A 2018-as Fekete párduc hatalmas sikert aratott a közönség és a szakma köreiben. Fordulatos történetével, emlékezetes főgonoszával, ízléses látványvilágával és az afrikai kultúra egy szeletének bemutatásával kitűnt a képregényfilmek sűrű erdejéből. A stáb nagy része maradt a 4 évvel később bemutatott folytatásra is, kivéve persze az első rész főhősét alakító Chadwick Bosemant, aki titkolt rákbetegsége következtében, 2020-ban hunyt el, rendkívül fiatalon. A második felvonás természetesen neki is emléket állít, kár, hogy ezzel szinte teljesen el is fogytak a film pozitívumai.
Wakanda, légy áldott!
A történet T’Challa király (Chadwick Boseman) halála után veszi fel a fonalat. Wakandának új uralkodója van, viszont szembe kell nézniük azzal, hogy az általuk előállított vibrániumra egyre többeknek fáj a foguk, mi több, a jelek egyre inkább arra utalnak, hogy az országon kívül máshol is fellelhető a brutális erejű anyag. Ennek tetejébe felbukkan egy ismeretlen, veszélyes faj, akik olyan háborús bűnöket követnek el, amelyekkel Wakanda nevét akarják besározni.
A Marvel sem a régi már
Ha nagyon őszinték akarunk lenni, akkor kijelenthetjük, hogy a Marvel szekere igencsak döcögőssé vált az elmúlt 2-3 évben. A pontot az i-re a 2019-es Bosszúállók: Végjáték tette fel, a stúdió pedig azóta sem tudott azokba a magasságokba felérni. A gigavállalat filmjei elég hullámzóra sikeredtek a közelmúltban, viszont a Fekete párduc 2.-től joggal lehetett várni valami nagy durranást. Elég ha csak a rendező személyére, Ryan Cooglerre gondolunk, aki az első Fekete párduccal, valamint a Creed – Apolló fia című alkotásokkal szerzett magának hírnevet. Másfelől a wakandai világ rengeteg potenciált hordoz magában, hiszen ebben a történetben szó esik többek között a technológiai eszközök fejlődéséről, egy széthúzó dinasztia uralkodásáról és a törzsi szokások bemutatásáról.
Bődületes unalom
A Fekete párduc 2. már a játékidejével felhívta magára a figyelmet. A 161 perces időtartamával ugyanis a második leghosszabb filmnek számít az MCU berkein belül, és ez a hossz igen erősen érezteti is a jelenlétét. A film tempója szokatlanul lassú, rengeteg a karakterek közötti párbeszéd, és az egész légkört belengi a T’Challa halála után keletkezett űr. Ez első hallásra akár még érdekesnek is tűnhet, de a gond az, hogy ezeket a lassú üresjáratokat nem sikerült Cooglernek tartalommal megtöltenie. A film cselekménye sok ponton csak egy helyben toporog, semmit nem haladunk előre a történettel, emiatt a 161 perces hossz megélése egy örökkévalóságnak érződik. Persze az ember joggal feltételezhetné azt, hogy egy ilyen hosszú mozi esetében lesz idő a karakterek kibontására, a konfliktusok elmélyítésére, a témák mélyebb feltárására, ezekből azonban fikarcnyi sem valósul meg.
Ingerszegény látványvilág
Ami még a gyengébb Marvel-filmeket is fel tudja dobni, az a látványvilág és az akciójelenetek. A Fekete párduc 2. esetében azonban ebbe sem tud kapaszkodni a néző. A film képi megoldásai és akciói ugyanis élettelennek, sterilnek és műanyagnak hatnak, így ebben a tekintetben egyáltalán nem tartandó kiemelkedőnek a stúdió eddigi munkái közül. A kis híján 250 millió dollárt kóstáló költségvetés, egyáltalán nem érződik a végeredményen. Különösen igaz ez a végső, nagy csatajelenetre, ami igencsak vérszegényre sikeredett. Már nincs meg az emberben az a bizonyos „hűha” érzés, mint amikor először látta a mozivásznon ezeket a szuperhősöket.
Gagyi és buta
A helyzetet tovább rontja, hogy ez a film elképesztően buta. A film bizonyos pontjain a legkínosabb, B-kategóriás akciófilmeket idézi. A karakterek tudományosnak vélt szakszavakkal dobálóznak, a történetben több a lyuk, mint egy nagy szelet ementáli sajton, a logikai bukfencekről már nem is beszélve. Félreértés ne essék, semmi probléma azzal, ha egy film ostoba. Hiszen a nemrég bemutatott Black Adam is az volt, ám a Fekete párduc 2.-vel ellentétben az a film tisztában volt a saját korlátaival, és nem próbált meg okosabbnak és összetettebbnek látszani annál, mint amilyen valójában.
Megalkuvás, Marvel-módra
Ami még bántó, hogy a filmre erősen jellemző a kockázatkerülés. Mindaz, amit látunk, tét nélkülinek érződik. Az írók nem merték meghúzni a váratlant (amire többször is lett volna lehetőségük), helyette az unalomig ismételt képregényes kliséket nyomják le a torkunkon, immáron a sokadik alkalommal. A rendező igyekezett az egész történetet egy katartikus és epikus köntösbe bújtatni, ezzel szemben a végeredmény inkább unalmas és fájóan semmitmondó lett. Az első rész egyik legszimpatikusabb mellékszereplője, Shuri ezúttal főhősként feszít a szélesvásznon, ám a jelenléte kevésnek bizonyul ahhoz, hogy elvigyen a hátán egy egész történetet.
Viszlát, Chadwick!
A legtöbben arra voltak kíváncsiak, hogy az elhunyt Chadwick Bosemant miként búcsúztatják majd. Ezen a téren pedig abszolút nem vallott szégyent a film. Nincs túlnyújtva a tőle való elköszönés, ugyanakkor méltóképpen tisztelegtek a néhai színész munkássága és a Marvelen belül betöltött szerepe előtt. Fontos még emellett kiemelni a film főgonoszát, Namort, kinek képében egy épkézláb motivációkkal rendelkező és erős antihőst kapunk. Ha hinni lehet a pletykáknak, akkor a Marvel elkövetkező etapjában Namor kulcsfontosságú szereplő lesz, és ha a karakter az itt megkezdett úton halad tovább, akkor az ő jelenlétéből még nagyon sokat ki lehet hozni. Helyenként pedig kimondottan érdekes gondolatmeneteket pedzegetnek a film főbb karakterei. Coogler elég erős Amerika-kritikát fogalmaz meg filmjében, valamint a vibránium birtoklásával kapcsolatban is elhangzanak gondolatébresztő, nemzetbiztonsági párbeszédek. Kár, hogy ezek kisebbségben vannak a film egészét nézve.
Végszó
A Fekete párduc 2. a legrosszabb Marvel-filmek táborát erősíti. Egy lassú, érzelemközpontú film, aminek a karakterei érdektelenek ahhoz, hogy be tudják szippantani a nézőt. Apró pozitívumai akadnak ugyan, de arányosan lebontva 161 percre, ez édeskevés. Kár érte.
