Már egészen fiatalkorában az egyik legnépszerűbb napi sorozatban szerepelt. Aztán jött az Üvegtigris harmadik része, majd színházi szerepek sokasága. Szabó Erika mesélt pályafutásáról, életéről és testvérével közös vállalkozásáról.
A forgalom túl kegyes volt hozzám ezen a késő délutáni órán, ezért jóval a megbeszélt időpont előtt érkezem a Thália Színházba. Míg az előtérben várok, figyelem ahogy a színház lassan ébredezni kezd. Sorban érkeznek a színészek az esti előadásra, hiszen valamivel több, mint egy óra múlva kezdődik a néhány hete bemutatott fergeteges komédia, a Farsang. Hamarosan a darab egyik főszerepét játszó Szabó Erika is betoppan. Zöld dzsekijében sietős léptekkel közelít. Vidáman köszönt és együtt megyünk fel a művészbüfébe.
– Előbb szerepeltél sorozatban, és csak évekkel később jelentkeztél a Színművészeti Egyetemre. Milyen volt számodra ez a fordított indulás?
– Ez teljesen organikusan alakult így. Tizenhét éves voltam, amikor jött a lehetőség, hogy szerepelhetek a Barátok közt sorozatban. Ekkor még gimnáziumba jártam, így nem is jelentkezhettem volna a színművészetire, bár azt már a gimis évek elejétől tudtam, hogy oda szeretnék menni. Végül hat évet töltöttem el a sorozatban, és amikor huszonhárom évesen kikerültem már egy kicsit öregnek is éreztem magam a felvételihez. Adtam magamnak egy évet, majd azt mondtam, ha már ennyit készültem és ennyire fontos nekem, akkor megpróbálom. Felvettek, amivel egy óriási álmom vált valóra.
– Előny vagy hátrány volt szerinted, hogy viszonylag későn kezdted a főiskolát?
– Én voltam az osztályban a rangidős, de ez semmiképp nem volt hátrány. A Színművészeti egyébként is egy küzdelmes hely. Ha valaki nagyon fiatalon kerül be, akkor azért nehéz, ha pedig idősebben találkozik a saját démonjaival vagy adott esetben a tehetségtelenségével, akkor meg azért. Nekem sem volt ez egyszerű, de nagyon izgalmas volt és remek osztály voltunk. Mindenki nagyon akart és megküzdött saját magával. Ez egy hosszú tanulási folyamat, és még éveknek kellett eltelnie, amikor azt éreztem, hogy színésznő vagyok és ez a szakmám. Színésznek lenni nagyon komoly önismereti dolog: sok mindent kellett megtudnom saját magamról is.
– Nagyon fiatalon, 17 évesen kerültél bele a filmvilágba. Nem féltettek a szüleid?
– Éppen mostanában nagyon sokszor eszembe jutott, hogy amiért a legjobban hálás vagyok a szüleimnek az az, hogy mindig megadták nekem a választás szabadságát. Soha semmiben nem korlátoztak, csak bíztak a nevelésükben. Az egyetlen elvárás az volt, ha valamit elkezdek, akkor azzal jussak el valameddig. Nem volt olyan kényszer, hogy diplomát kell szereznem, ha pénztáros vagy virágkötő szerettem volna lenni, az is tök oké lett volna.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
– Amikor kikerültél az egyetemről nem féltél attól, hogy beskatulyázott a szakma Tilda vagy éppen az Üvegtigris 3. Nikijének karaktere miatt, és elkerülnek a komolyabb szerepek?
– Az Üvegtigris 3-at pont a Barátok közt utáni nyáron forgattuk 2010-ben. Az, hogy egy szappanopera után egy nagyjátékfilmben forgathattam, az akkor egészen elképzelhetetlen ugrás volt, és fantasztikus élmény. Madarat lehetett velem fogatni, hogy Rudolf Péterrel, Gáspár Sándorral, Csuja Imrével és a többiekkel egy kultfilmben játszhatok. Aztán ahogy bekerültem a színműre ez is indifferenssé vált. Azt meg, hogy egy szép lány szerepbe beskatulyáznak szerintem az idő megoldja (nevet). Egyébként a Színművészetin valahogy mindig anyákat meg nagymamákat játszottam.
Az is érdekes, hogy a színházban most először játszom jó csajt a Farsang című darabban.
Ha végig nézek a jelenlegi szerepeimen a Tháliában, akkor mind nagyon más szerep. Merem remélni, hogy nem azért, mert már annyira megöregedtem (nevet). Észrevettem egyébként, hogy velem kapcsolatban sok rendező úgy gondolkodik, hogy mivel rólam biztos a jó nő jut az eszébe mindenkinek, ezért pont ne ezt játszam. De az életben sem vagyok egy cicababa. Nekem is vannak olyan napjaim, amikor szeretek kevésbé szem előtt lenni és vannak olyanok is, amikor kifejezetten élvezek nőnek lenni, magassarkút venni és megmutatni, milyen vagyok. De nem tudnék mindig ilyen lenni. Az nem én vagyok.
– Egyébként van álomszereped?
– A Vízkereszt, vagy amit akartok című darabban Viola szerepe hosszú ideig nagy álmom volt. Emlékszem, már gyerekkoromban az ágy tetején állva egy vécépapír gurigába üvöltöttem bele a monológot. Aztán amikor a színművészetin lehetőséget kaptam, hogy eljátszhassam, olyan rossz még soha az életemben nem voltam. Az egész próbafolyamat egy végtelen kínlódás volt egy rossz prekoncepcióval a fejemben. Szörnyű pokoljárás volt az egész. Utána sokáig arról se akartam hallani, hogy Shakespeare egyáltalán megírta. Aztán úgy döntöttem, nem kellenek szerepálmok. Most már fatalista módon hiszek abban, hogy amivel dolgom van, az úgyis megtalál.
– Azóta a Thália Színház társulatának tagjaként sokféle darabban játszol: a néhány hete bemutatott Farsang egy igazi szórakoztató vígjáték, a Killer Joe egy sötét komédia, de játszol krimikben is, mint a Gyilkosság az Orient Expressen. Melyik műfaj áll hozzád a legközelebb?
– Itt a Tháliában ajándék a színészeknek, hogy a Télikertben a komolyabb hangvételű darabokat játszunk, míg a nagyszínpadon kifejezetten szórakoztató és könnyedebb komédiákat. Ezekben vérbeli komikusokkal dolgozom együtt, akiktől el lehet lesni a komédiázás technikáját, ami hozzám is nagyon közel áll. A Killer Joe-t nagyon szeretem és szerintem az mindannyiunknak egy igazi szerelem előadás. Bár az a karakterem is olyan, amire azt mondom, hogy „hát ilyen sem vagyok”. Sharla nagyon másfajta nő, mint én.
– Legújabb szerepedet, Didinát a Farsang című előadásban mennyire érzed magadhoz közel?
– Az egész Farsang próbafolyamatot nagyon élveztem, szuper csapat jött össze. Már az olvasópróbán sikítottunk a nevetéstől, és aztán az első pillanattól az utolsóig kiélveztük a játékot. Nagyon bírom, hogy egy őrült és bolond nőt játszhatok és ennyit bohóckodhatok. De közben rendkívül pontosnak kell lenni, mert Hamvai Kornél, a darab fordítója a végére írt egy részt, ami olyan, mint egy többszólamú kórus, és három jelenet párhuzamosan folyik a színpadon. Elképesztően kell figyelni, hogy jól működjön.
– A Farsangban egymás követik a bonyodalmak. Kerültél valaha hasonlóan bonyolult helyzetbe, mint Didina?
– Az életben próbálom elkerülni a hasonló helyzeteket, és igyekszem nagyon őszintén élni. Emiatt aztán bonyodalmak sem nagyon szoktak lenni, bár tény, hogy mindenkinek az életében előfordulnak néha félreértések. A magánéletem viszont nem az a viharos, ajtócsapkodós hely – szerencsére. Igaz, voltam én is huszonéves, voltak olaszos párkapcsolataim, amiket kívülről lehet, hogy jó nézni, de benne lenni sokkal kevésbé örömteli.
– Konfliktuskerülő vagy?
– Nem, abszolút beleállok. Azt viszont nem szeretem, ha azért generálunk konfliktust, hogy történjen végre valami. Az életemben annyi jó dolog történik konfliktusgenerálás nélkül. Sok évet le lehet élni viták és félreértések nélkül. Szerencsére a férjem egy olyan partner, akivel nagyon hasonlóan gondolkodunk az élet sok területén.
– A férjed nem szakmabéli és igyekszel titokban tartani, óvni a magánéledet. Hogyan tudod összeegyeztetni a kettőt?
– Korábban volt olyan kapcsolatom, ahol szakmabéli volt a párom, de akkor sem éltük kifelé az életünket. Ez mindig az én tudatos döntésem volt. Szeretem, hogy ha munka után hazamegyek és a férjem megkérdezi, milyen volt az előadás vagy a próba, én elmondom, hogy szuper, ő is elmondja milyen volt a kórházban, és ennyi. Amennyire kell, belelátunk egymás munkájába, ő például életeket ment, aztán eljön a premieremre, kapok egy csokor virágot, és mindketten büszkék vagyunk egymásra.
– Minden premieren ott van?
– Igen. Egy premiert megelőző négy-öt hét után neki is ünnep, ha visszakapja végre a feleségét. Aztán lehet, hogy eljön majd az az idő, amikor alig várja majd a következő próbafolyamatot, hogy kevesebbet legyek otthon (nevet).
– Hogyan éli meg, hogy híres a felesége?
– Soha nem foglalkozott vele. A saját szakmájában ő sokkal híresebb és érdekesebb, mint én az enyémben, és a saját tudományos pályáján sokkal nagyobb ívet fut, mint én az enyémen.
– Neked viszont a színjátszás mellett van egy saját vállalkozásod, amit a testvéreddel közösen csináltok. Hogyan született meg az ötlet?
– Nem csak a testvéremmel, hanem a sógornőmmel is, aki a vállalkozás nagyon fontos része. Ő viszi az összes operatív napi ügyet, mert mi a testvéremmel – egy mezőgazdasági mérnök meg egy színész – szerintem nem tudnánk vállalkozni. Amikor 2018-ban meghalt az édesapánk sok időt töltöttünk együtt. Sokat beszélgettünk a testvéremmel, és úgy éreztük, hogy szeretnénk valamit együtt csinálni. Egymás után jöttek az ötletek, végül a tesóm kitalálta, hogy nyomtassunk valamit ruhákra. Aztán a sok beszélgetésből kialakult a versek ötlete. Egyedül biztos, hogy nem álltam volna neki, de így együtt nagyon jó. Mostanra teljesen megfertőztük az egész családot, sokszor már ők ajánlanak verseket nekünk.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
– Mindig ilyen jó testvérek voltatok?
– Nagyon nem. Iszonyúan verekedős, veszekedős, egymás haját kitépő testvérek voltunk. Aztán felnőttük és elfogadtuk, hogy tök mások vagyunk, és más dolgok érdekelnek. A vállalkozásunkban is az a jó, hogy mindenki más területen jó, és azt csinálja. Nem szólunk bele egymás dolgaiba, mindenkiben azt használjuk, ami jó. Tiszteletben tartjuk, hogy a másik egy másik ember és más gondolatai vannak. Egy családi vállalkozás vagy nagy átok vagy áldás, és nagyon örülök, hogy mi az utóbbi kategóriába tartozunk.
– Látszik rajtad, hogy nagyon elégedett vagy az életeddel…
– Igen. Ez nem hangzik túl lázadós-művészesnek, de végtére én nem is vagyok lázadó. Inkább abban hiszek, hogy lehet klasszul élni az életet.
