Sok nő számára ismerős megrázó élményeket dolgoz fel a Centrál Színház legújabb bemutatója. Az ártatlanság vélelme egy abszolút korszakalkotó darab, amelyben Martinovics Dorina tökéletes pontossággal mutatja meg a ragyogó jövő előtt álló tehetséges, ám gőgös fiatal ügyvédet, aki szexuális bántalmazás áldozata lesz.
Dorina másfél órás monológja egyszerre lenyűgöző és fájdalmas. Mozdulataival, testtartásának és hangjának változtatásaival felépít egy világot, amelyben egy nemi erőszak hatására a szemünk láttára omlik össze a főszereplő addigi meggyőződése. Olyan sok mindenre világít rá, hogy nem lehet könnyek nélkül végig nézni az előadást. A taps hosszú percei után az előtérben várom Dorinát, aki, mint egy csatában megfáradt harcos néhány perc múlva megérkezik. Még színpadi öltözete van rajta, Tessa fekete zakója és nadrágja. Legszívesebb megölelném, de végül „csak” megköszönöm neki, hogy estéről estére elmeséli ezt a történetet.
– Miközben figyeltelek a taps alatt, azon gondolkoztam, vajon meddig marad benned ez a hatalmas feszültség…
– Más darabok esetében a tapsrendnél általában már teljesen jól vagyok, ez a darab viszont egy kicsit jobban összekuszál. Kelleni fog némi idő az öltözőben, míg visszaépítem magam, és ki tudok jönni belőle. Tessa megalázottsága és kiszolgáltatottsága sokáig velem marad, még meghajolni is nagyon furcsa volt, mert azt éreztem, hogy nagyon kicsi vagyok és be akarok menni az öltözőmbe.
– Korábban nem szerettél volna monodrámát játszani, ez az első a pályafutásod során. Miért vállaltad el Tessa szerepét?
– Nagyon megviselt amikor elolvastam a szöveget, és amikor megnéztem egy felvételt Jodie Comer előadásáról. Utána hosszú órákon át bőgtem és agyaltam rajta. Annak ellenére, hogy hála istennek velem nem történt hasonló, mégis nagyon régi dolgokat hozott elő bennem, és több barátnőm történetére is ráismertem. Számunkra ez olyan, mintha csak egy filmet néznénk: tudjuk, hogy létezik, de közben azt gondoljuk, velünk nem történhet. Közben gyakorlatilag úton-útfélen találkozunk olyan nőkkel, akikkel ez tényleg megtörtént. Ezért azt éreztem, hogy meg kell csinálnom ezt a darabot, és megéri háttérbe szorítani a félelmeimet.
– Milyen félelmeid voltak?
– Nagyon félelmetes volt számomra egyedül kimenni a színpadra, és végig játszani ezt a darabot. Iszonyú nehéz agymunka, mert nagyon sok a szöveg. Össze-vissza ugrál időben és térben, és annyi hasonló dolog történik minden jelenetben, hogy néha még mindig azt érzem keverem és kavarom. Temérdek munka van benne, de szívem szerint még tanulnám a szöveget. Az előadás közben érzelmileg rettentően szétcsúszom, úgyhogy végig nagyon észnél kell lennem. Nem könnyű fenntartani ezt az egyensúlyt: bele is engedjem magam és közben száz százalékban megmaradjon az agyam, és tökéletesen kontrollálni tudjam magamat.
– Te is olyan kemény nő vagy, mint Tessa?
– Tessa nagy része megvan bennem is, de azt el kellett fogadnom, hogy ő sokkal erősebb és dögösebb, mint én. Kellett egy kis idő mire megtaláltam magamban, hogyan tudom alátámasztani azokat a részeket, amelyek, ha velem történnének meg, én biztosan csendben visszahúzódva nyalogatnám a sebeimet. Tessa ezzel szemben üvölt egyet, és beleáll.
– Végül hogyan találtad meg magadban ezt a dühös részedet?
– Szerintem a nők döntő többsége átélt már olyan helyzetet, amikor elnyomták, korlátozták, vagy megalázták. Ezekből merítettem, és ezek az érzések kuszáltak össze akkor is, amikor megnéztem Jodie Comer előadását. Rengeteg bántást elnyomunk magunkban, szinte észre sem vesszük, hogy megtörténnek velünk, de egy ilyen helyzetben előjönnek. Velem is történtek olyan dolgok, amelyeket nem dolgoztam fel, csak úgy csináltam, mintha normális lenne. Nőként sokszor kerülünk ilyen helyzetbe, elég, ha csak az autóvezetésre gondolok. Ha jó napom van, akkor ilyenkor csak nevetek egyet, de rosszabb napjaimon nagyon tud fájni, amikor jogtalanul bántanak.
– Két gyermek édesanyjaként van, amit más megvilágításban látsz a darab hatására?
– Idáig még nem mertem elmenni gondolatban. Mivel van már egy nagyfiam, nagyon vágytam egy kislányra. Ő még csak kétéves, de amikor kiderült, hogy lány, átfutott az agyamon, hogy milyen önző vagyok. Nem szerettem volna azt kívánni a gyerekemnek, hogy ilyen nehéz dolga legyen, mint amilyen nehéz a nőknek még napjainkban is.
– Szerinted milyen hatása lesz a darabnak?
– Remélem, beszélgetni fognak egymással az emberek, és akivel történt hasonló trauma előszedi és megpróbálja valóban feldolgozni. A beszélgetések hatására talán többet segítünk majd egymásnak. Jó lenne, ha ezeket a helyzeteket nem csak akkor értenénk meg, ha velünk történnek. Számomra a darabban is az a szomorú, hogy ez a nő csak akkor jut el odáig, hogy megérti, amikor vele is megtörténik. Jó lenne, ha tundánk, hogy milyen helyzetben van az a nő, akit szexuálisan bántalmaznak, és személyes érintettségtől függetlenül tudnánk segíteni azoknak az embereknek, akik mellettünk mindenfélét átéltek és át tudnánk érezni a fájdalmukat, a kiszolgáltatottságukat és a megalázottságukat.
-Mit gondolsz, mi az oka annak, hogy általában nehezebb női sorsokat mutatsz meg a színpadon?
– A komolyabb szerepek egyértelműen közelebb állnak hozzám. A főiskola után szinte csak ilyen szerepet kaptam, úgyhogy valószínűleg ilyen az alkatom. Elég érzékeny típus vagyok, illetve voltam, mielőtt nem játszottam minden este ilyen típusú szerepet (nevet). Gimnazista koromban még mindent mélyen átéltem és nagyon tudtak bántani az igazságtalanságok. Sokat sírtam, de amióta minden este eljátszom ezeket az életeket, olyan mintha feldolgoznám a sérelmeimet, és megtisztítanám magamat. Így otthon egy erős nő tudok lenni, aki jókedvűen tartja kézben a dolgokat.
