Néhány éve indult egy a pályája, de máris jobbnál-jobb szerepeket kap a Vígszínház fiatal színművésze. Márkus Luca vitathatatlanul nagy tehetség, amit mi sem bizonyít jobban, mint az, hogy ő kapta a Ruttkai Éva-emlékgyűrűt, ami egy hatalmas szakmai elismerés.
Egy napfényes januári napon találkozunk egy budai kávézóban. Néhány perccel a megbeszélt időpont előtt csörög a telefonom. Luca hív, hogy elnézést kérjen, pár percet késni fog, de rövid idővel később már látom is, ahogy nyitja az ajtót. Zöld svájci sapkájában és szövet kabátjában úgy néz ki, mint egy francia nő. Közel húsz évvel fiatalabb nálam, de tele van bölcsességgel és inspiráló hallgatni, ahogyan az életről és a színházról mesél.
– Kilencévesen szerepeltél először filmben és játszottál egy színdarabban is. Már ilyen fiatalon tudtad, hogy a színjátszás lesz az utad?
– Igen, azt hiszem nagyon hamar megjelent a tudatosság az életemben. Kicsi koromtól kezdve az életem része volt, azért jártam készségfejlesztő órákra, mert tudtam, hogy a későbbiekben ezt szeretném csinálni. A művészi érdeklődésem alapvetően a táncra épült, hatéves koromtól tizennyolc éves koromig klasszikus balettoztam, és ez a tizenkét év sok szempontból nagyon meghatározó volt az életemben. Sokáig úgy gondoltam, hogy ezt szeretném majd csinálni hivatásszerűen, de amikor elkezdtem színjátszókörbe járni, majd később becsatlakoztam a színházi közegbe a Liberté ’56 előadáson keresztül, akkor hirtelen ráeszméltem, hogy a színház komplexitása magában foglalhatja a táncot is vagy a testemmel való kommunikációt. Rájöttem, nem kell lemondanom a táncról, sőt társul mellé egy sor olyan kifejezési mód, ami már akkor is nagyon izgalmas volt számomra. Így áthelyeződött a hangsúly a színházra, de a tánc továbbra is az életem része maradt egészen 18 éves koromig.
– Mit adott neked a tánc, amit a színházban is tudsz kamatoztatni?
– Ahogy ma egy munkához hozzáállok az onnan ered, amit a táncban megtanultam, például a csapatdinamika, a felelősség… Az édesanyám is mindig arra nevelt, hogy lesznek nehézségek és hullámvölgyek, és amikor egy gyerek elkezd valamilyen készségfejlesztő órára járni, akkor előbb-utóbb biztosan találkozik ilyenekkel. De ezek illékony gyengeségek, és nem idézhetik elő, hogy azt mondjam, ma nem megyek el, mert nincs kedvem. Így tanulja meg az ember: ha egy csapat tagja vagyok, akkor ott számítanak rám.
– Mindig ilyen kötelességtudó és maximalista voltál?
– Nagyon, régebben talán túlzottan is. Durván stréber voltam. Amellett, hogy ami igazán érdekelt, abban nagyon jól akartam teljesíteni, az is fontos volt, hogy az iskolában is jól teljesítsek. Valamennyire ez szülői elvárás is volt, de nem úgy, hogy verték volna az asztalt, hogy ötöst kell hazahoznom. Ezeket inkább magamnak állítottam fel. Nyilván része ennek a maximalizmusom is, nem tudom elviselni, ha valamiből nem a legjobb értékelést kapom. Ez rendesen ott van a személyiségemben. Másrészről, mindig is nagyon sok minden érdekelt a világból, a reáltantárgyak ugyanúgy, mint az irodalom. Ez már iskolás koromban nagyon izgalmas volt, és a mai napig ez jellemző rám. Nem tudom elképzelni, hogy a színházon kívül mást csináljak hivatásszerűen, de közben annyi minden érdekel még.
– Mi minden?
– A kézművesség gyerekkorom óta szerves része az életemnek: a hímzési technikák, a nemezelés, a gyöngyszövés. Mostanában pedig a smink technikák. De egyébként minden vonz, amit a két kezemmel tudok létrehozni és maradandót alkotni, ezért például nagyon szeretnék megtanulni agyaggal dolgozni. Másik nagy szerelmem a jelnyelv, ebből írtam a szakdolgozatomat is. Mindig lenyűgözött, amikor láttam, ahogy az emberek a testükkel kommunikálnak. Biztos a tánc miatt van így, de nagyon érdekel, hogy milyen, amikor az embereknek csak ezek a mozdulatok állnak rendelkezésre ahhoz, hogy kommunikáljanak. Emlékszem, egyszer az osztályunkkal kivittük egy előadást Birminghambe. Itt mi is megnéztünk egy zenés előadást, ahol a színpad szélén volt egy jelnyelvi tolmács. Hiába „csak” egy akadálymentesítő eleme volt az előadásnak, olyan energiája volt, hogy nem is tudtam az előadást nézni, csak őt. Elkezdett nagyon érdekelni, és kiderült, hogy ez itthon nem nagyon létezik, mindössze egy-két színház foglalkozik ezzel Budapesten.
– Soha nem bizonytalanodtál el, hogy a színjátszás a te utad?
– Dehogynem! A felvételi első rostája előtt volt egy nagy elbizonytalanodásom, bénító volt. De akkor az én drága gimnáziumi beszédtanárom, Csikos Sándor tanár úr leült velem beszélgetni a folyosón, és az nagyon helyre rántott. Azt mondta, „nem tudsz annál többet tenni, mint hogy odamész, és az vagy, aki. Ez vagy kell nekik, vagy nem.” Felszabadítóan hatott rám ez a gondolat, mert valójában tényleg annyi mindenen múlik, hogy felvesznek-e vagy sem, hogy kár előre szorongani. Ez örökre megmaradt bennem.
– Ezután elsőre felvettek a Színművészetire, majd, amikor elkezdhetted volna a pályádat, kitört a covid. Nem egy szokványos indulás…
– Ha erről leszedjük a covidot és a válságot, akkor sem beszélhetünk olyan pályaindulásokról, mint negyven-ötven évvel ezelőtt. Egyre jobban hígul a szakma, egyre többen vagyunk és nagyon mást jelent színésznek lenni ma, mint amikor például Lukács Sándor kezdte a pályát.
– Milyen most színésznek lenni?
– Nagyon nehéz. És én úgy mondom ezt, hogy nagyon szerencsés helyzetben vagyok, biztonságban érezhetem magam, és egy társulat tagja vagyok. De látom, ahogy a pályatársaim küzdelmeit, hogy valamilyen munka összejöjjön, és hogy szabadúszóként mennyire nehéz az élet. Nincs annyi lehetőség, mint amennyien vagyunk. Van két egyetem, több színiiskola, és akkor még arról nem is beszéltünk, hogy mindenki, aki egy napi sorozatban feltűnik és interjút ad, az rögtön színész és színésznő jelzővel van ellátva. És itt nem arról beszélek, hogy az ne hívja magát színésznek, akinek nincs papírja, mert csodálatos színművészek vannak, akik valamiért nem végezték el az egyetemet és máshogy jutottak el a pályára. De az, hogy mindenki neve mellé odaírjuk, aki egyszer szerepelt egy sorozatban, az elértékteleníti azt, amit ez az öt év jelentett az egyetemen. Ez régen nem így volt. És ehhez jön hozzá, hogy coviddal és válsággal indul valakinek a pályája.
– Nem lehetett könnyű…
– Amikor kijöttem az egyetemről azt éreztem, hogy mindent akarok csinálni, és minél nagyobbat akarok harapni az életből. Így ez nem volt egyszerű dolog. De emellett nagyon érdekes volt számomra ez az időszak, mert addigra olyan öt év volt a hátam mögött, amelyben egy pillanatra sem álltam meg. Amikor beütött a covid, kicsit azt is éreztem, hogy milyen jó, hogy otthon lehetek és olyan dolgokkal foglalkozhatok, amire évek óta nem volt időm.
Végre volt lehetőségem rácsodálkozni az egyszerű dolgokra, észrevenni a körülöttünk lévő világot.
Visszatérve, nem egyszerű most színésznek lenni, de valahogy ki kell tartanunk. Nem szégyen mást is csinálni mellette. Nyáron én is dolgoztam egy borozóban, és jó volt egy kicsit mással foglalkozni. Még egyszer hangsúlyozom: én nagyon szerencsés helyzetben vagyok, de érdemes figyelni, hogy mire vagyunk nyitottak. Valahogy azt érzem, muszáj az embernek több lábon állni, mert nem tudjuk, mi lesz a színház sorsa – mondjuk tíz év múlva… lesz-e még lehetőség ennyire szabadon színházat csinálni.
– Hiába vagy még a pályád elején, máris fantasztikus szerepeket kapsz. Legújabban az Inkognitóban és a Szeget szeggel című előadásban láthattunk. Ez utóbbiban Izabellát játszod, aki nem csak fontos értékeket képvisel, de nagyon fontos üzenete is van. Milyennek látod őt?
– Elképesztő volt találkozni azzal, ahogyan tartja magát a saját elveihez és a hitéhez, és azzal, amennyire tisztán végig viszi az egészet és bejárja ezt az óriási utat. Nem tudom valójában létezik-e ilyen ember. Izabella egy apácazárdába készülő fiatal lány, aki úgy érzi, annyi mocsok veszi körül a világban, hogy nincs más út elmenekülni, mint egy elzárt hitközpontú élet. Mivel semmilyen szinten nincs közöm a valláshoz, ezért különösen izgalmas felfejteni a karakterét, végig vezetni, hogy mik lehetnek a kapcsolódási pontok, hiszen Izabellának minden döntését ez határozza meg.
A másik, hogy idáig nem nagyon formáltam meg olyan női alakot, aki szellemi síkon tudott nyerni és tudott hatással lenni az emberekre. Persze látják a férfiak, hogy nagyon szép, és nem értik, hogy egy ilyen lány miért akar apácának állni… és valószínűleg ő sincs tisztában a saját szépségével, nőiségével. De valójában azzal hat leginkább a környezetére, hogy mennyire okos és mennyire jól tud érvelni és szellemi síkon hatni az emberekre. Először kellett úgy megközelítenem egy karaktert, hogy minden olyan dolog blokkolva volt, ami a testtudatomból, a nőiességemből adódna.
– Rudolf Péter úgy jellemezte, hogy ez egy dühös vígjáték, és a mai világra reagál. Te milyennek látod a világot, amiben élünk? Szerinted is ennyire romlott és erőszakos és igazságtalan, mint amilyennek a darabban látjuk?
– Igen. Az, hogy ez a darab ma ugyanúgy tud szólni az emberekhez emberekről, hatalomról és a hatalom személyiségformáló erejéről, mint amikor Shakespeare megírta, az azért eléggé elgondolkodtató. Nagyon sok olyan dolog történik a világban, ami elkeserítő és dühössé teszi az embert. Ugyanakkor én próbálom magam kiszedni ebből. Úgy védekezek, hogy nem olvasok minden ötödik percben napi politikai, gazdasági híreket, mert azt érzem, hogy megfulladok és elveszi az élet szeretetét. Lehet erre azt mondani, hogy homokba dugom a fejem. Vállalom. De úgy döntöttem, hogy egy ponton túl már nem érdekel. Nyilván sokszor én is a saját bőrömön érzem, mennyire nehéz előrébb haladni az életemben, és egzisztenciálisan előrébb jutni, hogy azt érezzem biztonságban vagyok, és néhány év múlva olyan környezetet tudok teremteni, amiben egy gyerekeket is megfelelő körülmények között fel tudok nevelni. Ezek a kérdések engem is foglalkoztatnak, és nagyon égetőek. Látom, hogy sok minden rosszul működik az országban és a világban.
– Nem gondoltál arra, hogy máshol folytasd?
– Nem tudom azt az utat választani, hogy elmegyek innen, mert a szakmámban nem tudnám az anyanyelvemet nélkülözni vagy lecserélni. És szeretek itt élni. Nem akarok külföldön valami mást csinálni. Szeretem az anyanyelvemet, az embereket, a barátaimat. Ez a nehezebb út, de ezt választom. Még úgy is, hogy van egy bátyám, aki kilenc éve Hollandiában él, és látom, milyen lehetőségei vannak és milyen életkörülmények között élnek ott az emberek. Úgyhogy itt maradok és próbálok ebben túlélni és előrébb jutni. És észrevenni a körülöttem lévő apró jó dolgokat és arra fókuszálni, ami előrevisz.
– Ilyen jó dolog az is, hogy decemberben a Vígszínház társulata neked ítélte oda a Ruttkai Éva -emlékgyűrűt. Mit jelent ez számodra?
– Ez egy óriási megtiszteltetés és öröm számomra. Mindig jól esik az embernek, ha kap egy elismerést, de az, amikor a kollégái szavaznak meg neked egy díjat, és azok az emberek ítélik oda neked a gyűrűt, akikkel együtt dolgozol, akik látnak a gyengébb pillanataidban, akik látják az elakadásaidat, az nagyon nagy dolog. Csodálatos érzés, hogy akikkel nap, mint nap átküszködöm magam egy akadályon vagy akikkel összekapaszkodom egy előadás során, azok az emberek úgy gondolják, hogy ezt nekem kell megkapni. Ennél nincs nagyobb elismerés. Nagyon szeretem ezt a társulatot, és ragaszkodom hozzájuk. Szeretem, ha van egy ilyen ismerős, biztonságot adó fészek, ami mindig változik egy kicsit, de stabil és lehet rájuk számítani. Ezért nagyon sokat jelent nekem ez a díj.
– A párod, Brasch Bence is a társulat tagja. Szoktatok együtt játszani?
– Valamiért mindig úgy dobta a gép, hogy nem játszunk olyan darabban, amiben valódi kapcsolódás lenne közöttünk. Van egy-két előadás, amiben mindketten játszunk, de még ott se vagyunk egyszerre színpadon, mindig csak a takarásban integetünk egymásnak. De remélem lesz közös előadásunk, mert nagyon érdekel, milyen lenne együtt dolgozni.
– Akkor nem jut sok idő egymásra…
– Igen, ez egy nehézség számunkra. Kevés időt tudunk úgy igazán együtt tölteni. De meg kell tanulni jól csinálni és azt, hogyan lehet jól odafigyelni a másikra, amikor főpróbahete van, és elnézni, amikor kicsit feszültebb vagy szétszórtabb. Szerintem jó úton haladunk. Mindketten úgy vagyunk vele, hogy nagyon érdekel minket a másik munkája. Szeretem, amikor Bence megnéz, és mivel jól ismer, igazán jól tud hozzászólni ahhoz, amit lát. Kendőzetlenül őszinte – de ezt is várjuk el egymástól.
– A színház mellett olyan filmekben is szerepeltél mostanában, mint a Besúgó vagy a Blokád. Mennyire tudatosan mész a filmek világa felé?
– Hála istennek most már elmondhatom, hogy mindig van valamilyen filmes projekt, amiben részt tudok venni. Ez nagyon jó dolog, és örülök, hogy a színház mellett ez is jelen van az életemben. Nagyon más, de izgalmas, hogy abból a közegből, amiben már otthonosan tudok mozogni, néha ki lehet szakadni. Új emberekkel találkozhatok, akik különböző helyekről és sokféle színházi ízléssel érkeznek, aztán mégis közösen hozunk létre egy dolgot. Az eleje nagyon nehéz volt, rengeteg visszautasítást kaptam. Sokat bosszankodtam, de aztán felszabadítottam magamat. Rájöttem, hogy azok a munkák fognak megtalálni, amelyekkel dolgom van, és azokkal az emberekkel fogok együtt dolgozni, akikkel találkoznom kell.
És ha nem én kapok meg egy szerepet, akkor azzal nincs feladatom. Szeretem innen nézni a pályám alakulását.
Ez megadja annak a lehetőségét is, hogy értékelni tudjam a kollégáim munkáját, mert sajnos azt látom, hogy olyan kevéssé tudjuk értékelni a másik munkáját és elismerni, ha a másik jó valamiben; és akár a szemébe is mondani. Nagyon sajnálom, hogy ez így van, úgyhogy én próbálok ebben tudatos lenni. Ha valakit jónak látok, akkor megmondom neki. Még akkor is, ha utolsó körös voltam egy castingon és a másikat választották, akkor is oda tudok menni hozzá és meg tudom mondani: de jó, hogy ezt te csináltad! Nekem is jól esik, ha egy kollégám odajön… csak ez ritkán történik meg (nevet-szerk.). De én próbálok hinni abban, hogy ez változhat, és igyekszem tenni is érte.
