Hosszú betegség után, nyolcvanegy éves korában meghalt Haumann Péter, a Nemzet Színésze, Kossuth-díjas és kétszeres Jászai Mari-díjas magyar színművész, rendező, érdemes művész.
Emlékszem, tavaly ősszel egy meleg verőfényes napon felmentünk sétálni a gyerekekkel és a kutyával a Budai Várba. A Tóth Árpád sétányon bandukolva megpillantottam Haumann Pétert és feleségét. Ültek egymás mellett az egyik padon. Arcukat a nap felé tartva élvezték az utolsó őszi napsugarakat. A kutya odaszaladt hozzájuk, kíváncsian megszaglászta őket. A színművész és felesége kedvesen rá mosolygott. Megható volt és emberi. Megható, ahogyan a két idős ember egymás mellett oly szeretettel ücsörgött. Éppen úgy néztek ki, mint a tőlük jobbra és balra lévő padon üldögélő többi ember. Haumann Péter mindig ember tudott maradni egy csillogó és sikerekkel teli világban. Miközben Haumann Péter egyátalán nem volt átlagember.
Maga volt az élő legenda, aki több, mint kétszáz színházi és filmszerepet játszott. Lenyűgözött, amikor gyerekkoromban először láttam a Macskák című musicalben. Ő volt Tus, a kiöregedett cica, akit már akkor, tízévesen megszerettem, és aki sok évvel később a jubileumi előadáson elsírta magát a meghatottságtól, amikor a közönség őrjöngve köszöntötte. Imádtam a Katonában a Hős és csokoládékatonában Pavel Petkov szerepében, és persze Ibsen Vadkacsájában. Soha nem felejtem el az Indul a bakterház Patását, a Keménykalap és krumpliorr állatkert igazgatóját, az Egészséges erotika Elnökét, a Szabadság, szerelem Feri bácsiját, és persze az Apatigris dr. Juhász Dénesét, és még sorolhatnám. Az ő hangját szólalt meg Safranek is a Macskafogóban, és persze a csúf, gonosz Hókuszpók.
Haumann Péter egy legenda volt. Halálával egy korszak ért véget. Egy olyan korszak, amelyet soha nem felejtünk el, és amely arra emlékeztet bennünket, hogy az igazi nagyok mindig itt lesznek velünk. Örökre…
