Tele van álmokkal és nem fél beszélni az érzéseiről. Maximalista, kíméletlenül őszinte még önmagával is, és képes szembenézni a legnagyobb félelmeivel. Valódi és nagyon emberi beszélgetés következik Zayzon Zsolttal, a Thália Színház színművészével.
Már messziről megismerem, ahogy borostásan, baseball sapkával a fején áll a színház előtt. Csak az interjú kedvéért jött be a színházba, mert ma nincs se próba, se előadás. Felmegyünk a büfébe, ahol meghív egy kávéra, és miközben figyelem, ahogy beszélget megállapítom magamban, hogy ő az az ember, akit szerintem mindenki szeret. Aztán ahogy válaszol a kérdéseimre, és beavat a gondolataiba, rájövök, hogy ez egyáltalán nem véletlen…
– Amikor 2019-ben a Thália Színházba kerültél néhány hónap múlva minden a koronavírus miatti lezárásról szólt. Hogyan élted meg ezt az időszakot?
– Az első leállás határozottan jól jött, mert pont ekkoriban indult el bennem egy folyamat, hogy de jó lenne két hét, amikor nem csinálok semmi. Másnap jött az email, hogy leállunk, úgyhogy határozottan örültem. Annak idején nagyon a szakmámnak kezdtem el élni és benne maradtam ebben a helyzetben, úgyhogy több fázisban megjelentek a kiégés tünetei, miközben a színjátszás egy olyan fajta drog, amit soha nem akarok elengedni, mert azt gondolom, hogy csak ezzel a fajta fanatizmussal van értelme ezt csinálni.
Viszont így negyven felett már elkezdtek hiányozni azok a dolgok, amik feltöltenének. Rájöttem, hogy már nem érnek impulzusok, beszűkült a látóköröm és az igényeim is. Minden megbomlott körülöttem, padlóra tett és hosszú ideig vergődtem azon sajnálkozva, hogy miket és kiket veszítettem el, egészen addig míg rá nem jöttem arra, hogy valószínűleg a sorstól kaptam egy lehetősége, hogy kezdjen el kinyílni a szemem, mert lassan már nem is álmodoztam, és ez egy szörnyű állapot. Pedig én nagy álmodozó vagyok, és furcsa módon minden álmom, amire igazán vágytam és valamilyen szinten reális volt, az mindig beteljesült, még ha iszonyatosan hosszú idő kellett is hozzá.
– És most ezek után milyen álmaid vannak?
– Főleg olyanok, hogy meg tudjam teremteni, hogy a szakmám mellett legyen időm. Nem gondolok itt óriási dolgokra, de egy kicsit elmennék például túrázni… Idáig minden szabadidőmet beáldoztam a szakmámnak, ezért most ilyen kis realitásokra vágyom. Nyilván arra is, hogy szeressenek és én is szerethessek valakit. Bátrabb szeretnék lenni a slendriánságban, néha megfogni a szöveget, bevágni a sarokba és azt mondani, hogy nem, most nem erre fogok figyelni, hanem elmegyek kirándulni a gyerekemmel, és majd holnap reggel felkelek és koncentráltan, egy óra alatt majd megtanulom. Csak az a baj, hogy az agyam megteremtette ezeket a félelmeket, hogy nem készülök fel eléggé becsületesen, ezért nem tudok még ilyen nemtörődöm lenni…
– Viszont 40 felett tényleg abban a korban van az ember, amikor már elkezd szembenézni a félelmeivel…
– Nagyon jó volt hosszú ideig nem felnőni és most rá kellett döbbenni arra, hogy azért mégis csak fel kell nőni. És ez nem azt jelenti, hogy azt a fajta gyermeki énemet, kíváncsiságomat, amit a szakmám megkövetel el kellene engedni. Hiszek abban, hogy ezt meg lehet teremteni és fel lehet nőni feladatokhoz és ezáltal én is sokkal tudatosabban tudom majd az életemet élni.
– Mindig is színésznek készültél?
– Nem, de pici gyerekkoromban sokszor megcsapott a színház szele. A nagybátyám kellékkészítő mester és többnyire az unokatestvéreimmel töltöttem a szüneteket, és olyankor mindig bevitt minket a színházba. Akkor az volt a módi, hogy a színpad két oldalán kuporogtunk és onnan néztük az előadást. Nagyon szerettem ezeket az alkalmakat, emlékszem alig vártam, hogy bemenjek a színházba és a nagybátyám műhelyébe. De ekkor még tudattalan voltam. Ezután hosszú évekig jégkorongoztam, majd megtört ez az irány, amit végül is nem bánok, mert ez így volt sorsszerű, de készültem régésznek, de egy másik nagybátyám miatt állatorvosnak is.
Nyolcadik végén aztán csináltunk egy gálaműsort, aminek a végén elkaptam a magyartanárnőm egyik félmondatát, amint azt mondta édesanyámnak, hogy a fiadból színész lesz. Bár eddig is érdekelt, gyakorlatilag semmiféle közöm nem volt a színészethez, viszont ekkor elkezdtem komolyan venni, és a gimnáziumban aztán már tudatosan ott voltam mindenhol, és onnantól már töretlen volt és egyenesen vezetett az utam. Amikor 18 évesen elkezdtem az egyetemet az egy hatalmas felelősséghegyet rakott rám – és én is a saját vállaimra – és most már látom, hogy nem kellett volna ennyire sietnem. Nem tanultam meg élni és innen már csak a szakmámra szűkült életet éltem. Néha azt érzem, hogy belerokkanok ebbe a sok felelősségbe és ezért jutottam el oda, hogy valamit változtatni kell. Akárhogy vesszük, ez egy több, mint 20 éves szokás, és néha már úgy érzem, hogy lassan egy öregember lelkét cipelem magammal, ha nem leszek képes változtatni ezeken a dolgokon.
– A változtatás azért nem áll olyan messze tőled, hiszen nagyon sok színházban játszottál és Pécstől Miskolcig sok felé jártál már az országban…
– Tényleg körbejártam már Magyarországot és nagyon jó lehetőségeket kaptam mindenhol, ezért soha nem a mellőzöttség volt a továbblépésem oka, hanem mindig valami újnak a keresése, vagy éppen egy olyan rendszer megbomlása, amiben addig hittünk. De mindig ott motoszkált bennem, hogy a mi szakmánk nagyon Pest centrikus, és amikor többször hall az ember ilyen mondatokat filmesektől, hogy „Te tényleg Kecskeméten vagy?” akkor szép lassan rádöbben, hogy ha ezen a pályán akar haladni, akkor föl kell jönni Budapestre.
Nem vagyok az a kopogtatós ember, mindig abban hittem, hogy az embert a munkája minősíti és annak meglesz a gyümölcse.
Aztán egyszer csak felhívott a Schell Juci (Schell Judit, színésznő, a Thália Színház volt művészeti vezetője – szerk.) hogy a Tarnóczi Jakab rendez egy Bernd Róza című előadást, és nagyon szeretnének engem egy szerepre. Aztán felajánlotta, hogy szerződjek ide. A gyerekem viszont Kecskeméten volt és nagyon nem szerettem volna külön élni tőle, de végül kitaláltuk a volt feleségemmel, hogy ő is felköltözik Pestre. Emlékszem a pillanatra, amikor felhívtam este 11-kor Jucit és mondtam, hogy jövök.
– Milyen volt ezzel együtt Budapestre kerülni?
– Nem igazán éltem budapestiként, főleg a magánéletem miatt leszűkítettem az életemet: bejöttem a színházba, elvégeztem a dolgomat és vagy hazamentem vagy Kecskemétre, mert ott élt a barátnőm. Sok minden kellett ahhoz, hogy meglássam, hogy itt van egy világváros világvárosi lehetőségekkel, és én visszamenekültem a kis biztonságos városkába. Ilyenkor az ember rájön, hogy micsoda félelmek alakultak ki benne. Húszévesen biztos végig ittam volna az össze kocsmát, most meg a három év alatt szinte sehol nem voltam. Szóval még nem érzem magam annyira pestinek, de ennek olyan prózai okai is vannak, hogy ha szabad vagyok, akkor mindig a kisfiammal vagyok. Egyelőre azt hiszem ez egy fontosabb feladat, mint elmenni a pesti éjszakába. A szülői felelősség sokkal erősebb a vágyainknál.
– A Közelebb című darabban három hét alatt kellett beleugranod Larry szerepébe, akit Pindroch Csabától vettél át. Mennyire volt ez nehéz feladat?
– Nem gondolkodtam, azon, hogy bevállaljam vagy nem, hanem adott volt a feladat és meg kell csinálni. Ha az ember túl sokat gondolkodhat, akkor könnyen lebeszélheti magát. Volt egy hihetetlenül erős kíváncsiságom Horváth Csaba rendező irányába, akivel már kerülgettük egymást évek óta. Bíztam az ő tudásában és rendezői tapasztalatában, hogy így az időszak elég lesz a felkészülésemre.
– Számít valamit ilyenkor, hogy mástól kell átvenni a szerepet?
– Ha egy kész produktumba kell beugrani, akkor igen, de itt sok mindent újrakezdtünk. Csaba nagyon megörült annak, hogy én ilyen izgága vagyok és elkezdte ezt beépíteni, és így egyáltalán nem az lett, amit Pindroch Csabi elkezdett, hanem mozgásilag teljesen más, és így én is teljes mértékben a magaménak érzem.
De ott van például az Alul semmi, ami szintén egy beugrás volt, viszont az is egy speciális eset volt. Az egy öreg szerep volt, először nem is értettem, hogy miért pont én kapom, megijedtem, hogy tényleg ennyire öregnek látnak (nevet). Viszont ebből adódóan valamit ki kellett találni, amivel az igazságtartalma meglesz azoknak a mondatoknak, amit ez az ember mond és amit neki mondanak. Ezért kitaláltuk, hogy egy állandóan nagyon berúgott ember, és ettől sok minden értelmet nyert. Ilyen értelemben ez is egy beugrás volt, és ugyanabban a keretben kellett mozognom, mint a Tamási Zolinak, viszont a figurában nem őt kellett másolnom, hanem megteremteni egy újat.
– Egyébként milyen érzés volt belebújni Larry bőrébe?
– Az a helyzet, hogy ha az ember nagyon őszintén magába néz, akkor bizony megtalálja ezeket a hisztiket, a baromságokat, a kicsinyességet. Mi emberek bonyolultak vagyunk… szituáció és partner válogatja, hogy kivel hogyan viselkedünk és ki mit hoz ki belőlünk. Ezeket az állapotokat már többször átéltemén is életem, ahogy azt a kontrollvesztett, önsajnáltató hisztit is, ami után rádöbbenünk, hogy teljesen hülyék vagyunk. Szerintem minden figurában pontosan meg tudjuk találni magunkat, csak kellőképpen és kegyetlenül őszintének kell lennünk magunkkal és beismerni, hogy bizonyos helyzetekben mi is ennyire gyarlók vagyunk.
– Húszas éveidben te is dolgoztál egyetemi tanárként. Melyik áll hozzád közelebb: az Egy jobb világ című darab egyetemi tanára vagy Larry?
– Nem szeretem azt mondani, hogy egyik vagy másik jobban passzol hozzám, mert mindegyikben meg szeretném találni a szerep igazságát. Nyilván mindenkinek vannak olyan szerepek, amelyek nagyon kedvesek neki, de ahogy elkezd rangsorolni és egy szerep hátulra kerül az már nem jó. Holnap délután háromkor az „Egy jobb világot” játszuk, úgyhogy most nem is gondolok a Közelebbre. Az interjú után hazamegyek, elmegyek a gyerekért a suliba, és délután elkezdek rákészülni arra a szerepre. Aztán holnap leteszem, és utána jöhet a Közelebb.
– Néha irigyellek Benneteket színészeket, hogy ilyen sokszor át tudtok lényegülni…
– Tudunk vagy nem tudunk, de meg kell próbálnunk…
– Volt már olyan, hogy nem sikerült?
– Nem minden pillanat sikerül úgy, ahogy kellene, de attól is szép a mi szakmánk, hogy élő. Mindig azt szoktam mondani, hogy nekünk profi színészeknek az a feladatunk, hogy minden egyes pillanatát megéljük, amikor a színpadon vagyunk. De nem tudjuk minden este ugyanúgy megélni. És nem is ez a cél. Nyilván a gondolat és a cél ugyanaz. Minden szerepnek megvannak az elég mélyre levert kis oszlopai, amelyek mentén lehet kanyarogni, viszont ezek az oszlopok szentek, mert ezt jelenti a rendezés. Azt gondolom, hogy ezt minden este meg kell tudni csinálni, de soha nem lehet ugyanúgy.
– Akkor minden előadás más?
– A maga módján igen. Abban a pillanatban, hogy az ember rutinból akarja megoldani, azt a néző megérzi. Nem tudja mit érez, de azt érzi, hogy valami nem olyan jó. De ha megvan élve minden pillanat, ami lehet, hogy nem olyan intenzív kedden, mint amilyen előző szombaton volt, de ha igaz, akkor igaz lesz az egész. Mindig arra kell törekedni, hogy minden este az első pillanattól az utolsóig hitelesen tudjam képviselni a rendezői elképzelést és az én elképzelésemet, ami ideális esetben már bemutatóig összeér. Ez a mi feladatunk.
– Az Egy jobb világ című darab esetében – amelyben a kezdetben szimpatikus és segítőkész tanár a történet végére állattá válik – mi volt az elképzelés?
– Az írói szándéka is az volt, hogy megmutassa hogyan tudunk állattá válni. Ha nem tudunk egymással emberként beszélni és a problémáinkat emberként megoldani, hanem vélt és valós sérelmek mentén jelentgetünk fel vagy – ahogy az én szempontomból is – lenézünk valakit, aki azt mondja, hogy nem ért valamit, akkor ez a folyamat a pattintott kőkorszakba vezet. Valló Péter nagy érdeme, hogy nem akar döntést hozni, mert könnyen el lehetne billenteni a mérleget a lány felé és tanár felé is. De az a lényeg a darabban, hogy nem mi döntjük el, hogy kinek van igaza. Nagyon sok visszajelzést kaptunk, hogy hihetetlen vitákat robbant ki. És ez a lényeg, hogy vitákat indítson el. Az, hogy kinek van igazsága és kinek nincs, az nézőpont kérdése.
– Több, mint száz szerepben játszottál már, maradt még álmaid szerepe?
– Fiatal koromban a Liliom nagy álmom volt, de most már filmes szerepekben is szeretném kipróbálni magam. Nagyon szeretném, ha a film része lehetne az életemnek. Jó lenne, ha egymás után jönnének azok a filmes feladatok, amelyekből ezt a szakmát is meg tudja tanulni az ember.
– Van egy 8 éves nagyfiad, akinek mindkét szülője színész. Mennyire van ez hatással rá?
– Samu pici korától színházban nőtt fel, de a büfé egyelőre még jobban érdekli, mint maga a színpad. Nagyon sokat segít nekünk azzal, hogy nagyon jó gyerek és hat rá az, amit megbeszélünk vele. Folyamatosan felkészítjük a helyzetekre és hihetetlenül profin abszolválja ezeket. Ő ebbe nő bele, nem lát más mintákat, aztán hogy ez mit fog okozni. Szívünk mélyén azt reméljük, hogy ez nem lesz rá rossz hatással. Mindig őszintén kommunikálok vele, mert ezt nem is lehet másképp. Őt is mindig e felé próbálom terelgetni, mert én is abban hiszek, hogy nem leszünk többek attól, ha másnak mutatjuk magunkat, csak más lesz az elvárás. Mindig mondom neki, hogy nem kell félni attól, hogy gyengék vagyunk, mert lehet, hogy most azok vagyunk, de később erősek leszünk.
Változtatott rajtad az apaság?
Most már magamtól is fel tudok kelni most már hat órakor. Amikor óvodás volt, még képtelen voltam, de amióta külön élünk a feleségemmel, már nem tehetem meg, hogy nem kelek fel. Egyébként rengeteg dologban megváltoztatott, és ez nyomasztóan nagy felelősség. Igyekszem jó értelemben ugyanolyan hülyének maradni, mint voltam, és szoktuk is neki mondani, hogy Samu, neked van két hülye szülőd, de mi ilyenek vagyunk és ezzel kell megbékélni. Úgy vagyok vele, hogy jó értelemben hülyének lenni jó. De ettől függetlenül tök szar apának tartom magam. Viszont ez visz tovább, ahogy a szakmámban is. Azért, mert jól sikerül egy este még nem akarom eltörölni a figyelmetlen estéimet, amikor lehettem volna jobb. Mindig arra gondolok, hogyan lehetne kijavítani a hibákat. A jóra törekszem színészként és apaként is.
Ha tetszett, olvasd el ezt is: