Magával ragadó Királydráma – Elvis filmkritika

-

A Király, a nők bálványa, a rock ’n’ roll műfaj megreformálója, Elvis Presley a napokban ünnepelné 87. születésnapját. Ezen felbuzdulva azonban most nem egy áttekintő, önéletrajzi cikkel, hanem a róla készült, nemrégiben bemutatott film értékelésével tisztelgünk személye és munkássága előtt. Az idén nyáron bemutatott, Elvis címre keresztelt alkotás pont olyan, mint amilyen a zenész is volt: kissé giccses, harsány, formabontó és egyedi stílusú.

Kép: Pinterest

Különleges elbeszélés

Ugyan láthatunk a film során kisebb szeleteket Elvis gyerekkorából, mégis úgy mutatják be nekünk a Királyt, mint egy sikeres, feltörekvő tehetséget, aki csak arra vár, hogy felfedezzék és világsztárt faragjanak belőle. Mellette azonban legalább ugyanannyira hangsúlyos a kétes erkölcsű és lehetetlent nem ismerő menedzser, Parker ezredes jelenléte is a filmben. Olyannyira, hogy az írók már azzal meghúzták a váratlant, hogy nem Elvis szemüvegén keresztül ismerjük meg a tragikus sorsú történetét, hanem sokkal inkább az ezredes az, aki az elbeszélő szerepben tetszeleg.

Féktelen rohanás

A filmet Hollywood egyik nagy veteránja, a sajátos stílusú Baz Luhrmann rendezte, aki otthonosan mozog, a régebbi kort bemutató, zenés mozik világában, elég csak a Moulin Rouge vagy A nagy Gatsby című alkotásokat megemlíteni, amelyeket szintén ő dirigált. Aki ismeri a direktor kézjegyeit, azt aligha érhette meglepetésként, hogy az Elvis eszeveszett tempót diktál. Nagyon kevés a csendes jelenet a film során, nem hagy a nézőnek sok időt arra, hogy kifújja magát. A dinamikus vágásnak és az intenzív zenés-táncos betéteknek hála olyan hatást ér el a film, mintha átgázolna rajtunk egy gyorsvonat. Jó és rossz értelemben egyaránt. Egyfelől ez nagyon imponáló lehet sokak számára, hiszen a hasonszőrű önéletrajzi filmekre nem igazán jellemző ez a fokozatú tempó, másfelől viszont ezt a szélsebes élményt elviselni 160 percen keresztül, igazán embert próbáló feladat.

Kép: Pinterest

Színészek pazar formában

A film egyik legnagyobb ütőkártyája a színészi játék. A menedzsert alakító Tom Hankstől joggal várhatja el az ember a minőséget, és itt sem okozott csalódást. Brutálisan elmaszkírozott arca ellenére is érzelmek egész spektrumát tudta előadni, az Elvis igazi sztárja azonban a címszereplőt alakító Austin Butler. A fiatal színész eddig csak kisebb szerepekben tűnt fel, ám most úgy fest, hogy ezzel a szereppel megütötte a főnyereményt. Az egy dolog, hogy mozgásában, mimikájában, ÉNEKLÉSÉBEN (ugyanis a filmben ténylegesen őt hallhatjuk énekelni) kísérteties hasonlósággal hozza a néhai rocksztárt, de emellett olyan szintű átlényegülést, a karakterrel való eggyé válást láthatunk Butler részéről, amire csak a legnagyobb tehetségek képesek. Nem véletlenül rebesgetik már most vele kapcsolatban, hogy a jövő évi Oscar-gálán komoly esélyes lehet a legjobb férfi főszereplő díjára.

Jobb néha a biztonsági játék?

Az már az eddigiek során alighanem kiderült, hogy az Elvis nem a szokványos önéletrajzi film. Sokat ugrálunk térben és időben, ami alapjaiban rúgja fel a kronológiai sorrendjét az eseményeknek. Ráadásul a film nem a jól ismert és gyakran alkalmazott felemelkedés-bukás-újra felemelkedés metódust követi, hanem egy sokkal árnyaltabb képet ad a zenészről. Nem egy tökéletes idolként mutatja be Elvist, hanem egy esendő figuraként, aki maga is követ el hibákat, de alapvetően az akkoriban kibontakozó, kapitalista showbusiness egyik legtragikusabb áldozataként láthatjuk őt. Ennek a történetmesélési módnak azonban megvannak a maga hátrányai is: nem sok kapaszkodót ad a közönség kezébe a rendező. Nincs minden a néző szájába rágva, igényel némi Elvis-előismeretet a film. A giccsbe hajló, ide-oda ugráló, kapkodó cselekményvezetést sem biztos, hogy mindenkinek beveszi a gyomra. Ebből a szempontból lehet célravezetőbb lett volna, ha nem ilyen bevállalós a film, hanem jóval konzervatívabb, bevett önéletrajzi sablonok alapján építkezne.

Kép: Pinterest

Elképesztő moziélmény, de vajon elég-e mindez?

Aki teheti, mindenképpen moziban nézze meg a filmet, mert egy ilyen alkotáshoz egyszerűen dukál az óriásvászon és az egész mozitermet beterítő, dübörgő hangzás. Dacára annak, hogy irgalmatlanul hosszú alkotásról van szó, legalább egyszer mindenképpen érdemes megtekinteni. Ha másért nem, a kifogástalan színészi játék miatt mindenképpen. Nyugodjon békében a Király!

Kategória:
 

FRISS CIKKEINK

Hirdetés

Lájkold Facebook-oldalunkat,
nehogy lemaradj a
legfrissebb bejegyzéseinkről!