„Anno minden jobb volt itten. Anno hittem, jobb lesz itt.” Mondta egyszer három bölcs. Nem is tudnám náluk jobban összefoglalni a következő elmélkedést a télről és arról, amit anno télnek hívtunk.
Begombolom a műszálas, télinek csúfolt kabátomat és belebújok a szép, de vékony kiscsizmámba. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy zsebre tegyem a kesztyűmet és a sapkámat, de nincs szükségem rájuk. Valószínűleg csak egy régi berögződés idézte elő ezt a gondolatot.
Kilépek a házból, nem sietek, ritka napok egyike. Világos van, de nem mondanám, hogy süt a nap. Inkább csak nyújtózkodik egyet és ujjainak hegyével épphogy megérinti a szürkés felhőtakaró tetejét. Felnézek. Egyetlen egy picike hópihét pillantok meg, ami olyan kétségbeesetten nézelődik, mint egy kisgyerek, aki szem elől tévesztette anyukáját a közértben.
Eszembe jut, hogy régen mennyire varázslatos kép fogadott, amikor felpillantottam télen az égre. Megszámlálhatatlan hópihe zuhant rám céltudatosan, de nem bántam, fel voltam rájuk készülve. A gondolatoktól sokszor nehéz fejemet meleg sapka védelmezte. Testemet körülölelte a pufi kabát, ami a bokámnál átadta a feladatot a hótaposó csizmának. Ezzel a komplett páncélzattal álltam elébe a hópihék támadásának.
Szemtől szembe álltunk. Én és a hópihék, készen a harcra. Majd, amikor leérkeztek hozzám egyből barátságot kötöttünk. Én megígértem, hogy játszom velük, amikor csak tudok, cserébe ők meseországgá változtatják a tájat mindenki számára. Finom, cukrászsüteményt csináltak minden épületből, csillogó cukormázként díszelegve a tetőkön. Minden ember lépteit izgalmassá tették a ropogásukkal. A legszerencsésebbek pedig belerohanhattak a szűzhóba, hogy elsőként hagyjanak nyomot a tiszta vásznon.
Minden havas délután megrohamoztuk a legközelebbi dombokat és izomláztól nem félve rohantunk fel a szánkóinkkal, hogy aztán szélsebesen lecsússzunk a fényes terepen. Hirtelen kizökkenve a gondolatmenetből, látom, ahogyan az az egyetlen egy hópihe még mindig magában van. Egyre közelebb és közelebb táncol felém. Minél közelebbről látom, annál inkább nyugodtabbnak érzem. Kétségbeesésnek már nyoma sincs. Mintha elfogadta volna a sorsát, hogy ezt az utat egyedül kell megtennie.
Kétségbeesettek talán azok voltak, akik anno a fagyott utakon, a jól letakarított kocsikkal próbáltak biztonságosan és időben eljutni a munkahelyükre. Akik áldották az eget, amikor nem esett a hó. De minden macera ellenére tagadhatatlan, hogy a karácsony és a szilveszter egy egészen más ünnep volt, amikor a nevetgélés, evés és koccintás közben kitekinthettünk a havas tájra. A különleges hangulathoz csak hó kellett. Csak ez. Fagyott kis vízcseppek, gyönyörű, egyedi pihécskék.
Eltávolodtunk a hóval. Neki már nem kellünk, nem érdemeljük meg. A tél már nem tartogat számunkra ilyen különlegességeket, legalábbis nem olyan egyszerű könnyedséggel, mint régen. De mi sem tartogatunk a hó számára olyan ígéretek, hogy örömmel barátkozunk vele a szabadban, mert teljes pompájában nekünk sincs rá szükségünk. A latyakra nem. Mára már megszoktuk, hogy a téllel nem jár más csak sötétség, tócsák és rettegés a holnaptól.
Egyre közelebb ér hozzám a hópihe, ami kiváltotta ezt a nosztalgikus utazást. Egy pillanatra mintha hasonlítana a céltudatos felmenőire, de egyre halványabb és halványabb lesz, csak úgy, mint az igazi tél emléke. Mielőtt az orrom elé érne a kicsinyke pihe, el is olvad, én pedig megyek tovább.
