A klímaváltozás és a globális felmelegedés hatásait mindannyian a saját bőrünkön tapasztaljuk. Egyre szélsőségesebb az időjárás, egyre forróbbak és hosszabbak a nyarak, a vizeink pedig eltűnőben vannak. Zoltai András dokumentarista fotográfus hosszú ideje vizsgálja hazai vizeink helyzetét, ennek eredményeképpen született meg lenyűgöző fotósorozata a Blue Memoir. Egyedülálló látásmódjáról, a Tiszáról és Indiáról beszélgettem vele.
András műterme egy nem túl nagy, de hatalmas belmagasságú tér. Egyik oldala csupa ablak, azon keresztül ömlik be rajta a ragyogó fény. Mindenhol növények vannak: pileától a viaszvirágon át a könnyező pálmáig sorakoznak a szebbnél-szebb példányok. Míg András kávét főz nekem, szétnézek. Hihetetlenül inspiráló itt minden, még az asztal is, aminek lapja középen nem ér össze.
– Legújabb Blue Memoir című sorozatoddal az ember és víz sérülékeny kapcsolatára világítasz rá. Mi volt az, ami a téma felé irányított?
– Több oka is van. Az egyik az, hogy szentesi vagyok. A Tisza és a termálvizekkel való kapcsolat átszőtték és meghatározták az egész gyerekkoromat. De még ennél is messzebb kell menni, hogy megértsük, miért kezdtem el ezzel foglalkozni. A Blue Memoir előtt egy indiai sorozaton dolgoztam, ahol hasonló témakörben alkottam. A Brahmaputra folyón lévő szigetet vizsgáltam, ami szintén az eltűnés szélén tart, miközben ott az embereknek valahogy társadalmilag, szellemileg és fizikailag is más a hozzáállása és kapcsolódása a vízhez. Nagyon megfogott, hogy az a hely – kis túlzással – olyan volt, mint Magyarország ötszáz évvel ezelőtt.
– Miben figyelhető meg ez a másfajta viszony és kapcsolódás?
– A víz, mint természeti elem hihetetlenül fontos számukra, ellenben a nyugati civilizációval, amely réges- rég elszakadt ezektől az elemektől. Itt csak arra használjuk a folyót, hogy lemegyünk a rakpartra, leülünk vagy sétálunk a partján. Ha csak nem kell átmenni rajta, van, hogy hetekig nem látjuk a Dunát. Ott valójában megélhetési forma. Persze az a vidék egy másként civilizált hely, mint ez a miénk, ugyanakkor megvan még egy kis szelete annak, amilyen régen is lehetett, és szerintem ez fantasztikus.
Eredeti és őszinte.
Nincs semmilyen trükk, hanem tényleg ott imádkoznak a folyó partján, ott fürdenek, oda mennek le beszélgetni a barátaikkal délután. Őszintén megmutatkozott az ember és víz kapcsolata. Ezen a szigeten azt láttam, hogy tisztelettel vannak a környezeti erőforrások iránt, mert tudják, hogy abból élnek. Mi pont azt felejtjük el, hogy mennyire függünk ezektől és hogy mennyire fontosak számunkra is. Őket figyelve jobban kontextusba tudtam helyezni, hogy készítsek el egy klímaváltozással kapcsolatos anyagot: ne úgy, hogy a katasztrófát mutatom meg és közben áldozattá teszem az embereket. Érdekes felismerés és egyben kérdés volt számomra az is, hogy ehhez képest mi lehet itthon. Az egyik Indiában készített fotón két ember egy rizsföldre próbál vizet pumpálni, mert nem esett a monszun, aminek esnie kellett volna. Ez bárhol lehetne a világon, akár Magyarországon is. Ez indította el bennem egy gondolatmenetet, és ez a három indiai utazás nagyon jó állomása volt annak, hogy megcsináljam a Blue Memoir sorozatot. Ezzel most lezárult egy hét-nyolc éves periódus az életemben, amellyel megteremtettem az alapokat. A következő szakaszban ennek a tanulságait kell felhasználni és még elhivatottabban, még fókuszáltabban folytatni a munkámat.
– Amikor az East of Eden Galériában a kiállításod megnyitóján hallgattalak, az volt a benyomásom, hogy nagyon ösztönösen cselekszel. Jellemző rád, hogy csak úgy hagyod magad sodródni az árral?
– Van ebben tudatosság is, de szerintem hallgatni kell azokra az apró kis jelekre. Nem feltétlenül kell nekem választanom a témát, sokszor a téma választ ki engem. Indiában kellett rájönnöm, hogy mennyire kötődöm a témához. És ha ez engem ennyire érdekel – mert nem véletlenül utaztam el háromszor nyolcezer kilométerre – akkor vagy teljesen hülye vagyok, vagy van valami jelentősége. Minden projekt, amit csinálok – lássuk be – rólam is szól. Ezt nem lehet eltitkolni. Az én tapasztalataimról szól és arról, hogyan szeretném bemutatni. Az az anyag attól lett nagyon szép, hogy hagytam, hogy ne egy rám erőltetett narratívát meséljek el, amit egyébként nagyon egyszerű lett volna, mert tényleg fogy el a sziget. De ha ezt meséltem volna, akkor hazudtam volna, mert akkor azt állítottam volna, hogy vége a világnak, elpusztul a sziget és meghal mindenki. Nyilván van egy tendencia, mert a klímaváltozást az emberek idézik elő és ennek a folyamatára is van ráhatásunk.
– Az ott élő emberek mennyit érzékelnek ebből?
– Teljesen máshogy értelmezik ezt, nem is tudják, mi az, hogy klímaváltozás, és nem a butaságuk miatt, hanem mert egyszerűen ők sokkal természetközelibb és tapasztalatibb lények. Nekem ez nagyon tetszett, és ezért az ő életükön keresztül akartam bemutatni a klímaváltozást. Ez lett annak a projektemnek első szakasza, mert azért itt nem állok meg, hanem majd megnézem, milyen hatással lesz a környezetre a híd, amelyet most építenek a folyóhoz… de ez egy későbbi történet. A legnagyobb hatást viszont itt, a lokális környezetemben tudom elérni. Eredetibb és hitelesebb anyagot csak arról tudok készíteni, ahonnan származom. Itt vagyok, ezt értem. India ebből a szempontból egy kiindulópont volt. Számomra az a fontos, hogy felismerjem, ha egy témával dolgom van. Azért dolgoztam az anyagon, mert a téma magához húzott. Sokáig egy világutazó, világpolgár életet éltem és kicsit rezisztensen kezeltem ezt. Az volt bennem, hogy itthon nem akarok csinálni semmit. Éretlen voltam, és jobban vonzott az, hogy világot lássak és megismerjek új dolgokat. Csak most érkeztem meg ide…
– A fotóiddal általában nem a világ csillogó oldalát mutatod meg. Milyennek látod a világot, amiben most élünk?
– Szerintem szép a világ, csak nem jó, ha nagyon idealizáljuk. Engem az fogott meg, hogy ez a helyzet itt van a szemünk előtt. Nem kell elmenni többezer kilométerre, itt van az orrunk előtt. Éppen a napokban írt egy régi évfolyamtársam, hogy kénytelenek elköltözni a Tisza környékéről, mert nem bírják tovább, egyszerűen nem tudnak megélni. Ez van, ez most történik. Ha nem lesz drasztikus beavatkozás, tényleg kiszárad minden. És igen, ez nem egy boldog téma. És még én se fejeztem be, sok mindent tervezek még megmutatni: például azt, hogyan lehet ezzel a problémával megküzdeni. Az biztos, hogy ehhez máshogy kell gondolkoznunk és máshogy kell viszonyulnunk a vizekhez.
– Az talán biztató lehet, hogy egyre többen gondolkoznak fenntarthatóbban…
– Persze, Budapesten egyértelműen van ilyen – ami paradox, mert városban vagyunk – de a vidéki ember, akivel a munkám során találkozom, nem nagyon tud mit kezdeni a helyzettel. Főleg, ha nincs segítség. Van egy-két kísérletezés, elárasztják a földjeiket stb., de valójában magukra vannak hagyva. Ezért inkább afelé mennek, hogy feladják, amit idáig csinálnak. A juhász, aki huszonöt éve ezt csinálja, már nem tudja legeltetni az állatait, mert minden ki van száradva. Ezt nem lehet bírni. Közben azt látom, hogy már egy szegedi ember sem tudja megérteni, mi történik Mórahalmon a tanyavilágban, mert soha nem jön ki a Dugonics térről. A közösségnek lenne ereje hatékonyan fellépni, de még nem sikerült elérni egy paradigmaváltást.
