A francia költő, Jacques Prévert és Marcel Carné filmrendező a II. világháború borzalmai elől az alkotásba menekültek, és egy észak-franciaországi erdőben megírták, majd leforgatták a 20. század egyik legfontosabb filmjét, a Szerelmek városát. A nagy Gatsby alkotócsapata – ifj. Vidnyánszky Attila rendező, Vecsei H. Miklós író, Kovács Adrián zeneszerző, Mester Dávid karmester és Pater Sparrow díszlettervező – a kultikus filmből kiindulva készítettek színpadi adaptációt, amit szeptember 4-én mutatnak be a Vígszínházban. Az események középpontjában Garance, a gyönyörű színésznő áll, és négy férfi, akik mind szeretik: egy pantomimművész, egy színész, egy bűnöző és egy arisztokrata.
„Világjárvány közben, egy szinte háborús időszak után, maszkban és online, a legtragikusabb állapotunk legmélyén a Szerelmek városával, avagy a Paradicsom gyermekeivel kezdtünk el dolgozni. A képzeletünket a film alkotói inspirálták, így vettük a bátorságot, és úgy átírtuk, fúrtuk és roncsoltuk a szöveget, hogy rá se lehet ismerni: valahol rímbe rágtuk, volt, hogy a színészekre bíztuk, szóval úgy játszottunk vele, mintha nézők szeme elé sosem kerülne. Most, hogy van fény a következő alagút előtt, megpróbálkoztunk a lehetetlennel. A célunk, hogy létrehozzunk ma, most úgy egy ősbemutatót, hogy semmi köze ne legyen a valósághoz, azaz ahhoz a valósághoz, ami olyannyira próbál fojtogatni mindnyájunkat. Ennek érdekében mindent bevetünk, szó szerint mindent, felforgatva a színházunk összes dolgozóját. Füstben forgunk és közben gyorsöltözünk, vérző színészek fölött zenészek repkednek és húzzák olyan hangosan, de olyan hangosan, hogy a szövegből most aztán tényleg egy szót sem lehet érteni. Persze van ellenpont is, csönd, sírás és művirág, meztelenség és trágárság, felgyújtunk pár embert és ellövünk minden jól ismert vígszínházi effektet: járművet, élőkamerát és bámulatos tapsrendet. Mindezt azért, hogy visszataláljunk Önökhöz, magunkhoz, a színházhoz. Történetünk szereplői rajzfilmbe illő figurák, akik véresen komolyan veszik az életet. Nem lesz súlyos mondanivaló, semmiféle megoldás, szerelmesek és gyilkosok, színházigazgatók, utcaseprők és egy srác, Bábtiszt, a pantomimes, aki szavak nélkül próbálja elmondani az igazságot. Azt, amit most nem is lehet leírni, azt, ami minden igyekezetünk reményében a nézők képzeletében fog megszületni” – meséli a darab rendezője, ifj. Vidnyánszky Attila.
A Szerelmek városa helyszíne Párizs, ahol művészek, artisták, színészek és arisztokraták élik mindennapjaikat, keresik magukat és a másikat. Frederik Lömetrö (Wunderlich József), a szenvtelen színész bármit megtenne, hogy minden plakáton a saját nevét lássa. Jóbarátja, Bábtiszt (Gyöngyösi Zoltán), a pantomimművész épphogy bármit megtenne, hogy a világtól elvonultan, de mégis a színpadon találhasson otthonra. A kapcsolatok igazságát és a tisztességet nem tudja összeegyeztetni a városi környezettel. Ez az örök vívódás a csendbe, és azon belül is a pantomim felé tereli, míg meg nem ismeri Gáránszt (Radnay Csilla), a titokzatos színésznőt, aki Bábtiszt és Frederik szíve mellett elcsavarja a szélhámos költő, Pier Fránszoá (Csapó Attila) és a gazdag Eduard Gróf (Hirtling István) fejét is. S miközben zajlanak az események, a színpadon szinte végig szól a zene. „Két fő zenei irányvonal viszi a drámát, amely a két fő helyszínhez kötődik: a Bűn utcájához és a színházhoz. Előbbi egy karneváli, sötét, egyszerre taszító és vonzó világ, utóbbi pedig egy varázslatos, elérhetetlen, de mégis közeli, hívogató hely. A legfontosabb motívum a főhőst, Bábtisztot kísérő Hold-motívum, ami az ő teljes kívülállóságát húzza alá a világban. A darabot a zárt dalok mellett énekelt jelenetek, némajátékok alkotják, modern és klasszikus műfajok váltakozásában és találkozásában” – emeli ki a darab zeneszerzője, Kovács Adrián.
Vecsei H. Miklós, a darab írója szerint Bábtiszt sorsa a mi sorsunk is. „A legtöbb színdarabnak, amelyekkel eddig foglalkoztunk, volt egy jól követhető vezérgondolata vagy kérdése, amelyet alkotóként sorvezetőként használhattunk. A Szerelmek városa ennél összetettebb szerkezetű. Azt is mondhatnám, hogy nincs mondanivalója. Fájdalmasan igazul mutat be egy, a mai világban is jól felismerhető élethelyzetet és bizonyos kapcsolataink lehetetlenségét. Azt hiszem, sokan érzik ma úgy, hogy el vannak veszve. Kérdés, hogy a mai világban tudunk-e utat találni, vagy az elveszetteknek ma egy egészen új típusú világérzékelést kell felmutatni, ami humorral, feladással, mesével van tele. Ahogy az idén százéves Pilinszky írja Pont és haza című versében: „Az igazak homályban kóborolnak…” Ha jól sejtjük a darab igazságát, akkor Pilinszkyvel együtt fejezzük be e sort: „de épp ezért egyedül ők, az elveszettek találnak haza.”
