A filmet a XX. Olasz Filmfesztiválon volt lehetőségünk megtekinteni.
A zene és a mozgókép kéz a kézben járnak, amióta világ a világ. Ha csupán a videoklipekre gondolunk, már az is egyfajta filmművészetnek felel meg, de célzottan zenei témával foglalkozó filmeket is számos alkalommal láthattunk már. Ezúttal egy kis költségvetésű, itáliai mozi mesél a szórakoztatóiparnak erről a szegmenséről.
A zene, mely mindannyiunkat összeköt
A történet rendkívül egyszerű. Adott egy punk zenét játszó garázsbanda, melynek tagjainak mindössze egyetlen kívánsága van: néhány száz ember előtt adni egy felejthetetlen koncertet. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, természetesen az idő előrehaladtával felszínre törnek a zenekar tagjai között húzódó konfliktusok. Emellett anyagi nehézségekkel is szembe kell nézniük, ám a zene iránti törthetetlen lelkesedésük viszi őket előre.
Egyszerű eszközök használata
A premier előtt a film egyik főszereplője és egyben forgatókönyvírója, Francesco Turbanti intézett egy rövidke beszédet az egybegyűlteknek. A színész elárulta, hogy a Peremélet egy hosszú évek óta húzódó szerelemprojekt, ami maximálisan érződik is a végeredményen. Ez a film nem akar a magasröptű elvárásoknak megfelelni, nem az a célja, hogy a legmarkánsabb nívójú kritikusokat is meggyőzze. Egyszerűen csak szórakoztatni akar azáltal, hogy egy személyes töltetű történetet prezentál felénk. Ilyen tekintetben pedig a film alkotóinak attitűdje, valamint a filmben látható rockbanda tagjainak elszántsága gyönyörű párhuzamba állíthatók egymással. Hiszen a fiktív zenészek sem a világhírnévre törekednek. Nem a sztárinterjúk vagy az aranylemezek lebegnek a lelki szemeik előtt, ők csupán önmagukat és a közönséget óhajtják szórakoztatni.
Lelkes, de nem elég jó próbálkozás
Ez a félamatőr lelkesedés bármennyire is szimpatikus, van azért hátulütője is bőven. Mélységet, érdemi tartalmat például alig hordoz magában a Peremélet. Egy szögegyenes történetet kapunk, aminek sem a karakterei, sem a cselekményvezetése nem bizonyul annyira újszerűnek vagy formabontónak, hogy az hosszabb távra is képes legyen lekötni az ember figyelmét. Habár a film egyáltalán nem hosszú, mindössze másfél órás játékidővel bír, mégsem érződik elég feszesnek és kiegyensúlyozottnak a tempó. Inkább csak egy-egy kiugróan jó pillanata van a filmnek, de egy egységesen szórakoztató, kompakt egésszé nem igazán tud összeállni.
Balkáni mediterrán
A hangulat átadása mindenesetre briliánsan sikerült. A filmben hallható zúzós zenék megadják az alaphangot, a már-már balkáni atmoszférát idéző közeg pedig a keleti közönséghez is közelebb hozhatják az élményt. A szereplők vehemenciáját leszámítva a film mentes a jellemző olasz sztereotípiáktól. A végeredményt látva gyakorlatilag bármely európai országban játszódhatna a Peremélet. A fényképezés, valamint a színek használata meglepően impozáns egy ilyen alacsony büdzsével rendelkező független alkotás mércéjével mérve, ezért kimondottan ajánlott a moziban való megtekintése – már amennyiben még lesz rá lehetőségünk.
Végszó
A Peremélet egy egyszerű, szerethető film. Annak ellenére is, hogy a szereplők jellemrajzai szinte egyáltalán nincsenek kibontva, a történet is hajlamos egyes pontokon ellaposodni. Az egész mögött ott rejtőzik az az őszinte filmkészítés iránti gyermeki lelkesedés, ami miatt szeretünk moziba járni, és szeretjük az ehhez hasonló fesztiválokat is.
