A múlt héten mozikba került Aranyéveink című filmben szemtanúi lehetünk, amint Alice és Peter nyugdíjba vonulásukat ünneplik. Életük új szakasza elé néznek, és úgy tűnik, készen állnak arra, hogy élvezzék a nyugdíjas éveiket. Ám kiderül, hogy néhány dolgot máshogy látnak, és más fontos számukra.
Az egzisztenciális válságba kerülő Peter egészségfanatikussá válik, míg Alice több gyengédségre, odafigyelésre és közös élményre vágyik. Egyre több elfojtott házassági probléma kerül felszínre, majd egy földközi-tengeri hajóútnak „hála” külön indulnak önfelfedező útjukra: Alice csalódottságában spontán úgy dönt, hogy egy marseille-i parti kirándulás során nem tér vissza a hajóra, hanem megkeresi váratlanul elhunyt barátnőjének francia szeretőjét.
Alice és Peter útkeresése egy sor kérdést felvet, és megmutatja, hogy a boldogság és a személyes fejlődés keresése egy életen át tartó utazás. Mert az élet túl rövid ahhoz, hogy ne úgy éljünk, ahogy nekünk a legjobb. Ahogy ők is elindulnak az úton, hogy újra rátaláljanak önmagukra és újradefiniálják kapcsolataikat, miután életük új szakaszba lépett, ezt mi is bármikor megtehetjük. A film magával ragadó életszeretete rámutat arra, hogy lehet akár hatvan pluszos az ember, nem kell eltemetni magunkat, és nem kell elfogadni egy rossz helyzetet. Az évek nagyon is számítanak, de nem csak a fiatal korban lehet változtatni, hanem akkor is, amikor már azt gondolnánk, hogy túl vagyunk életünk delén. Legyünk akár hatvan vagy hetvenévesek, akkor is sokat tapasztalhat még az ember. Persze, egyik változás sem könnyű, ez sem az. Nem egyszerű megtalálni önmagunkat egy több évtizedes mókuskerék után, és nem egyszerű a hirtelen ránk szabaduló időben a korábbinál lényegesen több időt tölteni a társunkkal.
Alice és Peter kapcsolatában az a szép, hogy nem adják meg magukat. Választhatnák a könnyebb utat, választhatnák azt, hogy elítélik egymást, hogy elegük lesz egymásból és elválnak. Majdnem elérik ezt a pontot, de végül úgy döntenek, hogy kapcsolatukat új alapokra helyezve egy más fajta együttélést próbálnak ki. Mert nem csak egyetlen jó megoldás létezik, és nincs egy általános útmutatás, ami megmondja, hogy így vagy úgy kell élni az életet.
A magyar származású svájci rendező, Barbara Kulcsar hol drámai, hol vicces, hol finoman abszurd filmje, könnyedsége ellenére komolyan megmutatja, hogy még hatvanon felül is érdemes bátornak lenni és ha kell, változtatni az életünkön.
