Felmenőinktől kapott rejtett örökségünk befolyásolja a választásainkat, életminőségünket, viselkedésünket. A traumák, a megakadások, a rossz kapcsolatok mögött sokszor egy mélyebb, családi tudattalan áll. A családtól kapott, nem tudatosuló mintákról, emlékekről, beidegződésekről szól Légrádi Gergely Alkalomadtán című családregénye. Egy megrendítő családtörténetről olvashatsz.
Hallgatás, elhallgatás
Az önmagunkhoz való viszonyunkat nagyon erősen meghatározza a családi környezet. Az a légkör, viszonyulási rendszer, viselkedési mintázat, amibe szocializálódunk, egy életre belénk ivódik. Vannak, akik nem kaphatták meg azt a szeretetet, kötődést, amire gyermekként vágytak, s ezért ők sem képesek az érzelmek kimutatására, a sorsközösség vállalására.
Sok apró élmény, szó, mozdulat építi fel azt a belső világot, amiben élünk. A hétköznapi cselekedetek és azokra adott reakciók sokkal mélyebb tartalommal bírnak, mint gondolnánk. Egy anya, aki folyton szellőztet, egy apa, aki mindig futni megy, ha konfliktus van. Egy anya, aki homályban tartja felmenőinek kilétét, és egy apa, aki szintén nem beszél a szüleiről. Ők az Alkalomadtán című regény fiú karakterének szülei. Sérült emberek, akik saját utódjukat is sérültté teszik.
Légrádi Gergely családregényében az elhallgatás, a hallgatás, a vállalt és a tanult magány mozgat, de inkább úgy helyes írnom, hogy blokkol mindent. A ki nem mondott, meg nem beszélt dolgok, a leárnyékolt múlt toxikus légkört teremt.
„Nem sikerült apának és fiának lenni. Se apámmal, se veled.”
Andris, a regény központi figurája az anyja halála után nem érez különösebb fájdalmat, gyászt. Szeretné önmagával tisztázni ennek az okát. Felnőtt fejjel visszaemlékszik gyermekkorára, meghatározó titkos kis dolgaira, a családi légkörre, anyja távolságtartására, apja helyzetekből való kivonulására. Megtudjuk, hogy elvált, nem tud érzelmileg rákapcsolódni másokra, még az örökbefogadott kutyájához sem tud kötődni. Megismerjük a családot az ő szemén keresztül.
Ám a regény több szólamban, többféle nézőpontból mutatja be Andris családját. Az anya, az apa és az apai nagyapa is szót kap, leveleiken, feljegyzéseiken keresztül megismerhetjük az ő verzióikat is. Mindannyian nagy fájdalmak őrzői, szétporladt családok tagjai, olyan emberek, akik nem tudták levetkőzni a múltat, és nem tudtak családi egységet alkotni.
A regény több ponton, több megszólaló monológjába kitér a csendre. Az emésztő, fojtogató, nehéz csendre. Andris apja könyveken keresztül, könyvekbe rejtett leveleken keresztül próbál fiával kapcsolódni. Míg az apai nagyapa az apával szeretné rendbe hozni a régi, félresiklott dolgokat. Halála előtt egy nagy beszélgetésre készül és megírja unokájának, Andrisnak az ő családjának a rettenetes múltját, tragédiáit.
Az anya szemszögéből is megláthatunk pár eseményt, és kiderül az is, hogy ő miért lett érzelmileg sérült.
A mozaikokból összeáll ennek a családnak a több évtizede, több generáció átívelő problémarendszere. Andrisnak most meg kell próbálnia szembenézni ezekkel a feldolgozatlanul hagyott emlékekkel, és új lendületet venni.
A regény arra mutat rá, hogy a családtól kapott minták, örökségek még akkor is mozgatnak minket, mikor nem is sejtjük. Továbbá arra is, hogy dolgokat nem szabad kimondatlanul hagyni.
Számomra a legfőbb üzenete az volt, hogy hálásnak kell lennem a családomért, a beszélgetésekért, a humorért, az együttlétért, a nagy közös poénokért, a családi legendáriumokért.
R.Szabó Zsuzsa
Kedvcsináló a regényhez, Rudolf Péter olvas fel belőle:
Ezeket is nézd meg:
