Esős Budapest és két összehasonlíthatatlan panaszkodás.
Vígasztalhatatlanul sírnak a felhők, nekem meg már mindkét cipőm átázott. Csak egy utca választ el a biztonságos villamosmegállótól. Egyre gyorsabban szedem a lábam, egyiket a másik után, közben egyensúlyozom az esernyőt a fejem fölött. Minden lépésnél libben a nadrágom szára, de mért bőszárút vettem fel? Hát tudtam, hogy esni fog! Bal, jobb, bal, jobb, szinte már rohanok. De miért rohanok? Valahol azt hallottam, hogy nem éri meg esőben futni, mert ugyanannyira leszel vizes, mintha nem futnál. A villamos úgyse jön még 3 pe…. MÁR BENT ÁLL A VILLAMOS!
Hirtelen megfeledkezett a testem a valós erőnlétéről és mint egy esetlen, egy rég elfeledett háborúból előkotort, rozsdás rakétát, amiről ráadásul kiderül, hogy csak ócska hamisítvány, kilőtt engem. Pedig az applikáció szerint még van pár perc! Látom, ahogy villognak a villamos lámpái, hallom az idegesítő jelzőhangot, ahogy azt kiabálja nekem, hogy „bibibi, nem érsz el”. Úgy érzem magam, mint egy anyamedve, kinek a kicsinyei élete attól függ, hogy eléri-e a villamost vagy sem. Rácuppantom a kezemet a jéghideg kapaszkodóra, felrántom magam a lépcsőn és a bezáruló ajtó szele belök a fürkésző tekintetek közé. A furcsa, kicsit rosszalló nézések között megpillantok azért egy elismerő szempárt is.
Meglepően hangosan slattyogok az ülések között, mire végre leülök, mindenki örömére. Emberi izzadság és poshadt alkohol szaga tolakodik át az orrszőrömön. Belőlem jön? Nem, másból. Odébb üljek? Minek? Máshol is ugyanilyen büdös lesz. Mindig büdös van. Miért nem tudnak az emberek megmosakodni? Olyan nagy kérés ez egy civilizált társadalomban?
A mögöttem lévő két ülésen, velem háttal ül a szag forrása. Két idősebb, megfáradt férfi. Férfiak… tipikus! Előítéletek cikáznak a fagyott koponyámban, és akkor ezért csináljam ezt az egészet? Mindegy, a legfontosabb, hogy a gatyámat rögtön lecseréljem otthon és kell egy megbízhatóbb applikáció is és már csak az érdekel, hogy hazaérjek és igyak. Várjunk csak! Ezek nem az én gondolataim! A két férfi beszélgetése akaratlanul is besurrant a tudatomba. Ha már így alakult, hallgatózok kicsit.
-Érted? Felkelek hajnalban, az asszony már rég a konyhán, gyerek van, ahol van, én meg jövök a melóba, aminek semmi értelme. Csinálja a halál ezt a szart!
-Aztán azt hiszik, hogy ehhez is hülye vagy, amikor valami nincs kész! Arra nem is kíváncsiak, hogy amúgy meg tanult ember vagy! Több könyvet megettél, mint ahány nőt a Pali!
-Hát ja b*meg! De ha nem úgy nézek ki, mint ők, akkor biztos nem tudok annyit, mint ők. Meg amúgy megnézném, ahogy ők rakodnak! Laci keze csak arra jó, hogy a tökeit vakarja. Az én munkámnak a felét se tudná megcsinálni! Aztán meg beszólogat meg fenyeget. Fenyeget ENGEM! Érted?
-Értem, bástya.
-Minden nap csak azt várom, hogy hazaérjek és igyak. Ebben az országban másképp nem lehet. Iszok, hogy túléljek. Hogy éljek. (Felciccen egy sör.)
-(Felciccen még egy sör… hosszú csend.)
-Mert régen volt miért élni! Most meg már mi ez az élet? Kisemmiznek, senki sem segít, hazaküldenek a melóból, mert valami nem lett úgy, ahogy… nem is megyek vissza.
-Visszamész mert kell a pénz!
-Hát vissza. De már semminek nincs értelme. Csak a piának.
Jelzek. A vizes ruháim és a nehéz gondolatok lehúznak, de felállok. Várom, hogy megálljon a villamos, közben megigazítom az egyik rakoncátlan hajtincsemet, ami alatt kancsítva rákukkantok a két férfi hátára. Vizesen, koszosan, kezükben egy-egy sörrel néznek a lábuk elé. Lebattyogok a villamos lépcsőjén, már annyira nem is esik. Akkor mit is terveztem? Ja igen! Hazamegyek, átveszem a gatyámat, mert az alja kicsit vizes… letöltök egy másik applikációt, mert majdnem lekéstem egy 6 percenként járó villamost és…
