„Szívesen álmodoznék, de a racionális énem nem engedi”

-

Ember Márk mindig színésznek készült. Tudatosan építi a pályáját, és szívesen kipróbálja magát bármilyen szerepben. Könnyed és kedves, miközben nagyon is komoly és fiatalkorát meghazudtolva tele van tudatossággal és tervekkel. Legújabb szerepe kapcsán ültünk le beszélgetni, és közben szóba került életének néhány izgalmas mozzanata is.

Valamivel hamarabb érkezem a Thália Színház elé. Éppen nekitámaszkodnék a bejárat előtti hatalmas fa törzsének, amikor Márk kiszalad a színházból, és mosolyogva üdvözöl. Kiderül, kész szerencse, hogy előbb érkeztem, mert sietnie kell vissza egy próbára. A szomszéd kávézó teraszán keresünk egy asztalt és leülünk. Márk kávét rendel, én kérdezek…

– A Komédia egy bankrablásról című darabban a börtönből szökött rosszfiú Mitch szerepét játszod. Hogyan érezted magad a bőrében?

– Ennyire rosszfiút még soha nem játszottam. (nevet-szerk.) Amikor korábban negatív karakter bőrébe bújtam, valahogy mindig közel lehetett hozni az emberhez. Meg lehetett mutatni belőle valami érdekeset, és azt, ami indokolja, hogy ilyen lett. Sokkal könnyebb, amikor látom a karakter igazságát. Mitch viszont egy az egyben suttyó, egy valóban rossz ember, aki bárkin és bármin átgázol. Az elején nagyon nehezen találtam meg, mert az ember nem szeret ennyire szemét alak lenni. Ahogy az életben, a színpadon sem indokolhatja semmi, hogy csak azért, mert őt trauma ért valamikor az életben, másokat legálisan traumatizálhat. A mi fájdalmunk nem legitimálja azt, hogy másoknak fájdalmat okozzunk.

– Nem ez az első alkalom, hogy megtalál a rosszfiú szerep. Mi lehet ennek az oka: van egy rosszfiús éned?

– Sokkal kevésbé vagyok rosszfiú, mint elsőre látszik. Nekem is nehéz volt elfogadni, hogy szívesen osztják rám ezeket a szerepeket, mert én nem ilyennek gondolom magam. Mindig igyekszem a saját mércém szerint jó ember lenni. Viszont vannak ilyen emberek is, és őket is meg kell mutatni a színpadon. A Komédia a bankrablásról nem egy mélylélektani darab, itt inkább funkciója van annak, hogy Mitch egy igazi szemét. Ő egy sztereotip karakter, mint a csetlő-botló vagy a nagyon földhöz ragadt típus, de a színházban az a fontos, hogy ezeken tudjunk mélyíteni és az alapkonfliktusok jól tudjanak működni.

Ember-Márk-színház
Sóvári-Fehér Annával és Jámbor Nándorral a Komédia egy bankrablásról című darabban. Fotó: Puskel Zsolt/Thália Színház

– Annak ellenére, hogy ez egy eszméletlenül szórakoztató darab, tele viccesebbnél viccesebb jelenetekkel, az már többször kiderült, hogy van egy nagyon komoly és társadalmi felelősségvállalásban elkötelezett éned. A covid lezárások idején például az Uzsoki Utcai Kórházban önkénteskedtél, miközben egy ország rettegett, hogy elkapja a vírust. Te nem féltél?

– Ilyesmi volt az én indíttatásom is: a saját félelmeimet szerettem volna leküzdeni. Amikor kitört a vírus nagyon bezárkóztam és rosszul érintett, amikor láttam, hogy valaki nem fogja fel ennek a súlyát. Az elején még nem tudtuk, mi ez, és mennyire veszélyes, csak láttuk a rémképeket. Most, amikor influenzává szelídült, szinte nevetségesen hat, hogy milyen szinten voltunk bezárkózva. Amikor bementem, azt hittem lesz egy önkéntes csapat, akik beavatnak majd a feladatokba, de én voltam az egyetlen önkéntes. Nekem kellett megtalálnom a feladatokat, nem igazán volt erre még rendszer, viszont nagyon segítőkész volt mindenki, és egészen elképesztő, ami ott történt.

– Nemrég a tanárok mellett álltál ki. Miért érezted úgy, hogy meg kell szólalnod az ügyben?

– Ez biztos otthonról jött. Mindkét szülőm segítő hivatást választott: anyukám pedagógus, apukám orvos. A segítségnyújtás mindig példaként volt előttem, és úgy vagyok vele, ha van rá kapacitásom és tudok valahogy segíteni, akkor azt meg kell tenni. A szüleim ilyen szempontból mindig igazi hős karakterek voltak számomra. Ha apukám látott egy balesetet, kötelességtudatból mindig megállt és segített. Láttam azt is, ahogyan anyukám a színjátszó csoportot csinálja, ahová csupa olyan srác jár, akik nehezebben nyílnak meg, és akiknek nagyon sokat tud segíteni.

– Egy interjúban azt nyilatkoztad, hogy kritikus ember vagy. Ez kire vonatkozik: magadra vagy a környezetedre?

– Itt fontos azt pontosítani, hogy ha valaki kritikus, akkor az nem azt jelenti, hogy valaminek mindig a negatívumát látja. Azt jelenti, hogy szinte mindent megkérdőjelezek. Nem tudom honnan jött, de ellene vagyok mindenfajta általánosításnak és igyekszem ezeket nem elfogadni. Szerintem valami lényegi dolgot veszítünk el, ha mindent konkrétnak veszünk. Én egy elemző típus vagyok, szeretek a dolgok mélyére menni, megérteni, hogy mi miért történik velem, és a világban. Szerintem ez a színházcsinálás alapja is.

– Ez folyamatos belső munka…

– A döntéseimnek minden oldalát megvizsgálom, hogy mit miért, milyen céllal tettem. Például az önkénteskedésnél is: a gondolattól, hogy elmenjek önkénteskedni eljutok odáig, hogy ez a szorongásaim leküzdése. Szakmai szempontból is nagyon fontos, hogy mindig frissítsem az önismeretemet, mert nincs olyan, hogy az ember folyamatosan valamilyen. Van egy erős alap, de aztán minden egyes döntésével más irányba tudja terelni a fejlődést.

– Van ilyen mérföldkő vagy meghatározó pont az életedben?

– Nincs olyan döntésem, ami ne lenne ilyen. Ahogyan eldöntöttem, hogy a Színművészetire készülök, amikor végig néztem, milyen színházak vannak Budapesten… a Vígszínház, aztán amikor megszületett a döntés, hogy szeretnék eljönni, majd, amikor igent mondtam Schell Juditnak és ide kerültem a Tháliába. Vagy amikor eldöntöttem, hogy eljövök a szerb iskolából, pedig még gimibe is járhattam volna oda. De engem akkor már nagyon vonzott a színészet. A Vörösmartyban (Vörösmarty Mihály Gimnázium-szerk.) volt drámatagozat, ezért úgy éreztem, ott a helyem. Persze ebben az is benne volt, hogy szerettem volna önállósodni, ami nehéz volt, mert a szerb közösség egy nagyon zárt közeg. De azt szerettem volna, ha nem a szüleim fiaként értékelnek, hanem önmagamért.

Ember Márk-thália
Jeney Luca Viktória és Ember Márk a Rettenetes szülők című daraban. Fotó: Puskel Zsolt/Thália Színház

– Ha már értékelés: hogy viseled a kritikát?

– Rosszul. Nagyon be tudnak égni a mindennapjaimba, és egyáltalán nem tudom jól kezelni. Napokig depressziós vagyok, és jöhet száz jó dolog, ha van egy rossz, akkor csak arra tudok gondolni. Sokszor utána is megyek a kritikának, múltkor például az egyik weboldalon írtak valamit a civil életemmel kapcsolatban – nem tetszett az illetőnek a viselkedésem. Végül addig rágtam magam, hogy ráírtam és megbeszéltük.

– Érzed a színészi léttel együtt járó ismertség felelősségét?

– Sokan vannak, akik nálam jobban megérdemelnék, hogy ismerjék őket, de valamiért nem adatott meg nekik. Nem szabad elfelejteni, hogy mindannyian emberek vagyunk. Nekem olyan szakmám van, amit mások látnak, de ettől nem vagyok több. Mások ugyanolyan fontosak, mint én, akiknek ez a fajta „híresség” nem adatott meg.

– Emlékszel olyan időszakra, amikor nem színész akartál lenni?

– Mindig színész akartam lenni. Biztosan a szüleimnek köszönhetően, akik a szerb színházat csinálják Budapesten. Feldmár Andrásnál olvastam, hogy nem kell csodálkozni, ha a gyerek nem szeretné azt csinálni, amit a szülei, ha mindig azt látja, hogy siránkoznak. Nálunk ez pont fordítva volt. Egész gyerekkoromban azt láttam, hogy anyukám és apukám szerelemből és elhivatottságból csinálják. Amikor már tudatosan a színésznek készültem, nagy kérdés volt bennem, hogy van-e hozzá tehetségem és alkalmas vagyok-e a pályára. Még nem ismertem ezt a világot, csak azt tudtam, hogy ezer ember jelentkezik a főiskolára és abból mindössze 10-15-öt vesznek fel. Mindennap azon gondolkodtam, vajon kellek-e ennek a szakmának. Egyelőre az elmúlt években úgy tűnik, hogy igen, de ezért alázattal kell dolgozni. Nem szabad azt gondolni, hogy ez így is marad. Aki ezt elhiszi magáról, az megáll a fejlődésben és el is tűnik.

– Ebben az évben egy tévés showműsorban is láthatott a közönség, amelyben nem a színészi, hanem énekesi tehetségedet villantottad meg. Miért vállaltad el?

– Azt gondolom, hogy a Sztárban sztár olyan műsorok közé tartozik, ahol valóban teljesíteni kell. Azok a műsorok, ahol megdobáljuk egymást tortával, nem az én ízlésem, bár elhiszem, hogy szórakoztató lehet. Ez viszont az a formátum, ahol valódi munkát kellett csinálni, és láttam benne a fejlődési lehetőséget, hogy különböző műfajokban is megmutathassam magam. Persze ehhez még az is hozzátartozik,  ha a műsor hatására csak egy ember eljön a színházba, hogy megnézzen, akkor az egy nagyon jó dolog.

– Volt olyan, hogy még magadat is meglepted?

– Az mindenképpen nagyon jó érzéssel töltött el, hogy képes vagyok arra, hogy végig csináljak úgy egy műsort, ami folyamatos készüléssel jár, hogy közben ott volt a színházi próbafolyamatom. Azért megveregettem a vállamat a végén. Az is meglepetés volt, hogy egészen a végéig eljutottam, mert az elején az volt a célom, hogy legalább két adást megéljek. Ehhez képest végig mentem, és nagyon hálás vagyok azoknak, akik rám szavaztak. De remélem azért is történt, mert látták, hogy mennyit dolgoztam és mennyire fontos volt nekem.

– Hogyan látod magad a jövőben: marad a zene is vagy továbbra is a színházé és a filmé lesz a főszerep?

– Minden, amiben kihívást látok, és értéket tud nyújtani abban a jövőben is szívesen részt veszek majd. Nagyon szerencsésen alakult az elmúlt néhány évem, mert minden évben forgathattam valamit, miközben színházban is tudtam dolgozni. Hálás vagyok és igyekszem megszolgálni, hogy ez folytatódhasson. De ezt most egy olyan időszakban kérdezed, amikor még az is kérdéses, hogy holnap mi történik. Látjuk, hogy országszerte zárnak be színházak, egy másik munkahelyem, az Erkel Színház, ahol a Puskás musicalt és a Kőszívű ember fiait játszuk, november elsejétől szintén bezár. Szerencsére a Thália Színházat az előző évadoknak köszönhetően egyelőre úgy tűnik, hogy nem kell bezárni, de nem tudjuk hová fognak még menni az árak. A terv az, hogy dolgozunk ameddig csak lehet és ameddig bírjuk. De egyáltalán nem merek belegondolni, hogy mi lesz. Most elkezdjük az új próbafolyamatot, addig merek tervezni. Sok terv van arról, hogy milyen munkák várnak rám tavasztól, de egyikbe sem élem bele magam, mert kiszámíthatatlan az élet.

– Művészként nehéz lehet így létezni… Van B terved?

– Én olyan ember vagyok, akinek mindig van B terve, meg C, meg Zs… (nevet-szerk.) Azt gondolom, hogy nem akkor kell kitalálni a menekülőutat, amikor már eltévedtél. Igyekszem mindig előre gondolkozni, és kitalálni merre mehetek, hogy amikor majd ott állok az erdőben, már ne érjen nagy meglepetés. Ezért se beszélni, se álmodozni nem szeretek arról, ami még csak a levegőben lóg. Szívesen álmodoznék, de a racionális énem nem engedi meg, mert nagyon fáj koppanni.

– Mi lesz a következő darab, amiben láthat majd a közönség?

A Varázslat egy nyáréjszakán című darabot kezdjük majd próbálni Székely Csaba átiratában. A tervek szerint január közepén lesz a bemutató. Ott, életemben először megtörténik majd az, hogy Lizander szerepében egy olyan szerepet fogok próbálni, amit már korábban máshol játszottam. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy ennyi év elteltével miben lesz más a találkozásom a karakterrel. Az biztos, hogy ahhoz képest nyúlok majd a szerephez, hogy én most hol tartok az életben, és mit gondolok a szerelemről.

– Mit gondolsz a szerelemről?

– Ha van, amiért érdemes élni, az a szerelem. És most nem csak a párkapcsolati szerelemre gondolok, hanem hogy az ember bele tudjon szeretni akár a hétfőbe is, vagy bármibe, amit csinál. Mert ha az ember közel van a szeretethez vagy a szerelemhez, akkor motiváltabb, vidámabb és jobban látja a célját az életnek.

 

 

FRISS CIKKEINK

Hirdetés

Lájkold Facebook-oldalunkat,
nehogy lemaradj a
legfrissebb bejegyzéseinkről!