-el a konyhába, készített egy teát. „A házunknak van egy kis udvara, ide engedtem ki néhány percre a kutyát, hogy elvégezze a dolgát. Résnyire kinyitottam az ajtót, odasúgtam, hogy menjen gyorsan. Nem tudom, hogyan, de megértette. Majd újra összebújtunk a földön és vártuk a bombázást.” Az első néhány napban kiürültek az utcák és a házak, az összes szomszéd elköltözött. Teljesen egyedül voltak Colette-el.
Amikor találkozom Olgával, ő és Dubaiban élő lánya, Jenny már együtt vannak Budapesten. Apró, de biztonságos átmeneti otthonukban fogadnak. Leülünk a konyhában, kávéval kínálnak, miközben Colette, a vizsla sürög-forog körülöttünk. A két nő történetét döbbent figyelemmel hallgatom.
Olga és családja korábban a Krím-félszigeten élt. Biológus kutató férjével az Ukrán Tudományos Akadémia által bérelt házban laktak, egészen 2014-ig, amíg az oroszok elcsatolták a területet. Dubaiba költöztek, de a nő Harkivban élő édesanyja nem sokkal később stroke-ot kapott, így Olga hazaköltözött. Közben rákos lett, jó ideig nem tudott dolgozni. Miután felgyógyult a betegségből szabadúszóként digitális tartalomkészítéssel foglalkozott, és élték egy átlagos középosztálybeli ukrán család életét. Egészen mostanáig. „A férjem néhány nappal a háború előtt, 2022. február 18-án meghalt. Először őt veszítettem el, aztán mindent. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha hátra kell hagynom a házamat, azt autómat, a laptopomat, az egész életünket.”
Olga végül Colette-el, a magyar vizslával és egyetlen hátizsákkal menekült el Ukrajnából a háború tizenkettedik napján. „Amikor kitört a háború, a lányom sürgetett, hogy induljak. De nem akartam itt hagyni mindent. Eddig bérelt otthonunk volt, most végre valóra vált az álmom és vettünk egy saját házat. Életemben először, 56 évesen saját otthonom volt. Nem akartam elhagyni. Akármennyire is győzködött a lányom, maradtam.”
„Február 23-án este lefeküdtem aludni majd, amikor másnap reggel felébredtem, rengeteg üzenet várt a telefonomon.” – meséli Jenny – „Mindenki azt kérdezte, hogy van Anyu, miközben tőle egyetlen üzenet sem volt. Először azt hittem, ez valami álhír. Gyorsan írtam neki, de csak annyit válaszolt, hogy jól van. Nagyon furcsa volt. Aztán kiderült, mekkora a baj. Sokkot kaptam. Onnantól kezdve nem tudtam aludni, minden gondolatom Anyu körül forgott, és borzalmasan éreztem magam, hogy nem tudok ott lenni vele.”
Jenny szeme megtelik könnyel, hangja elcsuklik a sírástól. Olga átöleli, így állnak percekig. Sírunk mindhárman. Olga találja meg előbb a szavakat és elmeséli, hogy utoljára akkor sírt, amikor a Krím-félszigetet elcsatolták és először elveszítették otthonukat. Most viszont már egyetlen könnycseppet sem hullatott. Tudta, ha sírni kezd, nem tud erős maradni, és most minden erejére szüksége volt.
„Nem lehet szavakkal kifejezni, amit akkor éreztem. Nincsenek rá szavak, amikor látod, hogy bombázzák a városodat, és ahol a csatatér közepén ott van az édesanyád is. Míg én a szikrázó napsütésben ültem a békés kék ég alatt, biztonságban, addig ő egyedül volt a kutyájával. Nem tudtam ott lenni vele, nem tudtam segíteni.” – folytatja a huszonötéves Jenny.
Olga tizenegy napig él bezárkózva a házában. Végül úgy döntött mégis elhagyja otthonát. „Amikor elhatároztam, hogy elmenekülök, csak néztem azt a sok emléket, ami megtöltötte a házunkat. A családom több generációjának története: régi bútorok, a nagyapám festményei, teáscsészék, könyvek… De elhatároztam magam Jenny miatt. A férjem meghalt, csak ketten maradtunk egymásnak.”
Felhívta egy régi kollégáját, megkérdezte, tud-e segíteni, hogy eljusson a pályaudvarra. Először az jutott eszébe, hogy elindul az autójával, de a folyamatos bombázások miatt ez nem volt biztonságos, ráadásul napok óta nem evett. Andrej, az ex-kolléga azt mondta, akár több napba is beletelhet, mire segíteni tud, de végül öt perccel később visszahívta Olgát és közölte, pakoljon, mert húsz perc múlva ott van érte. „Erre soha nem tudsz felkészülni. Hiába határoztam el magam, nem álltam készen az indulásra. Szobáról-szobára rohantam, és próbáltam összeszedni a legszükségesebbeket. Végül egyetlen hátizsákba pakoltam bele mindent: a dokumentumokat, ennivalót Colette-nek, és a nagymamám több, mint százéves kötött takaróját. Ruhám csak az volt, ami rajtam volt.”
A pályaudvaron sűrű tömeg várta az evakuáló vonatot, mégis minden csendes és békés volt. A kijelző nem működött, mindenki feszülten várta, a hangosbemondó közölje a vonat érkezését. Olga a bombák fülsüketítő zaja miatt néhány napja már nem hallott jól, ezért megkérte a mellette álló hölgyet, aki egy tízéves forma kisfiúval várakozott, hogy szóljon, ha hall valami fontosat. Nem sokkal később bemondták: indul egy vonat Lviv-be, de csak gyermekkel lévő nőknek. „A hölgy mondta, hogy menjek velük, és majd azt mondjuk, hogy a nagynéni vagyok. Felszálltunk a vonatra, és Colette számára most jött a legnehezebb időszak. A vonatkocsiban nem volt ülés, csak a földre lerakott matracokon ülhettünk. Nem volt elektromosság, nem volt fűtés. Az amúgy is koszos ablakokat elsötétítették. Olyan volt, mintha a második világháborús vonaton ültünk volna. Mintha egy filmben lettünk volna.”
Olga, Colette, a többi nő és gyermek a következő 24 órára ide voltak bezárva. Colette idegességében mindenkit megugatott, aki körülöttük volt. Sok kutya, macska, de még egy papagáj is utazott velük. Mind csendben volt, csak Colette ugatott. „A lehető legkevésbé akartam másokat zavarni, ezért egész úton átölelve tartottam, hátha attól megnyugszik. Közben kirágta a bőrét a feneke alatt, mert abban a 24 órában, amit a vonaton töltöttünk vécézni sem nem tudott. Végig szinte sötétben utaztunk, ezért amikor leszálltunk a vonatról, akkor láttam csak, hogy Colette arcán a szőr egy éjszaka alatt megőszült. Most lett hétéves, áprilisban.”
Colette leül az ajtóban, jelzi, hogy kimenne. Jenny felveszi a cipőjét, kezébe veszi a pórázt. Amíg lánya kint sétál, Olga elmeséli, hogy Harkovban a wifiszolgáltatás a háború kezdete óta akadozott, de legalább a mobil internet néha működött, így Olga időnként elolvasta a Facebook bejegyzéseket a „Vizsla” csoportban, amelynek ő is tagja volt. Itt látta meg egy másik nő posztját, aki arról írt, hogy a gardróbban bújt el a vizslájával. „Írtam neki, hogy mennyire bátor, és mi is ugyanígy vagyunk a vizslámmal, csak Harkivban. Ezt olvasta aztán az Amerikában élő Anna Marie D’Arco DeLeo és Tollár Mónika a Vizsla Rescue Team tagjai. Írtak nekünk, hogy megpróbálnak segíteni. Ennek a fantasztikus közösségnek köszönhetem a megmenekülésemet.”
Olga közben újra megkínál kávéval, ezúttal el is elfogadom. Kell egy kis pihenő, hogy magamhoz térjek. Bekapcsolja a kávéfőzőt, előveszi a bögrét. Míg tesz-vesz, eszembe jut, mi lenne, ha Olgának nem vizslája lenne. Vajon, ha nincs Colette, és nincs a vizslás Facebook csoport, akkor hogyan jut ki Ukrajnából.
„A nagyapám sokat vadászott és mindig nagyon jó vadászkutyái voltak.” – meséli Olga -„Mindig volt kutyánk, de az előző egy betegség miatt korán itt hagyott bennünket. Amikor kiköltöztünk Dubai-ba nagyon szerettünk volna egy kutyát, elkezdtünk szétnézni, keresgéltünk. „Olyan kutyust szerettünk volna, aki jól bírja a hőséget, rövidszőrű, játékos, nagyon okos, és sokáig él. Édesapám kistermetű kutyát nem szeretett volna, így aztán rájöttünk, hogy csak a vizsla jöhet szóba. Amikor megtaláltuk Colette-et, azonnal tudtuk, ő lesz a tökéletes kutya számunkra.” – veszi át a szót a lánya.
Lvivbe megérkezve a „Vizsla” közösség és mentőcsapat mindent megszervezett Olgának és Colette-nek. Egy állatorvos megnézte a sokkos állapotban lévő kutyát, szállást kerestek nekik éjszakára, és próbáltak fuvart találni, hogy átjuthassanak Lengyelországba. „Mindezek ellenére azt mondom, nagyon szerencsések vagyunk. Csupa csodálatos emberrel találkoztam. Olyan volt, mintha egy nagy család lennénk. Ez a borzalom közel hozta egymáshoz az embereket.”
Miután a „Vizsla” közösség által szervezett két fuvaros közül az egyik nem tudott átjutni a határon Ukrajnába, a másiknak pedig elromlott az autója, az állatorvoshoz visszatérő Olga találkozott egy humanitárius csapattal, akik az utcán kóborló állatokat mentették. Felajánlották, hogy elviszik Olgát Lengyelországba. Végül Olga a közösségnek köszönhetően eljutott Budapestre, ahol anya és lánya újra találkozhatott.
„Korábban teljesen hihetetlen volt, hogy a XXI. században ilyen történhet. Egy szerető családban nőttem fel. Békében. Soha nem gondoltuk volna, hogy háború lehet. Amikor elindultam a kutyámmal, fogalmam sem volt, hogy hová megyünk. De minden egyes lépésem egy apró csoda volt.”
Olga egyik belvárosban lakó ismerőse, most a metróban él kutyájával és egy papagájjal, akinek a gazdája időközben életét vesztette. Kilencvenhatéves ismerősük a második világháború során túlélte a koncentrációs tábort, de ezt a háborút már nem. Néhány napja ő is a bombázások áldozata lett. Tegnap kiderült, hogy Olga háza előtt egy tank áthajtott a teraszon, majd megfordult és belelőtt a bejárati ajtóba. A nő, aki a gardróbjában bújt el a vizslájával már biztonságban van. Itt Magyarországon. A vizslásoknak hála…
„Soha nem tudtam magamra úgy tekinteni, mint Colette gazdája. Mindig valami többet éreztem ennél, és azt mondtam, hogy én szolgálom őt. És most ezt a gondoskodást és törődést mind visszaadta nekem. Ha ő nincs, akkor a „Vizsla” közösség sem tudott volna segíteni nekünk. Colette az én angyalom, aki megmentett.”
Egy kis adalék a „vizslásokról”:
Olga és Colette nehéz helyzetére eredetileg Anna Marie D’Arco DeLeo (USA) segítségkérő posztja hívta fel a figyelmet a Facebook ’VIZSLA’ csoportjában. Ennek köszönhetően állt össze 1 nap alatt az a nemzetközi tagokból álló ’Vizsla Rescue Team’ csapat, akik arra szövetkeztek, hogy Olga, Jenny és Colette életét 0-24 órában segítik. Történetük különlegessége, hogy Debbie Green (UK), Abi Moore (UK), Kinga Nogas (PL), Monika Wegrocka (PL), Kaz Jackson (USA), Lynne Egglestone (USA), Margo Zybert (NL) még soha nem találkozott személyesen az életben, miközben március eleje óta folyamatosan kapcsolatban vannak egymással! A mentőcsapat két magyar tagja pedig két igazi ikonikus figura: Tollár Mónika (a Vizsla Túra alapítója) és Whelan Judit (a Vizslamentés egyik vezetője). Ők, ketten nemcsak egymást, de a hazai és a nemzetközi vizslás társadalmat is remekül ismerik évtizedek óta, így kiterjedt kapcsolatrendszerrel rendelkeznek.
A ’Vizsla Rescue Team’ világtársaságnak egyébként összesen 16 (!) vizslája van.
Olga, Jenny és Colette először Lengyelországban találkozott újra a szörnyűségek után, majd mindhárman Magyarországra jöttek. Olga és Colette jelenleg Budapesten él, a III. kerületben egy kertes családi házban és az Egyesült Királyságba szóló letelepedési vízumukra várnak. Ha megkapják, Wales-ben kezdenek majd új életet… természetesen az ottani vizslásokkal közösen!
