A trianoni csata alkotói találkoztak a közönséggel az Átriumban

-

Harmadik Felvonás címmel indított közönségtalálkozó-sorozatot az Átrium, a színház lassan tízéves fennállása kapcsán. Első alkalommal A trianoni csata alkotói foglaltak helyet a színpadon: Urbán András rendező, Ugrai István dramaturg, Alföldi Róbert, Péterfy Bori és Fülöp Tímea színészek – utóbbi a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház társulatának képviseletében, amellyel az Átrium közösen hozta létre A trianoni csata című előadást. A politika mellett szóba került a prűdség és az előítéletesség is, ez utóbbinak egészen sajátos, magyaros formája is.

A beszélgetést vezető Kovács Bálint, aki nemcsak a HVG.hu újságírójaként, hanem a Színházi Kritikusok Céhe társelnökeként is volt jelen, rögtön a közepébe csapott, és arról kérdezte az alkotókat: milyen volt az a közös alkotói munka, amelyből az előadás létrejött, hiszen nem klasszikus módon készült a produkció, hanem a színészek személyes viszonyaiból, történeteiből és improvizációiból íródott a darab a próbák során. A válaszokból kiderült, hogy az alkotók hetekig mindössze egy asztalnál ültek és beszélgettek, majd valamikor a próbafolyamat vége felé járva, egyszercsak megszületett egy szövegkönyv: „Próbáltam megfejteni – de még nem sikerült –, hogy hogyan működik az András agya. Beszélgetünk, beszélgetünk, ő ezeket valahogy felszívja, valahogy szintetizálja, aztán egyszer csak lesz belőle egy előadás” – foglalta össze Alföldi Róbert. „Azért az »egyszer csak« úgy nézett ki, hogy a próba után mi még hosszú órákon át gyűrtük az anyagot Andrással szinte minden nap” – egészítette ki Ugrai István a képletet. „András színházában az a nagyon jó, hogy nem csak színészként, hanem egy kicsit alkotóként is benne vagy a produkcióban, saját mondatok, akár saját színházi ötletek is beépülnek az előadásba, és így lesz egy másfajta viszonya az embernek az előadáshoz” – tette hozzá Péterfy Bori.

„Valahogy a magyar színházkultúra belekényelmesedett abba, hogy a sorok között üzengessen és finomkodjon. András színházában benne van az jó értelemben vett balkáni tökösség, ami ezt a finomkodó színházeszményt tagadja, és egyenesen, nyíltan, keményen beszél. Ebben az előadásban nincsenek áthallások, minden az, ami” – mondta az előadás színházesztétikai jelentőségéről Alföldi, amivel a dramaturg is egyetértett: „Túljutottunk már azon, hogy attól legyen a színház kváziintellektuális, hogy ráismerünk nyilvánvaló allúziókra és párhuzamokra a nézőtéren, hogy a »király« az igazából nem is az a »király«, hanem emez a »király«, és jól összekacsintunk. Kétezerhuszonkettőt írunk! Ezen már rég túl kellett volna lépni.”

A beszélgetés gyakran érinti a jobb- és baloldal politikai problémáját, hiszen Trianon témáját az egyik oldal egyszerűen nem tekinti a magáénak, a másik oldal pedig szétromantizálja, így a valódi párbeszédre nem adódik alkalom, „de ez így volt az elmúlt száz évben folyamatosan: a szocializmusban nem lehetett beszélni róla, előtte és utána pedig nem tudtunk normálisan beszélni róla” – kerekíti le az elmúlt száz évet Ugrai István. Urbán András ki is fejti, hogy a produkció is inkább megpróbál eltávolodni a politikai plakátoktól, és a hétköznapok, az emberi mindennapok szempontjából akarja vizsgálni a kérdést, aminek része ugyan a politika, de nem csak abból áll. 

„Én például meg voltam róla győződve, hogy pontosan tudom, hogy a határon túli kollégák mit gondolnak Trianonról, és úgy általában a politikáról. Tökéletesen biztos voltam benne. Aztán rövid úton kiderült, hogy ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna” – válaszol Alföldi arra a kérdésre, hogy változott-e benne valamint a próbafolyamat Trianonnal kapcsolatban. „Nemcsak nem homogén, ahogy erről a határon túli kollégák gondolkoznak, de még egymáshoz képest is teljesen máshogy gondolkodnak a legtöbb kérdésben”. Ezen a prekoncepción az egyik néző megrökönyödik, kifejtve, hogy milyen meglepő, hogy valaki homogén csoportnak tekint egy nem homogén csoportot, majd megkérdezi, hogy egy radikális jobboldali szavazónak hogyan ajánlanák az előadást az alkotók. „Jöjjön el, nézze meg, és legyen róla véleménye. Azzal már lehet valamit kezdeni. Ha csak odáig eljutunk, hogy ez nem csak fekete vagy fehér, akkor azzal már mozdulunk valamerre” – mondja Urbán András rendező. 

Egy másik nézői kérdés arra irányul, hogy az esztétikailag igen provokatív második felvonást hogyan ajánlja azoknak, aki talán prűdségből eleve kizárnák, hogy értelmezni próbálják a látottakat. „Elég sokat beszéltünk itt ma este is arról, hogy egymás felé is mennyi előítéletünk van. Mindenkinek máshol van az a pont, amikor megtelik, és nem bírja tovább, de a másikról nem tudjuk megállapítani, hogy hol van ez a pont. Szerintem ne ültesd bele a parát, mert akkor azt fogja várni, hogy mikor fog megtelni, és nem arra fog figyelni, hogy mi történik a színpadon. A többi rajta múlik. Lehet, hogy élete legjobb színházi élménye lesz” – mondja Alföldi Róbert a felvetésre reagálva.

Az este egy néző hozzászólással végződik, ami kitér arra, hogy az előadás annak a társadalmi párbeszédnek a lehetőségét hordozza, ami a demokratikus nyilvánosság alapja, és amire hosszú évek óta nem látott példát. Az általa ismert viszonyítási pontok, amelyek Luxemburgtól Finnországig tejednek, akiknek ugyancsak fel kellett dolgozniuk nagy területi veszteségeket a szabadságért cserébe, azt mutatják, hogy a megoldás biztos nem a múlton való rágódás és kesergés, hanem annak nyílt, egyenes és sokoldalú, sokrétű feldolgozása. A résztvevők ebben maradtak a csaknem kétórás beszélgetés során.

A Harmadik Felvonás című sorozat az Átrium következő, tizedik évadában rendszeresen jelentkezik majd, előadás utáni beszélgetések formájában.

 

 

FRISS CIKKEINK

Hirdetés

Lájkold Facebook-oldalunkat,
nehogy lemaradj a
legfrissebb bejegyzéseinkről!